Tempóznak, mint a dinnyehéj

 

 

A Népszabadság-díjas író szerint: „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor. Szobor. Él. Ül. Köztünk ül. Velünk van. Élő, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek. Úgy tartozik Budapesthez, mint a Halászbástya vagy a Parlament. Csak éppen él. Gondolkodik. Haragos. Érző.”

 

Nos, kérném tisztelettel, ezen már a faszisták sem segíthetnek. Hogy miért mondom? Mert Bächer Iván korábban közölte: ő a faszistákra fogik maj szavazni. Mijér fogik mosmár rájuk szavazni? Azé, mer csak hagy tuggya meg ez a genetikusan alattvaló népség, hogy milyen is az, ha gyünnek a faszisták. És nem csak gyünnek, hanem itt is lesznek má’! Bächer szavaival: „A fasisztákra fogok szavazni, döntöttem el, mire a Körútra kiértem. A fasisztákra leszek muszáj szavazni. Nem tehetek majd mást. Rájuk kell szavaznia minden tisztességes, demokratikus magyar polgárnak. Másképp nem lesz soha tisztességes, demokratikus polgári Magyarország.

Túl kell esni rajtuk. Emberek fognak meghalni, amint hogy már eddig is haltak meg emberek. Valószínűleg még sokan fognak meghalni, egészen pontosan: sokan lesznek megölve”.

 

Szerintem nem megölni kéne Bächer Ivánt, hanem egy jókorát rúgni a seggébe. Hogy mindig, ha az ő irodalmi Népszabadság-díjára gondol, gondoljon az ő Népszabadság-díjas valagába fúródott cipőnk sajgó nyomára is. Mindenekelőtt azért, mert Bächer nem maga óhajt meghalni (persze akkor is szar volna az írás, ha Petőfit utánozná, de legalább morálisan volna tartható), ti. Bächer „átesni” akar a facizmuson, haljanak meg mások: „Emberek fognak meghalni, amint hogy már eddig is haltak meg emberek”. Tehát: az író maga nem halt meg ugyebár, és ő nem is fog meghalni ugyebár, ő a faszizmuzban sem fog meghalni, merthogy pontosan ez a durung uszítás lényege, ez a dolog morális része, ergo teljesen nyilvánvaló: Bächer erkölcsi hulladék, így ebbéli mineműségében nem foglalkozunk vele tovább. Csak a tárgyi szöveggel foglalkozunk, ti. az „közvagyon”, benne van az emberekben, a köztudatban, a közgondolkodásban, akár kiokádódik olykor valakiből (valami Népszabadság-díjas íróból), akár nem. Efféle „közvagyon” például a „legtökéletesebb” szó, ám még mielőtt rátérnénk, néhány egyéb megjegyzés.

 

Bächer Iván idézett Népszabadság-díjas szövegét ő maga is kommentálja, szintén Népszabadság-díjasan: „Belevágtam a zongorába ököllel. Nem szép az ilyen, nem helyes. Zongorázni szépen kell, cizelláltan, pontosan. De mégis: néha muszáj a húrokba csapni. Néha muszáj, hogy elvesszen a fej”.

 

Néha sem muszáj, de ez más kérdés, hitvitát nem folytatunk, s különösen nem egy Bächer Ivánnal. Viszont: aki a „húrokba csap”, kérem szépen, az, bizony, gitárt tart a kezében. Vagy mandolint. De semmiképpen sem zongorát. Megjegyzem: ha Bächer szépen, cizelláltan, pontosan akarna írni, ő akkor is babárbunkó volna.

Bächer két dolgot állít: (1) „belevágott a zongorába ököllel”, illetve (2) a „húrokba csapott”. Vagyis a csapkodó szerző Adyt plagizálja („Vak mestere tépi, cibálja”), pontosabban csak plagizálná, ti. Bächer (mint irodalmi hulladék) még annyit sem tud, mint valamely kerényista festőművész, kinek alaptörvényi alapműalkotásán a Louvre-ból kivezényelt mundérsisakos Szent Gonosz a padlón pihenő sárkányszüzet döfködi véresre egy megfelelően hosszú piszkafával. Ugyanis Ady verse műalkotás (dacára annak, hogy a zongorát nem tépjük-cibáljuk, később kiderül, mégis milyen alapon műalkotás a költemény), míg Bächer szövege szemét, annak minden hamisítatlanul kerényista vonatkozásában. Infantilis, bárgyú magyarázkodás, Kertész Ákos-i önszerecsenmosdatás: „Belevágtam a zongorába ököllel. Nem szép az ilyen, nem helyes”, vö. „ilyen mondat helyesen nincs”.

