Von Scheißhaus aus

 

 

Bächer Iván írja a Népszabadságban: Öcsödön „Az ötéves Attila hajnali négykor kelt, vizet hozott a kútról, fát vágott, s ha valami rosszat tett, vagy úgy vélték jónak, verték, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban…”.

 

Hadd kérdezzem meg ezek után: mire kell Bächer Ivánéknak az inkriminált szobor? Miért ragaszkodnak hozzá ily morcosan? Illetve rossz a kérdés, hisz’ pontosan azért kell nékik szobor, merthogy ők maguk szimplácskák szegények. Amit érteni kéne, nem értik, így a szobrot bámulják, sőt még azt sem teszik igazából, még a tudatára sincs szükségük annak, hogy ott áll az emlékmű, ahol ül (szerintem Bächert ez idáig nem foglalkoztatta a szobor, sem mint emlékhely, sem mint műalkotás), hanem arra van szükségük, hogy vétózhassanak megint jó erősen. Az ellenség újra támad, le akarja dönteni, el akarja hurcolni a szobrot, ami ellen lehet végre tiltakozni, harcolni, élőláncolni… s ezáltal úgy érezni: mintha mi is volnának. Valakik.

Bächer állítólag író. „Népszabadság-díjas” író. Nem hülyéskedek, ez tény. S ami azt jelenti, hogy Bächer mindent tud. Csak írni nem tud. Alanyban-állítmányban. Sem. Esterházy: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.

Bächer miben van nyakig? Az „egészben”, világos, s ezen kívül? Még miben? Szoborban? Bächer „alanyban-állítmányban” van nyakig, ezt is értem, ámde nem csak mocskospiszkos komonizmus meg faszizmus létezik, gyerekek, hanem például metafora is, hasonlat is. Vegyük mindjárt ezt a „minőséget”, mintegy aktuálisan: „vertek, mint apró gyermeket”. Ez hasonlat. Teccik tudni?! Vagy nem? Akkor szájba rágnám, már, hogy a Népszabadság-díjas írók is tanuljanak itt valamit: a felnőttet úgy verik, mint apró gyermeket. Míg Bächer író szerint (aki ugyebár nyakig a minőségben) az apró gyermeket verik úgy, mint apró gyermeket. A Népszabadságban. Hogyan van ez? Az öt esztendős gyermek már nem apró gyermek?

 

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

 

A versszakban tehát van metafora is, az „idegenek”, s amely itt elsősorban nem a Gombaikat, hanem elsősorban a Bächer Ivánokat jelöli. Azokat, aki részint történelmileg, részint „genetikusan” tekintik magukat magasabb rendűeknek, igyekezvén legyalázni mindenkit, akik származásilag nem oly nagyszerűek, mint amilyeneknek ők magukat képzelik. Nincs félreértés: Bächer Iván is közéjük tartozik! Heller Ágnes is. Ők sem különbek Kertész Ákosnál, hanem közülük Kertész volt az a nagyon hülye, aki nagyon hülyén mondta ki azt, amelyről a Bächer Ivánok kicsit ravaszabbul hadoválnak. Esetleg: „csak” gondolnak, utalgatnak rá. Sunyin. És persze – jó szokásukhoz híven – ostobán. Az eminens Révész Sándor például ezt írja eminensen az eminens (Népszabadság-díjas) Népszabadságban: „Bármily sajnálatos: Kertész Ákos ezt a logikát erősíti. Azt, amelyen az agresszív, szélsőséges rasszizmus alapul. Azoké, akik őt lezsidótetűzik. És akik azt hiszik, ez ellen a rasszizmus ellen lépnek föl, amikor Kertész szavait védelmezik, tévhitben élnek. Nem. Ezzel éppen a rasszizmus elleni harcot hiteltelenítik. Hiszen az egy gondolkodásmód elleni harc. Az ellen az irracionális gondolkodásmód ellen, ami évszázadokon át természetes volt és egyeduralkodó. Mert az illett nemzetek, királyok és vallások harcának korához. Ezen a koron annyira lehetünk túl, annyira lehet esélye a békének Huntington háborús vízióival szemben, amennyire ebből a gondolkodásmódból ki tudunk emelkedni. Ne próbálja tehát senki Kertész Ákost Berzsenyivel vagy Adyval mentegetni. Az Auschwitz-vízválasztó a legnagyobbjainkat is elválasztja tőlünk. Ha velük megvédhetnénk Kertész Ákost, akkor el kellene fogadnunk, hogy a mai antiszemiták Shakespeare-rel, Scott-tal, Lutherrel, Gogollal, Voltaire-rel, Sienkiewiczcsel, Móriczcal igazolják magukat. Elfogadjuk?”

