Na, akkor én jövök. Most hallgatom a lemezt kb. hetedjére. Ebből az első két alkalom úgy volt, hogy ment a lejátszóban, közben matattam a fényképeimet, dolgozgattam. A zene meg olyan lapos volt, hogy ihaj. Csalódás. Ezt nem is győztem ismerőseimnek hangoztatni. Mondom, a Whose Life-on meg egynesen felháborodtam, hogy ekkora szart hogy képes dalként eladni a csapat. Első dallam, amire felkaptam a fejem, az a Black Swan volt, na, itt az első megjegyezhető momentum, király riff a refrén alatt, klassz gitárjáték, klassz dallam. Onnantól a lemez rendben is van, bár semmi extra. Na aztán mentem egy alkalommal az autópályán, oda tudtam figyelni a zenére, és beütött. Nem teljesen, de azon kaptam magam, hogy a Whose Life-ot dúdolom, a Public Enemy No. 1-t dúdolom, a 13-t dúdolom, és megint meg akarom hallgatni a lemezt. Előbújtak a szólók, a finom kis futamok a riffekben, a csakis Dave-re jellemző ritmusdallamok. Beraktam minap az Endgame-et, és azt mondhatom, hogy bizonyos részek konzekvensen jönnek onnan, más dallamok meg a Cryptic keményebb vonaláról akár. Nincs probléma. Amiket hiányolok, azok a Trust, Symphony, Train Of Consequences jellegű hiperslágerek, mert hát azért, na.

A lemez mélypontjai a Fast Lane és a Guns, Drugs, And Money. Ha nem is ugrom őket át, nem szeretem őket. Hasonlók, mint a Black Curtains, totál töltelékek.

Az összecsapottsággal kapcsolatban én is hasonlóan látom a dolgot. Egy rendes lemezt valóban nem úgy állítanak össze, hogy újrahasznosítsanak dalokat. Ráadásul a hangzáson is észrevehető, hogy a Sudden Death után mennyire fényesebb a Public Enemy No. 1. A többi nekem új, korábban nem hallottam ezeket a most újracitált számokat, de tetszenek. A roadrunneres ügyről én nem tudok, de simán elképzelhető, hogy ez van a háttérben, ilyenkor szokás válogatáslemezt is kiadni.