 

A „szép” és a „helyes” két különböző, merőben eltérő fogalom. Mert például vegyük azt a József Attilát, akinek Bächer csak a szobrát (illetve a szobrát sem) ismeri! Ezt írja a költő: „Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra – az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó – mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.

Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma.”

 

Itt megszakítom az idézetet egy fontos megjegyzés kedvéért. A „minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a művész ujjanyoma” nem azt jelenti, hogy a szobor „élethű”, „majdhogy meg nem szólal” stb., hiszen Marton alkotásának is számos „porcikáját” az anyag „spontán kenődése” alkotta (gyűrte, árkolta, horpasztotta stb.), hanem azt jelenti, hogy a mű nem hamis – egészében sem, részleteiben sem. Mármost a „nem hamis” nem azt jelenti, hogy nekem tetszik, hanem azt jelenti, hogy: akkor sem cáfolható, ha nem tetszik. Míg az Esterházy-féle, Bächer-féle „műbírálók” (értsd: műméltatók) szerint van sok tökéletes magyar szobor, melyek közül Marton műve az „egyik legtökéletesebb”.

József Attila így folytatja: „Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e [s nem a „legtökéletebb”], miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, – akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz”.

 

Akkor most gondoljunk Szabolcsira, Németh Andorra, Tverdotára! Bármelyikra gondolhatunk, ugyanis egyikőjük sem tudja, mi lehet az „értelemnél tovább”. Szabolcsi meg is vallja: „Mindenesetre – a ťmai kocsmátŤ megveti, s túllép rajta, egész élete egyik legerősebb szavával: ťaz értelemig és továbbŤ. Az értelemig: azaz megint hitvallás az európai racionalizmus mellett és egyéni vallomás is – de tovább!? Egy értelmezés szerint a ťszellem és a szerelemŤ megfelelője. Értelmezhető úgy is – és ez lenne a ťmarxibbŤ megoldás: a cselekvésig (a Feuerbach-tézisek ismert megfogalmazása: ťA filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassákŤ) [sic.] – és úgy is – saját akkori helyzete ezt is indokolná –, hogy „ťtovábbŤ az őrületig. Au dela’…”.

 

Szabolcsi Tverdotáék orákuluma. Összevissza kevert itt mindent, a „marxibb”-ságot a szerelemmel, azt az őrülettel, kevert mindent mindennel, éppen csak Babarczy Eszter valagát nem kutyulta bele, noha József Attila a szájukba rágja: „a valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a műnél az ihlethez, az észen kívül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz”. Vagyishogy az ihlet van az értelemnél tovább. És ezt Tverdota azért nem érti, mert „viszolygással” olvassa a költő szövegét, illetve annak bizonyos „porcikáit”, ámde pontosan ezért nem érti az egészet. Tverdota szerint a Babits-pamflet „eme részleteit ma is csak viszolygással lehet olvasni”. Viszolygással, vagyis Tverdota „lelki kultúrájának” bächeri békafokán viszolyogva. Tudniillik József Attila szerint „A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre,

sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet”.

 

Tehát még egyszer: József Attila azt állítja, hogy a valódi műalkotás úgy műalkotás, ahogyan van (a maga szimpla tökéletességében), s akár viszolyogtató, „gyerekriasztó randaságában” is. A Fekete zongora is tartalmaz képzavart, ám ennek dacára a vers tökéletes. Sőt előfordulhat, hogy épp azért, épp a tökéletlenségéből fakadóan tökéletes valamely mű, függetlenül attól, hogy szép-e („a zongorázás”), vagy sem. József Attila szerint a „Széptani itélet nem kritika, [nem] tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet”, míg viszont Bächer „széptani ítéletet” alkot, ráadásul sunyin teszi, ugyanis nem arról beszél, hogy neki tetszik Marton László munkája, hanem a szoborról mint „műegészről” hadovál. Méghozzá tipikusan nyál-liberális ál-kierkegaard-izmussal: „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor”.

Ő ezt megállapította. Objektíve. Műelemző szaktudás alapján. A „legtökéletesebb szobor”, illetve még ez sem, hanem: az „egyik legtökéletesebb magyar szobor”.

A gyönge, gyáva ember nem meri kimondani: a mű „tökéletes”. Noha fogalmazhatna József Attilával is: az alkotás épp azáltal tökéletes, hogy „műalkotás”. „Csak” műalkotás, még pontosabban: „A műalkotás”, szemben azzal, ami „A nem műalkotás”.