 

Nem fogadjuk el, ám e költői-révészi kérdést sem fogadjuk el. Itt ugyanis egy tipikus freudi elszólásról van szó, nevezetesen: „Ha velük [ti. Adyval, Berzsenyivel] megvédhetnénk Kertész Ákost”.

Miért kéne „megvédenetek” Kertész Ákost? Bárkivel is. Milyen alapon kéne „megvédenetek” Kertész Ákost? Who the fuck is Kertész Ákos? Én megmondom: csupán egy hülye a sok hülye között. Már, hogy Cs. a Dunába lövetné K.-t, míg K. nem lövetné a Dunába Cs.-t? Elképzelhető, ám egyrészt ez nem bizonyított, sem pró, sem kontra (ki lát az olykor keresztényirtó indulat legmélyére?, esetleg a harmadik deci metilalkohol), másrészt – hangozzék bármily morbidan – nem ez a döntő. Merthogy Révész voltaképpen jó helyen kapirgál, csak éppen rosszul kapirgál: „akik azt hiszik, ez ellen a rasszizmus ellen lépnek föl, amikor Kertész szavait védelmezik, tévhitben élnek. Nem. Ezzel éppen a rasszizmus elleni harcot hiteltelenítik. Hiszen az egy gondolkodásmód elleni harc. Az ellen az irracionális gondolkodásmód ellen, ami évszázadokon át természetes volt és egyeduralkodó. Mert az illett nemzetek, királyok és vallások harcának korához. Ezen a koron annyira lehetünk túl, annyira lehet esélye a békének Huntington háborús vízióival szemben, amennyire ebből a gondolkodásmódból ki tudunk emelkedni”.

 

Révész egyazon mondatán belül sem képes eldönteni: „harcolni” akar-e (mint Orbán), paterolni akar-e (mint Matolcsy), vagy inkább „emelkedni” szeretne. Ugyanis az a vicc, hogy a kettő nem megy együtt. Vagy harcolsz, vagy emelkedsz. Ezért aztán nagyon nem ártana, ha tudnád: „gondolkodásmód” ellen nem lehet harcolni. A rasszizmus ellen sem lehet harcolni. Csak a rasszisták ellen lehet harcolni. A rasszizmusból kiemelkedni lehet. Illetve lehetne. Tudniillik a kiemelkedés egyik alapföltétele: a kiemelkedni akarás. Például a rasszizmusból. Például a Heller Ágnes-i, Kertész Ákos-i posványból. Ám Révészéknek még Frajd Zsigával sem sikerül megvívni dicső harcukat. Persze szofisztikáltabbak, mint Kertész, ámde lépten-nyomon lebuknak ők is. Révész szerint a rasszizmus „évszázadokon át természetes volt és egyeduralkodó”. Miközben Révész nem cáfolja Száraz Györgyöt. Hanem csak tagadja. Primitív módon tagadja. Azt persze nem állítja (értsd: bíróságon nem lehetne rábizonyítani), hogy a rasszizmus a Révészék által százszor elátkozott, véres-gennyes nyálakkal megköpködött Kádár-rezsimben is „egyeduralkodó” lett volna, ám lényegében (freudilag motivált szövegösszefüggésében) mégis ezt állítja. Miért? Mert Révész, ha nem is oly bornírt módon rasszista, mint Csurka, mint Morvai, mint Heller, mint Kertész, ám lényegileg mégis az. A zsigeri pária-gyűlöletből s a zsigeri parvenü-pökhendiségből kikutyulódott előítéletesség, primitívség ott motoz Révész tudata mélyén is, hiszen szerinte a rasszizmus „évszázadokon át egyeduralkodó volt”. Épp ezért Révészék alsó tudatilag így „spekulálnak”: akár innen nézzük a dolgot, akár onnan, akár kimondjuk, akár „csak” sejttetjük, a zsidó (Hellernél: a „pária-zsidó”) morálisan, de főként intellektuálisan: magasabb rendű fajta. Persze nem genetikusan. Hanem tényszerűen. Nem genetikusan, ámde nyilvánvalóan, ahogy mondani szokás: von Haus aus. Hogy ez nem rasszizmus? De az! Kulturrasszizmus. (A genetikai narratívát használó Czeizelnél pedig: expressis verbis rasszizmus; nem menti az öreget, hogy szakmája a genetika. Lehet persze kurkászni a gének között, nyilván fontos dolog az, orvosilag egészséges, sőt könyvet is lehet írni róla, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy azután rohanjunk a tévékamerák elé bizonygatni: a „zsidó gének” szellemi magasabbrendűséget hordoznak „évtizedeken, évszázadokon át”.)

