Korábban írtam itt Kálmán Olgáról, nem túl hízelgő szavakat, azt mondtam, a hölgy infantilisan viselkedik a tévében: gügyög, gyöngén humorkodik, affektál (hisztikézik), tolakodón mórikálja magát, már-már a jó ízlés határát feszegetve „pajzánkodik” a baknyálas férfialanyokkal, gyakorta megjátssza a kemény, tántoríthatatlan riportert… s amitől nyilván hízik a nézettsége, ti. hízik tőle a drukker-nézők politikai mája, ám egyáltalán nem biztos, hogy ha Kálmán Olga nem spilázná túl magát, csökkenne a nézettsége, elfogadottsága. De fogalmazzunk bátran, kategorikusan: nem csökkenne! Ezt igyekszem most bizonyítani.
Elöljáróban: nem vagyok hülye. Pontosan tudom, ha elmondanám, milyen a jó riporter, hogyan viselkedik az intelligens műsorvezető a televízióban, s ha Kálmán Olga (Bánó András) olyanná válna, páros lábbal rúgnák ki az ATV-ből is, a minden tévéből is. Ezt én pontosan tudom. Vagyis nem a kígyótekintetű média-praxis szempontjai szerint, hanem értékalapon értékelek. Bár a kettő nem föltétlenül zárja ki egymást, alább lesznek rá példák. Sőt már most mondok egyet. Kálmán Olgának is, Bánó Andrásnak is egyik jellemző tulajdonsága, hogy már eleve toporzékolva teszik föl a kérdést, s ami által maguk „toporzékolják” szét a saját műsorukat. Mert lehet valaki „sztárriporter”, persze, ám akkor is: az interjúban az alany a főszereplő. És ezt nem valami újságírói ortodoxia mondatja velem (semmi közöm az újságírószakmához), hanem a műfaj lényegéből adódódóan épül föl így az interjú: első mozzanat: a riporter kérdez, második (követő), kiteljesítő mozzanat: az alany válaszol. Na most, mindez akkor jó, ha fokozódás van a dologban, s amit a szexuális pajzánkodásra, nyilvános kormallkodásra erősen kapható Kálmán Olgának, gondolom, nem kell külön magyarázni, és amiből nyilván az következik, hogy ha az interjúban nincs fokozódás, mert a riporter politikai akol-izgalmában ezerre turbózta föl már a kérdést, akkor a „játék” bizony: nem jó. Érthetőbben: Kálmán Olga műsorvezetése olyan, ahogyan a fölhevült pasik szexelnek (általában), vagyishogy a műsorvezető „erotikai” stílusa őt magát boldoggá teheti, ám hogy nem lesz belőle igazi, közösségi orgazmus, az egészen biztos. Hiszen, ha a riporter eleve indignáltan, hangoskodva, kárálva kérdez (mondom, Bánó is ilyen), akkor a műsorban például egy Békesi László, Bárándy Gergely, de még egy Magyar György is, Lendvai Ildikó is, mondjon amúgy bármilyen szellemeset, érdekeset, gyakorlatilag dögunalommá válik, egyszerűen azért, mert a villogó kérdés után a decens válasz (függetlenül annak intellektuális tartalmától) fakónak tűnik. Amitől persze fényesülhet a műsorvezető „személyisége” (erre mondtam az imént: nem vagyok naiv), merthogy a riporter indignáltsága tetszik a szintén helyből izgatott, buta-haragos nézőnek, s akiből ugye sok van, így azután meredeken emelkedik a nézettségi index, jönnek a hirdetők, jönnek a „szakmai” elismerések, kitüntetések stb., ám ami végső soron a műsor kipukkadásához vezet. Hogy miért? Mert az obligát kérdés így hangzik: lehet-e a néző szellemi, esztétikai képességeit megfelelő mértékben alábecsülni? A válasz: nem lehet, de azért mégis lehet.
Nem dodonai a válasz, ugyanis mondok rá példát. Tegnap megtéztem azt az interjút, amelyet Kálmán Olga készített Petschnig Mária Zitával, és újfent nem hittem a szememnek, miközben megállapítottam: Kálmán Olga nem gyárilag idétlen. Hanem idétlenkedő. Szándékoltan az. S hogy miért? Bánó András srégen ívelő, fölfelé szélesedő, politikailag eltökélten-ingerülten „biztató mosolya” legyek műsorvezetés közben, ha értem. Függetlenül attól, hogy amúgy értem. Illetve valamit még pluszban is gyanítok. Tudniillik az a helyzet, hogy Petschnig Mária Zita az egyik legértelmesebb (már, ha nem a legértelmesebb), legintelligensebb közszereplő Magyarországon. Nem ismerek még egy olyan médiaszemélyiséget, persze lehet, hogy ismerek, csak most hirtelen nem jut eszembe, ezért hát így fogalmazok (kavintonilag), nincs még egy olyan médiaszereplő hazánkban, mint amilyen Petschnig Mária Zita. Aki „csak” arról beszél a kamerák előtt, amihez ért. Horribile dictu. Tőle soha nem hallottam, amit egyébként szinte mindenkitől: „nem értek hozzá, nem szakmám, de…” és aztán ömlik belőle a baromság. Petschnig Mária Zita nem mond ilyet, ti. azon egyszerű oknál fogva, hogy ő egyáltalán nem beszél olyasmiről, amihez nem ért. Petschnig Mária Zita – tessék megfigyelni! – soha nem mond ún. „véleményt”. Tényeket közöl, kategorikusan fogalmaz, ugyanis – nem győzöm hangsúlyozni – Petschnig Mária Zita csak arról beszél, amihez ért.
