Nézzünk egy újabb Vörösmarty-idézetet. A szöveg az Eger című, 1927-es elbeszélő kölzteményből való:

Zoltai vészek után más harcát érzi szivének.
Ül szemközt gyönyörü Leilával, s még zavarában
Hallgat az, és szemeit felnézni nem oldja szemérem.
Zoltai hős pedig ily szózattal idézi szerelmét:
"Szép rabom, én édes diadalmam, monddsza mitől van,
Hogy nem örűl lesütött szemed a nap déli világán,
S nézve setét földet ridegen hágy ily közel engem?
Olyan igen ha szeretsz szívetlen földre lenézni,
Vajha setétedném földdé, puha völgyi mezővé,
Hogy megemelhetném rózsás kis talpadat, és az
Érből partra jövőt csiklandnám gyenge füvekkel.
Oh mint fogna szivem lábadnak alatta dobogni,
Te pedig ily gyönyörűn addig néznél le, mig ismét
Lelket venne szemeid sugarától a fagyerű föld,
S én föltámadnék szerelemmel öledbe borúlni."
Erre felelt (s hajnal hasadott szűz ajkain) a lány:
"Rab vagyok, és nem örűl szemem a nap déli világán;
A földnek sem örűl; de lehúzza hatalmasan ahhoz
Félelem és bánat, mert tán hideg ágyba szorítva
Rejti szegény Ulemánt, agg megkönyezetlen apámat,
És Hanivárt, ki nekem kedves szót monda leginkább,
Nagy sok ohajtással szívemnek igérve szerelmet.
De te kegyes vagy az árvához, nincs tőre szavadnak;
Sőt minden szavaid tövisetlen játszi virágok,
Melyekkel rabodat kedved van tenni vidámmá.
Allah ne adja, hogy eltávozzék kedved irántam,
S elfordúlt szemmel Leilát büntetni kivánjad;
Mert keserű idegen laknál szenvedni leánynak
Méltatlanságot, s méreg-forralta szidalmat."
Erre felelt a hős, a szárnyas kopja vetője:
"Hagyd el az aggódást, szépségem, déli virágom!
Agg Ulemán, s kit imént nevezél a harci mezőben
Gyűlöletest nekem, élnek még, bár búban evődők.
S úgy hiszem, eltisztúl hadaiktól egri határunk;
Mert már a kapukon dörgetni hiába meguntak.
Csak te ne aggódjál, mint ők, nem vagy te pogány vér,
S kit mondál, Ulemán téged nem nemze; de ülvén
Fenn szépséges anyád özvegy teremében, az elzárt
Börtönből hozzája fogoly magyar ifju mosolygott,
S egymással vágyó szemeik szerelembe merűlvén
Úgy termél, mint égi virág kórótalan ágon,
Csendes ohajtásból, és angyali gondolatokból.
A szellő is, mely legelőbb megszálla, magyar volt,
Szép Magyarországból hozzád költözve, mikor még
Gyermekded volnál, játszván a parti csigákkal
Nagy tenger szélén, s magad is gyöngy, gyöngyre vadásznál.
Még akkor kicsiny ajkaidat csókdosta magyar száj,
Olyan igen nem vagy törököt szolgálni teremve.
Mostan azért leszesz itt egyedűl szép hölgye magyarnak,
Allah helyett istent nevezendesz, csorba világu
Hold babonája helyett járulsz térdelve kereszthez.
Karcsu magyar mezben lesz termeted éke kitetsző,
S Zoltai, én leszek az, ki ölelni fog abban örömmel.
Jőjön bár félföld harccal, harcolva mególak,
Vagy jőjön szerelemmel bár, szerelemmel is első
Én leszek, olyan igen lángol keblemben ez érzet,
Hogy mennyet, földet meg tudnék dúlni miattad."
Így szólt, s egyszersmind kezdé illetni szelíden
Ifjui tagjait, a pihegő két halmot, az ékes
Kis kezet, és félvén tévedni vidéki vadászként,
A selymes haj alatt ragyogó sima vállon akadt meg.
Mint tündér követek, pillantati jártak azonban
S annyi gyönyör közt a választ megvinni felejték.
Leila pedig fölemelte szemét, hol, mintha remegne
A fénytengerben lemerűlnie, ifju hajóként
Látszott úszni szemérmesen a hollói sötétség.
Ily szemeket nyita, s már nem volt nagy bánat azokban.
Pillanat vön rajtok erőt: mosolyodva veszének
Zoltai hős alakán, s hosszas leve andalodások.

Szerinted mit csinál a két szereplő a megvastagított részekben? Mi lehet a két pihegő halom, a gyönyör és az andalodás? Mit jelképezhet a költő fantáziájában a szárnyas kopja vetése, és a tengerparti gyöngy? Miért van annyi nedvességre utaló jelző a szövegben? Mire készül egy férfi, ha meg akarja emelni egy lány lábát, hogy az öléhez hozzáférjen?