 

A mno.hu tudatja: „Tamás Gáspár Miklós… helytelennek és igaztalannak nevezte Kertész gondolatait. (A filozófus lapunknak írt levele keretben olvasható.) Ugyanakkor kérdésünkre, hogy elhatárolódik-e kollégájától, azt felelte: az elhatárolósdival nem ért egyet, ebben a játékban nem szeretne részt venni”.

 

Kétségtelen: nem „elhatárolósdira” van szükség (amit egyébként könnyű is visszautasítani), hanem viszont Kertész Ákost egyszerűen ki kéne rúgni. El kéne bocsátani. Szépüzenet nélkül. El, valahová, úgy körülbelül a náthás picsába. Ugyanis nem téved az öreg, hanem hülye. Na persze, Tojás Gáspár Miklós szintén zenész, ergo így lett az „értelmiségi elit” önmaga által bekerítve. Ezt írja a sajnálkozó filozófus: „A Magyar Nemzetből értesültem Kertész Ákos sajnálatos cikkéről, amelyet aztán elolvastam, és amelyet minden elképzelhető szempontból helytelennek tartok”.

 

Ő helytelennek tartja. Kérdezem: nem teljesen mindegy, mit tart helytelennek egy sajnálkozó tojásfej?!

Helytelen, amit Kertész írt, vagy nem helytelen? Ha helytelen, akkor mondjuk ki a szót: helytelen. Majd bizonyítsuk be, amit állítunk – Kertész szövege ezért meg ezért meg ezért helytelen.

Tojás Gáspár Miklós tehát „csak” azt nem érti, hogy az „így látom, úgy gondolom”, „ez a véleményem, az a meglátásom” stb., kizárólag hipotézisre vonatkozhat (értelmesen). Igazságra nem. Ti. az igazság két fő, összeölelkező ismérve: tézis plusz bizonyítás. Vagyis itt a vélekedésnek semmi helye! Míg Tojás Gáspár Miklós szerint „Kertész Ákos dühét nyilván az a látszólagos körülmény váltotta ki, hogy – többek szerint – a jelenleg hivatalban lévő kormány tevékenysége nem vált ki ellenállást. Ámde ez nem igaz”.

Itt pedig már nem véleményt mond, hanem kategorikus ítéletet alkot a sajnálkozó filozófus, nyilvánvalóan az abszolút igazság kimondásának igényével. (Megjegyzem, a hírneves elitstiliszta nem a „körülmény”-t, hanem annak látszólagosságát tagadja, de mindegy, most „kicsire” nem adunk.) Tehát: a kijelentés, mely szerint van ellenállás a kormánnyal szemben, már csak azért sem bizonyított, mert e tagadást tagadó állítás, mely szerint a „kormány tevékenysége nem vált ki ellenállást. Ámde ez nem igaz”, tartalmilag a nullával egyenlő. Magyarán: nem jelent semmit. Tojás Gáspár Miklós szerint van „ellenállás”. Jó, de milyen? Kik állnak ellen? Hányan? Hogyan? Mennyire? Vagyis Tojás Gáspár Miklós nem cáfolja Kertész állítását (mármint hogy a magyar nép alattvaló, antiszemita, galád, még a némethez képest is hitvány), igaz, mindezt egy rövid levélben nem is lehet cáfolni, hanem viszont csak úgy lehetséges az érdemi vitatás, ahogyan én tettem itt, ezen a fórumon. Ha pedig nem lehet normálisan cáfolni (adott körülmények között), akkor nem kell, sőt nem szabad „véleményt” mondani lakonikusan (de facto elhatárolósdizni!), s csak azért, mert valamely szerkesztőség nem biztosít a szakszerű cáfolatra méltó terjedelmet.