Miért fontos ez?
Mert tegnap Petschnig Mária Zita tárgyszerűsége, komolysága, amely egyébként nem zárja ki a bájt, a derűt, a természetes kellemet, sőt ellenkezőleg: éppen hogy involválja azt paradox módon, szóval, Petschnig Mária Zita kedves komolysága Kálmán Olgát is bájossá varázsolta. Azért hangsúlyozom ezt, mert (mint föntebb jeleztem) korábban nem láttam még ilyennek a riportert. Most viszont, mintha egy egészen más ember (nem mellékesen: más nő!) jelent volna meg a képernyőn. Ő is mosolygott. (A mosoly nem szimpla vidámság, nem puszta nevetés, még kevésbé bánói vigyor, a mosoly a bájjal, a könnyedséggel, megkockáztatom: a bölcsességgel azonos mozdulat.) Szóval, Kálmán Olga ezúttal nem viháncolt mint kisasszonka, akit alul-felül csiklandoznak huncut férfiemberek, hanem: mosolygott. Hadd tegyem hozzá (mert kezdek túl pozitív lenni, s így elveszítem a lelki egyensúlyomat, kicsúszik alólam a talaj), hogy pl. Kálmán Olga és Kéri László beszélgetései (számomra) nézhetetlenek. Maximum másfél-két percig bírom, s már nyomom is a távkapcsoló gombját tövig. Két kézzel! Kéri ugyanis (mint tipikus antipetschnig kvázi agymacsó) abszolúte gátlástalan ember. Meggyőződése, ő mindenhez ért, szentül hiszi, néki humora is van (pedig marhára nincsen, a szellemtelen ripacskodás nem azonos a humorral), továbbá: Kéri határozottan meg van győződve arról, hogy az ő „véleménye” politikailag is, intellektuálisan is „tényező”, s nyilván ezért nem hajlandó (talán nem is képes) az önkontrollra, önmérsékletre. Ami persze magában véve még nem volna baj, részint azért, mert hát egyikünk se normális (egy-két Petschnig Mária Zita kivételével), részint (s főleg) azért, merthogy Kéri le van szarva, vagyis az a baj, hogy a hülyék Kálmán Olgát is lerángatják a hülyék szintjére. Így azután a dolog szükségképpen (de szükségtelenül) eszkalálódik, s én ezt most (Petschnig Mária Zita értelem-sugarának fényében sütkérezve), határozottan ki merem jelenteni.
Minderre persze mondhatná Kálmán Olga, ha olvasná, amit írok, hogy az ő speciális média-charme-ja (amely a fizetőképes média-keresletet indukálja) nem a könnyed komolyság, hanem a valóvilágos seggriszálás: gügyögés, poénkodó viháncolás stb. Vagyis Kálmán Olga nem nekem akar tetszeni, hanem „a nézőnek”. És mondom, értem én ezt, miközben erősen gyanítom: valahol mélyen, a tudat alatt a leginfantilisabb néző sem veszi jó néven, ha a műsorvezető gyereknek tekinti: gügyög hozzá (olykor az interjúalanyon keresztül), úgy beszél vele, mint otthon a kisbabájával: „bünti lesz” stb.
Aranyoska? Az. Tündibündi a riporter. Ugyanakkor nem hiszem (bár bizonyítani nem tudom), hogy a nézők tömegesen fordulnának el Kálmán Olgától, ha mindig úgy viselkedne a képernyőn, mint ahogyan tegnap. Például. Illetve ahogyan Petschnig Mária Zita beszélt arról (és csak arról!), amihez ért. Tessék elhinni: még a legidétlenebb embert sem föltétlenül sérti, ha mások komolyan veszik, például: normálisan beszélnek hozzá. Horribile dictu.
Végül hadd jegyezzem meg: a kedves-komoly, illetve a komoly-kedves női arcok erotikusan is vonzóbbak. Már persze amennyire én ezt még meg tudom ítélni, s ami egyáltalán nem biztos, így talán az lesz a helyes, ha ez ügyben is József Attilát idézem:
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly lányodat!
Ami pedig azt jelenti, hogy a játék és a komolyság olyan ikertestvérek, akik nem léteznek egymás nélkül, ti. az értelem (ha van) báj nélkül veszett vicsorgássá, míg a vidámság komolyság nélkül idióta vigyorgássá torzulhat. És ha torzulhat, akkor – Murphy törvénye szerint – torzul is. A szépség (különösen a női szépség!) nem más, mint játékos komolyság, komoly játékosság. József Attila szerint. Míg ami bizonysággá, objektív igazsággá vált legutóbb: Schmidt Mária is, Petschnig Mária Zita is, Kálmán Olga is József Attilát igazolja, már amennyiben „szép, komoly” csajszi mind a három, ergo a költőnek is tetszenének, ha látná őket a tévében, vagyis immár elmondható, méghozzá Gyurica úr és József Attila perszonális összegzése révén: Kálmán Olgáéknak itt 100 %-al nőtt a nézettségi és elfogadottsági indexük.