Na de hát, mint tudjuk, Esterházy Péter is így fogalmaz Babarczy Eszter könyvének kritikája ürügyén: „Tandoriról és más kedves szerzőkről szól egy fejezet (…), olyanokról, akiket a szerző barátainak egy része olvashatatlannak nevez. A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja…”.

Merthogy minden tökfej-kritikus ügyesen-óvatosan, ámde csalhatatlanul ítéli meg a dilettáns művét is (Babarczyé pl. „legteljesebb”), a zseni alkotását is, például Tverdota így fogalmaz: „A Márta-szerelemnek s az abban lappangó szociális feszültségeknek egyik dokumentuma az 1928 nyarán írt Klárisok című vers, e költői korszakának talán legtökéletesebb alkotása”.

 

„Talán”. A „legtökéletesebb”. Vagyis itt (miként Esterházynál is, Bächernél is) a fölső fok – paradox módon – épp azt jelzi, hogy a mű (az ítész szerint) nem tökéletes, nem teljes, hanem csak a legtökéletesebb, legteljesebb. „Talán”. És relatíve: Tverdotánál egy „költői korszak”, Esterházynál a „kötet”, Bächernél a „magyar szobrok” viszonylatában.

Takonykritikusok. Nem mernek, nem tudnak határozottan állítani semmit. Nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, ezért részint Kierkegaard-ra hivatkoznak, részint fokozással, kvázi fölfelé minősítéssel „relativizálnak”, „ölelgetik” a művet, mint Heller az igazságot: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.

 

Tehát mégis van abszolútum. Minden igazság abszolút, amelyet Heller Ágnes méltóztatik „magához ölelni”. Sigmund Freud pedig cuppantana rá egy nagyot és kéjeset, megnyalná mind a tíz ujját, ha olvasná Heller szövegét. Részint, mert ez tipikus freudi elszólás (kizárólag a „pária”-liberálisnak lehet igaza, már amennyiben jól ölel), részint pedig azért, mert nyilvánvaló: Heller valójában itt is a péniszről beszél, mint a filozófusnő által ölelgethető, takargatható fütykös-igazságról.

 

Míg Bächer Iván maga a pénisz (Heller akár ölelgethetné is), mert így hangzik a Népszabadság-díjas író Kerényi Imre-díjas bráner-igazsága: „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor. Szobor. Él. Ül. Köztünk ül. Velünk van. Élő, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek…”.

 

Hát hogyne! Már amennyiben Bächer Iván mint abszolút igazságot öleli magához a nemzetet. Amely nemzetnek „élő, szerves részévé vált” a szobor. S ami ugye azt jelenti, hogy azok, akik el akarják távolítani a szobrot, nem részei a nemzetnek, míg viszont szerintük Bächer Iván az, aki nem szerves része a nemzetnek. Bächer persze nem azért, mert szobor, hanem azért, mert zsidó. Balliberális. Judeolibsi. Ráront a nemzetre. Noha valójában, s ezt nem értik az antiszemiták, Bächer nem zsidódémon. Csak egy szimpla balfácán. Függetlenül bárki származásától. Vagyis világossá vált: Bächer és az antiszemitizmus „logikája” ugyanaz, csak az egyik a másik (a másik meg az egyik) fonákján hörög.

Vagy még mindig nem egészen világos? Ha nem, akkor olvassuk el, mit ír Tóth Ákos a Népszabadságban: „Kövér László… már nemcsak a Fidesszel azonosítja magát, hanem az egész hazával, legalábbis annak az ő szívéhez közelebb álló részével, amit még így is szerényen csak nemzetként aposztrofál”.

Kövér szerint tehát az a nemzet, amely a Fidesz kultúrpolitikáját kajálja, Öcsödre „ültetné át” a szobrot stb., míg viszont Bächer szerint a nemzet nem akarja Öcsödre ültetni a szobrot. Kérdezem: mi a különbség intellektuálisan? Semmi.