Tojás Gáspár Miklós általában végeláthatatlanul fecseg, mint csipás öregasszony az embere valagán nőtt furunkulusról, amikor viszont beszélnie kéne, érvelnie kéne, cáfolnia kéne (valamely „helytelen” állítást), ha bizonyítania kéne (saját „igaz” ítéletét), akkor igen-igen szűkszavú a filozófus.

Érti ezt valaki?

Én értem. Tojás Gáspár Miklós alkalmatlan a meggyőző érvelésre, bizonyításra, cáfolásra, ezért polemizál „tekintélyelv” alapján, ezért minden második szava: „helyesnek tarom”, „helytelennek gondolom” stb. Miközben maga is fődmucsaisággal képes agyilag egészen trágyadombig rohadni: „Arról nem a magyar nép tehet, hogy a népszerűségét vesztett kormánnyal szemben nem lel érvényes (ellenzéki) alternatívát”.

Ugye?! Az imént még azt állította, hogy van ellenállás. Akkor miről nem tehet a „magyar nép”? Hogy nincs „ellenzéki alternatíva”? Csak „ellenállás” van? Mindegy, ne firtassuk (Tojás Gáspár Miklós szavai azok, amelyek mögött nincs ellenálló értelem), nézzük inkább, hogyan folytatódik az elitértelmiségi-tojásfejű „érvelés”: „De még ha igaza lenne is ebben Kertész Ákosnak, szidalmai igaztalanok”.

(1) Mi az, hogy „ha igaza lenne is”? Ha nincs igaza, hogyan jön ide a „lenne is”? Ha Kertésznek nincs igaza, akkor nincs igaza. Ráadásul szitkozódik is. Ismétlem: ráadásul, tudniillik (2) a „szidalom” sem nem igaztalan, sem nem igaz. A szidalomnak az igazsághoz nincs köze, miként például a sóhajnak, a mosolynak, vagy épp a vakaródzásnak sincs köze az igazsághoz. A szidalom lehet jogos, lehet jogtalan. Mármost, ha a nép rászolgált a szidalomra (pl. azért, mert Kertésznek igaza van), akkor a szidalom jogos. Más kérdés, hogy nem föltétlenül szükséges. Mármost az az elitértelmiségi, akinek elitfingja nincs arról, hogy mi a különbség az „igaz”, a „jogos”, illetve a „szükséges” fogalmak között, bizony, nem magyar ember, legyen őnéki amúgy bármily magyarosan matyósra patkolt húsvéti tojásfeje Kálmán Olga kamerái előtt.

Még egy idézet, s csak azért, hogy világos legyen, nem a levegőbe beszélek: „Kertész Ákos mindössze az uralkodó konszenzus egyik sztereotípiájára gyárt változatokat, amelyek szerint ťa szegény nép nem szeret dolgozniŤ, és egyenlőséget akar, tehát ťirigyŤ. Ezek a szélsőjobboldal eszméi, amelyeket a magát baloldalinak nevező Kertész Ákos anélkül tett a magáévá, hogy észrevette volna”.

Vagyis Tojás Gáspár Miklós szerint az „uralkodó konszenzus” szélsőjobboldali eszmeiségű. Na most, ha ez így van, akkor vajon miért állítja ugyanazon Tojás Gáspár Miklós, hogy Kertésznek nincs igaza? Hiszen Kertész pontosan erről beszél: uralkodó a szélsőjobboldali „konszenzus”. Egyáltalán, mit jelent az „uralkodó konszenzus” kifejezés? Netán az uralkodók konszenzusára gondol a filozófus az uralkodó konszenzus helyett? Nem tudni. Kik az uralkodók? A Fidesz és Jobbik? Ezek „konszenzusáról” van szó? Miről van szó?

Tojás Gáspár Miklós szerint „a szegény nép nem szeret dolgozni” tézis szélsőjobboldali „eszme” terméke. Szerintem viszont dilettáns, aki ilyesmit állít. Mert például a német nácizmus igencsak szélsőjobboldalinak minősül, márpedig a nemzeti szocialista nem azt állítja, hogy „a szegény német nép nem szeret dolgozni”, hanem épp ellenkezőleg, azt állítja, hogy „a szegény német nép szeret dolgozni”, míg viszont „a gazdag zsidó nem szeret dolgozni”. Sőt a dolgos nép épp azért szegény, mert a zsidó gazdagszik a munkás verejtékén. Egész odáig menően, hogy még a „fajilag alsóbbrendű” nemzetek népei (pl. a szlávok) sem dologtalanok, irigyek a nácik szerint, hanem azért gyöngék, azért ítéltettek pusztulásra vs. szolgaságra, mert – a német néppel, a német dolgozókkal ellentétben – nem tudják magukról lerázni a zsidó igát. Ennyit még egy gyenge közepesen balfácán filozófusnak is illene tudni a náci ideológia, demagógia lényegéről, merthogy ennyit még egy malteros-cájgos ipari tanuló, egy bőgatyás mucsai paraszt is tud. Vagyis Kertész Ákos dumája éppen nem a szélsőjobb, hanem a legostobább cionisták által hirdetett „öntudaton”, üres mítoszon alapul: „csak a zsidó igazán tehetséges és szorgalmas”. A többi nép (de különösen a magyar) hitvány, alávaló, irigyli a zsidó sikerét stb. Létezik persze jobboldali cionizmus is, ám amelyhez a Tojás Gáspár Miklós által emlegetett „uralkodó konszenzusnak” nincs köze. Míg a kommunisták szerint a burzsoá hízik a nép zsírján (sajátítja el a munkás által megtermelt értéktöbbletet), ám teszi ezt a burzsoá – a kommunisták szerint – függetlenül az ő génjeitől, „misztikus” vagy nem misztikus származásától, vagyis a Tojás Gáspár Miklós által emlegetett „uralkodó konszenzusnak” ehhez sincs köze. Nyugodtan kijelenthető: Tojás Gáspár Miklósnak úgy általában nincs köze az értelemhez. Csak az ő saját-tojásfejéhez van üres-peckesen köze.

 

Mester Ákos írja: „Akárhogy is, ez a szöveg szégyentelen és védhetetlen. Rosszul teszi, aki védeni akarja. Kertészt úgy kellett volna megvédeni, hogy valaki a saját politikai oldalán időben és szelíden rászól: ne csináld”.

 

Jó, de miért ne csinálná?! Azért, mert azon az „oldalon” áll? Amiért Tojás Gáspár Miklós is elhatárolódik az „elhatárolósditól”? Mester Ákos szövegében a „politikai” jelző fügefalevél. És paradox módon ez teszi nyilvánvalóvá, mi ágaskodik valójában a verbális ornamentika mögött (illetve ágaskodna, ha nem volna gonorrhoeás, nyüves fittyedék). Vagyis megint a klasszikussal szólván: „Mester Ákos egy fasz”. Ismételten fasz. Vagy pedig vérbuta ember, mert nem tudja: Kertész Ákos szövege nem politikai ihletettségű, miként az ún. „kulturkampf” sem politikai harc. Tehát. Nem az a kérdés, hogy miért nem „szóltak rᔠKertészre, hanem hogy miért van azon az „oldalon”. Először is: miért volt? Eddig nem ismerték? Nem is gondolták volna róla? És most már ismerik? Jó, ismerik, de akkor miért van még mindig azon az „oldalon”? Mi tartja ott? Nem a „gének”, rendben van, elhiszem. Akkor viszont micsoda? Továbbá: tegyük föl, „rászólnak”, „ne csináld”, és tegyük föl: ezután „nem csinálja”. Jó. És akkor ezzel mi változott? Hogy nem csinálja? Rendben van. Ez is valami. Nem csinálja. És nem is gondolja? Mester Ákos, Révész Sándor, Tojás Gáspár Miklós „nem csinálja”. És nem is gondolják? Elhiszem. Ám a kisördög csak kikandikál belőlem az ő kis kérdésével: miért is higgyem el?! Tudniillik Heller Ágnes biztos, hogy gondolja. Czeizel Endre biztos, hogy gondolja. Vágó Márta biztos, hogy gondolja. Tverdota György biztos, hogy gondolja… Még csak nem is titkolják. Nem olyan brutálisan fejezik ki magukat, mint Kertész, de egyáltalán nem titkolják. Esterházy sem titkolja, sőt igazából Tojás Gáspár Miklós sem: „a gróf különb, hiszen azért gróf”. Tojásfej. Révészék titkolják. Révész – ügyesen – Bibót toszigálja a társadalom fölé morálisan is, intellektuálisan is.