Kövér és Bächer (ill. amott Tverdota, Beney, Valachi stb.) az indulataikkal érvelnek, „saját igazságaikat” ölelgetik, így jutnak el mindahányan a nemzethez (mint tabuhoz, ultima ratióhoz), míg én tényekről beszélek: a nemzet (értsd: annak kritikus nagyságú tömege) nem kívánja József Attilát. A szobrot sem óhajtja különösebben. Méghozzá több okból. Döntően érdektelenségből. József Attila nem kell az embereknek, túlnyomó többségüknek pro forma sem, míg ugye Bächeréknek „csak” tartalmilag nem kell (nem ismerik, nem értik a költő verseit), illetve Bächerék – valójában – a szobrot sem akarják. Jó, elismerem: nem vagyok élő szerves része a nemzetnek, s nyilván ezért van, hogy jómagam merőben szarom le a köztéri szobrot. Nem úgy, mint a galambok (vagy mint Tereskova a parlamentet, vagyis effektíve), hanem csak metaforikusan, ámde teljesen leszarom. Tőlem akár ott is maradhat – a parlament épülete mellett. Markáns stílustöréssel. És abszolúte giccsesen: a „Dunára nézve”. Kérem, az ún. „balliberális” József Attila-pártiság mára odáig züllött, hogy az ATV-ben egy Gréczy nevű politikai kistojás nem átallotta belemondani a kamerába: József Attilának ott kell maradnia a Duna-parton, s innen szó szerint idézem: „nézze tovább, hogy úszik el a dinnyehéj”.

Ennyit tudnak József Attiláról: „dinnyehéj”.

Tessék elhinni: a költő nem azért ült a rakodópart legalsó kövére, mert tudta, hogy onnan látható legjobban a majdan elúszó dinnyehéj! Ellenkezőleg! Aki olvasta a verset, aki ismeri József Attilát, érti: az „alsó kő” létmetafora. Vagyis a rakodópart alsó köve azért van alul, mert nem a Parlament mellett van, hanem a rakodóparton, és nem fölül van. Hanem alul. Ezt József Attila értői tudják. Aki pedig nem olvassa, nem érti a költőt, az ugyebár nagyokat szájal a tévében, tiltakozó cikket ír a Népszabadságban. Ennyire telik tőlük, a „felszínen” „fecsegnek”, ráadásul egészen elképesztő marhaságokat. „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor. Szobor. Él. Ül. Köztünk ül. Velünk van. Élő, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek. Úgy tartozik Budapesthez, mint a Halászbástya vagy a Parlament. Csak éppen él. Gondolkodik. Haragos. Érző.”

 

Tehát. „Marton László műve… úgy tartozik Budapesthez, mint a Halászbástya vagy a Parlament”. „Csak éppen” nem úgy. Miben különböznek? Mindhárom alkotás „ül”, a Halászbástya is „ül”, „köztünk ül, velünk van, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek”, csak a szobor ezeken túl még: „él” is. „Gondolkodik. Haragos. Érző.” A Halászbástya nem haragos. Hanem viszont giccses. „De gyönyörű” – áradozik Szerb Antal, vagyis miként József Attila írja (persze még a dinnyehéj megnézése előtt): „az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem”.

 

Szerb Antalnak nem „ád” „műélményt” a Halászbástya (csak „aesthetikai”-t ád), míg Bächer Iván a „pad alatt falja” a „Parlamentet”. Ki is mondja: ez számára nemzeti élmény. Mert ő zsidó, és zsidóként van őnéki akkora nemzeti élménye, mint bárkinek! Szánalmas. Eminens zsidónak is, kínjában horgadt hazafinak is siralmas. Miért? Mert Bächerék szerint a szobor „gondolkodik”. A dinnyehéjon gondolkodik. Ezért nem szabad elvinni a Duna-partról Öcsödre. Hiszen a Dunában úszkálnak a dinnyehéjak, így csakis a Duna-parton lehet azokat jól megnézni, ott lehet azokon jól elgondolkodni. És persze ott vannak a „balliberális” gondolkodók is, akiknek annyi eszük sincs, mint entellektüel dinnyehéjnak dunai úszkálás közben.

 

De ha már itt tartunk, haladjunk végig az úton, ne röstelljük rá se a fáradságot, se a kurázsit!

Aczél Györgynek szent meggyőződése volt, hogy a pártvezetés kulturális tevékenysége nem egyéb (nem kevesebb), mint József Attila szellemiségének politikai leképeződése. Aczél nem volt buta ember, tudta: a politika, a reálpolitika nem azonos a költészettel, így nem azonos József Attilával sem, ám az a történelmi út, amelyen Kádárék igyekeztek menetelni (Aczél hite szerint) nem haladt szembe József Attila gondolatiságával. Aczél – kommunista érzelmű reálpolitikusként – őszintén hitte, amit az egyik (egyébként szükségképpen gejl) ünnepi beszédében ki is mondott: József Attila „Költészete él. Nekünk, hozzánk szól”. Ráadásul Aczél mintha érteni vélné József Attilát, amikor ezt mondja (amúgy undorítóan gejl, már-már bächeri pöce-mélységű ünnepi öblögetése során): József Attila „nem munkásköltő, hanem a munkásosztály költője. Költészetének egyetemessége a munkásosztály történelmi hivatásából fakadt”.