Míg Bächer Iván a szobor miatt hullat (egyébként alanyában is, állítmányában is fertelmesen bűzlő) krokodilkönnyeket. És miért a szobor miatt? Megmondom. Mert nem a szobor, hanem maga József Attila írta az alábbi sorokat (Vágó Mártának): „Apát [ti. Vágó Józsefet] a legteljesebb mértékben megértem és becsülöm, sőt még vigasztalom is magamat azzal, hogy máshoz sem adna feleségül… Apa rájött, hogy a társadalmi felekezet jobban fogja a benne levőt, mint a család. Amit a műveltségről írtam, azt félreérted. De nemcsak ezt, hanem magát a műveltséget is. Én nem képzelem, hogy az emberek azt hiszik, a műveltség pótol mindent. Én a már említett társadalmi felekezetről beszéltem, amely szívesebben veszi, ha az ember tanult dolgokat ád elő. A műveltség pedig nem érdeklődést jelent, hanem könnyen kezelhető már megszerzett adathalmazt, amelyet lehet, hogy érdeklődés előzött meg”.

 

Lehet. Elvileg. Míg a valóságban nem úgy tűnik. Általában? Szerintem igen. Egy biztos: Bächer Ivánt egyáltalán nem érdekli József Attila. Bächer Iván a költő könyvéből „megszerzett adathalmazt” betéve tudja, szó szerint idézi, ám hogy abból (illetve a vers teljességéből) nem ért semmit, az egészen bizonyos. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy megkülönböztesse szóhasználatában az „apró gyermeket” a felnőtt József Attilától. És pontosan ezért írtam föntebb, hogy a versben az „idegenek” kifejezés a Bächer Ivánokra vonatkozik. Akik ettől persze még szerethetik József Attilát. Főleg a szobrát. Nincs megtiltva, viszont nem árt tudni: a tehetségre születni kell, de nem „genetikusan” ám (szemben Czeizel hipotézisével), nem „misztikusan” (miként Heller gondolja), s még csak nem is von Haus aus! Hanem: isten kegyelméből. Az okosság, a tehetség nem azonos a szimpla műveltséggel, és különösen nem úgy, hogy a „könnyen kezelhető adathalmaz” olykor (például Bächer Iván számra) kifejezetten nehezen kezelhető. Vagy nem? Mert, ha nem, akkor tessék nekem megmondani: mire vonatkozik a „mint apró gyermeket” hasonlat a von Scheißhaus aus műveltséggel alkotott szövegben?

Moldova kesereg azon, hogy amíg a Bächer Ivánoknak gyermekkorukban Dante-kötet, addig neki lábasfedő hullott a fejére otthon, ha leszakadt a polc. Csavarodjak meg, ha értem, hogy ez miért baj; Moldova szerint a Bächer Ivánok „behozhatatlan előnnyel indulnak az életben”. Szerintem viszont behozhatatlan hátránnyal, méghozzá von Haus aus. József Attila sem volt grandiózusan művelt, különlegesen nem l’art pour l’art, „csak” annyira, amennyire éppen kellett, mégis egyetlen mondatában több gondolat van, nagyobb mélységek tárulnak föl, mint a különféle Bächer Ivánok életműveiben összesen. A Wikipédia írja: Bächer Iván „1957-ben született Budapesten. Édesapja Bächer Mihály zongoraművész, édesanyja építész. Dédapja Thury Zoltán író, újságíró. Apai nagyanyjának Thury Erzsébetnek a húga, Thury Zsuzsa író”… Ja. Plusz a családfa, míg maga Bächer Iván egy közepesen épkézláb gondolat megfogalmazására sem képes.

 

A műveltség (különösen a pénzen vett műveltség) egy bizonyos ponton túl már kifejezetten butít. Vágó Márta faterjának volt pénze, így Heidelbergbe járatta a kislánkát, Jasperst hallgatni (ah!), s aki egyebek közt ezért maradt meglehetősen korlátolt elme.

Egyébként jó példa minderre Révész szövege is, mely szerint „Az Auschwitz-vízválasztó a legnagyobbjainkat is elválasztja tőlünk”.

Hogyne választaná! Tőletek. Tőlem ugyanis nem. Mégpedig két okból. Mindenekelőtt azért, mert nem vagyok sztálinista (sem pró, sem kontra), s ami azt (is) jelenti, hogy általában egyes szám első személyben fogalmazok. Ha pedig csoportot említek, azt is mindig egyes személyek, nevek többes jelölésével teszem. Például: az Esterházy-, Heller-, Czeizel-, TGM-, Vágó Márta-, Kertész Ákos-féle direkt pökhendiség, továbbá a Révész-, Bächer-, Mester Ákos-féle közvetett, ám szintúgy primitív kivagyiskodás jelzi, hogy József Attila fent idézett (Vágó Mártához címzett) megállapítása – horribile dictu – Auschwitz után is érvényes.

Auschwitz valóban vízválasztó, de egyrészt nem visszamenőlegesen, másrészt csak morálisan. Semmiképpen sem intellektuálisan. Vagyis: a zsigerekben öröklődő „évezredes üldözöttségi élmény” nem ok arra, hogy valaki baromságokat üvöltözzék széltébe-hosszába. Ezt még Auschwitz sem indokolhatja. Honnan tudom? Magamból kiindulva, példának okáért. Engem ti. üldöztek személyesen is, többször voltam életveszélyesen megfenyegetve stb., továbbá: noha nem fajilag, hanem osztályalapon, ámde legalább annyira vagyok pária a zsigereimben, miként lehet a zsidó. A felmenőim-rokonaim sorra pusztultak vészes szegénységükben, nyomorúságukban, ezernyi fajta népbetegségben, sújtotta őket a szapora csecsemőhalál; nagyapámnak megígérték, hogy kap munkát, ha megmagyarosítja a nevét, megmagyarosította, aztán úgy sem kapott munkát… szóval, nekem is van mit hordoznom, cipelnem a „rángó hálómban”, mégsem dumálok marhaságokat. Itt vannak a szövegeim, lehet ellenőrizni, egyetlen téves állítást tessenek tőlem idézni! Csak egyet!

 

Döntő kérdés: volna-e rasszizmus, antiszemitizmus, ha a Landeszman rabbik, Kertész Ákosok, Almási Miklósok nem óbégatnák szakmányban: bunkók vagytok, nélkülünk senkik vagytok, genetikusan bőgatyásak stb., volna-e rasszizmus, antiszemitizmus, ha az Esterházy Péterek, Heller Ágnesek, Tojás Gáspár Miklósok nem sugallnák ugyanezt, volna-e rasszizmus, antiszemitizmus, ha a Révész Sándorok, Vársárhelyi Máriák nem „harcolnának” a „rasszizmus”, a „gyűlöletbeszéd” ellen, olykor a gyűlölettől par excellence eltorzult arccal, volna-e rasszizmus,  antiszemitizmus, ha a Kornis Mihályok nem vicsorognának eszelősen, nota bene nyilvánosan az ellenségeikre: „mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti bennünket”?

A válasz: igen. Volna. Méghozzá egyértelműen volna.

Kérdés: ha az Esterházy Péterek, Heller Ágnesek, Bächer Ivánok nem irkálnának orrba-szájba nemcsak Krisztina-vadító, hanem általában is tenyérbe mászón idióta szövegeket (vesd össze), akkor kevésbé durvulna, eszkalálódna a rasszizmus, az antiszemitizmus?

A válasz egyértelmű: nem.

Persze az sem állítható, hogy amit Bächerék, Révészék művelnek, nem oszt nem szoroz. Merthogy „szoroz”. Valamelyest. Nem használ, ez ugye nyilvánvaló, miközben inkább árt. Ugyanakkor Bächerék kártevése nem döntő jellegű, nem nagyságrendi tényező. Vagyis az antiszemitizmus valódi okai nem itt keresendők. Azért beszélek most Révészék, Bächerék szövegeiről, mert a valódi okokról korábban már írtam.

Egyébként pedig az antiszemitizmus, a rasszizmus végső oka az általános elidegenülésben, a József Attila-i értelemben vett „rokontalanságban” rejlik, s amely idegenség ma a kapitalizmus fogalmával, illetve a pénzviszonnyal mint objektummal „teszi értelmessé önnön sivár állapotát”. Ceterum censeo…