Aczél számára ugyanis a Parlament tetejére „szegzett” ötágú csillag történelmi szimbólum, az egyetemesség emblémája, vagyis amely jelkép (Aczél számára) valóban „az Ember öntött csillagával” azonos. Továbbá: Aczél pontosan úgy gondolkodott a történelemről is, a nemzetről is, ahogyan azt József Attila leírta, pl. a Hazám vagy éppen A Dunánál című versében, sőt: a politikus József Attila „neurotikus spekulációival” is behatóan foglalkozott, és hosszan sorolhatnám. A lényeg: Aczél esetében nem stílustörés, hogy az emlékművet a kvázi Duna-partra, a kvázi parlament mellé, a kvázi rakodópart kvázi alsó kövére helyeztette, mégpedig úgy, hogy a szoboralak a Duna felé nézzen, s ami szerintem már akkor is giccses volt, de mondom: Aczélék ezzel nem követtek el barbárságot.

Természetesen az sem volna barbárság, ha a szobor maradna (ha már egyszer ott van), vagyis a gyalázat éppen az, amit Bächerék csinálnak.

A mai parlamentet, annak épületét nem szándékozom minősíteni (se a külsejét, se a beltartalmát), ami viszont bizonyos: a Parlament (annak szellemisége) nem azonos a történelemmel, még kevésbé az egyetemességgel (csak Bächerék hiszik, hogy velük „vége a történelemnek”).

Nem az a döntő kérdés, hogy Aczélnak igaza volt-e, hanem hogy Aczél hite adekvát-e a József Attila-i szellemiséggel.

Összegezve: Aczél részint a hite-meggyőződése szerint cselekedett, részint pedig nem volt stílustörő, amennyiben a Parlament tetején lévő jelképet nem a sztálinizmussal, hanem József Attila történelmileg és költészetileg „öntött” csillagával azonosította. Kádár az utolsó leheletéig ragaszkodott a csillaghoz, mondván, az jelképezi, hogy kanyarodjék a történelem bármerre, alakuljon az ország sorsa bármiként, a munkásság érdekei megkérdőjelezhetetlenek. Ismétlem: nem az a kérdés, hogy igazuk volt-e Kádáréknak, ti. tegyük föl: Aczélnak nem volt igaza. Tegyük föl. Ám akkor is: József Attila szobrának legalább formálisan helye volt az akkori Parlament mellett. Míg a mai parlament már minden vonatkozásban tova-„nemzetiesedett”, messzire „fülke-forradalmasodott” József Attilától. Sőt, mondjuk ki nyíltan: a nép általában is, a legjobb esetben is öntudatlanul vezeti a költő töltőtollát, ceruzáját (A Dunánál), a nép nem olvassa József Attilát, a nép a parlamenti közvetítéseket figyeli, Orbány és Gyurcsány szövegein tipródik, mint Bächer Iván maga. Tény: ma már nem a József, hanem a Till Attila cerkáját „fogja”, markolássza a posztmodern, primitíven poénkodó média-népség.

 

Hogy egészen világos legyen: Aczél számára József Attila nem puszta rekvizitum (az is persze, de nem kizárólag és nem alapvetően), míg a mai Kerényik kontra Bächerek számára József Attila nem jelent semmit. Ez a döntő különbség.

Egyszerűen arról van szó, hogy az Orbánok-Bächerek nem hisznek semmiben. Orbán azért, mert cinikus (vö. a tusványosi beszédével, illetve: „ne azt nézzék, amit mondok”, „oszt jónapot” stb.), Bächer pedig azért, mert üres. És nemcsak a feje, a szíve is üres! Totálisan üres, még cinizmus sincs benne. Almási Miklós bunkónak nevezné Bächert, már amennyiben tudná a professzor, hogy mit jelet a „bunkó” szó valójában. Bächer Iván antifaszista nyüszítése nem érzelemből fakad (még kevésbé értelemből), hanem a metsző, huzatos üresség süvölt belőle, például amikor azt hiszi, kemény ököllel csapott a bűz-barna zongora nyilas-zöld klaviatúrájának gárdasávos húrjai közé. És persze mindahányan (pró és kontra) a bölcs mélység zavaros-habos felszínén fecsegnek, miközben ököllel úsznak, miként egy kivénhedt darnyi dinnyehéj. (És mondtam én ez utóbbit csak „a szép hangzás mián”, mert amúgy: a világon semmi értelme.)