Együnk történelemfilozófiai műzlit forradalmilag földhözragadtan!

 

 

A Wikipédia ismeretlen szerzője szerint Bibó István „nemzetközileg kimagasló, hazai viszonylatban pedig a 20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó”. Amitől persze még nem hanyatlunk a falnak, hiszen nem tudjuk, ki állítja mindezt (a névtelen valaki gyakorlatilag: senki ilyen értelemben), vagyis csak azért említem a dolgot, mert Bibó Gyurkó László szerint is „éles szemű társadalomtudós” (hogy miért nem az esze éles?, ezt talán Gyurkó megmondaná, ha élne), továbbá Bibó Gyurkó szerint a „korszak legjelentősebb teoretikusa”. 

 

Kérdezem: ha Bibó „a 20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó” (Wikipédia), akkor Heller Ágnes vajon mekkora? Bibónál kisebb? Vagy a legnagyobbnál is még nagyobb?

Komolyra fordítva: ha Bibó a „korszak legjelentősebb teoretikusa”, ha ő a „20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó”, akkor például József Attila, például Hermann István, például Ancsel Éva, például Papp Zsolt ugyebár vagy nem 20. századi, vagy nem demokrata, vagy nem politikai, vagy nem gondolkodó. Bibó ugyanis a fölsoroltaknak – gondolkodóilag – a cipőfűzőjét nem kötheti meg. Lukácsot azért nem említem, mert ő ugyan Bibónál mérföldekkel nagyobb politikai (és egyéb) gondolkodó, ámde nem demokrata. Persze ő is tagja volt Nagy Imre demokrata kormányának, csakhogy Lukács volt az első, aki kiszabadult a snagovi fogságból. Ezért nem demokrata. Tudniillik Magyarországon tradicionálisan csak az lehet demokrata gondolkodó, akit minimum életfogytiglanra ítéltek. Leglább egyszer. Onnantól a szövegei (mint olyanok) már nem is érdekesek, illetve annyiban érdekesek, amennyiben: hittételek. Axiómák. Princípiumok. Magyarországon valamely politikai szentember (aki ráadásul még rokonszenves, szerethető is) szellemi orákulumnak számít, legyen amúgy bármennyire hülye szegény. (Lendvai Ildikó azt nyilatkozta, hogy ő „nagy tisztelője” Wittner Máriának stb.)

 

Vegyük az adott bibói hülyeségre példának újra a szombaton idézett mondatot, nota bene az alábbi szöveg nem vezércikk, nem politikai proklamáció stb., hanem bevezetője egy „elvi tisztázás”-nak, vagyis ilyen egy nagy demokrata gondolkodó eszemei elemzésének megelőlegezett végkövetkeztetése: „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.

 

Ugye?! Ez az első mondata annak a „fogalmazványnak”, amely 1956. október 27-e és 29-e között készült, s amely gondolkodói nagygondolat nyilván 27-én született. Miért? Nem csak azért, mert ez az első mondat (Heller óta tudjuk, az ilyesmi nem számít, az első mondatot – később – odaírhatta Bibó gonosz, parvenü felesége is stb.), hanem viszont: ha számolunk, világossá válik: október 23-a és 27-e között pontosan öt nap telt el. Vagyis Bibó szerint október 27-én már győzött a forradalom. Az a „forradalom”, amely nem volt forradalom (27-én még szabadságharc sem volt, legalábbis nem általánosan). Hanem mi történt? Az történt, hogy kitört egy lázadás, fegyveres fölkelés a (több vonatkozásában) zsarnoki (de legalábbis egy kritikus nagyságú tömeg által zsarnokinak ítélt) rendszer, s főként annak politikai elitje ellen. Nota bene minden forradalmi koncepció nélkül. Ez történt október 23-a és 27-e között. A forrongás nem forradalom. Spartacusék lázadása sem volt forradalom. A forradalom (ha gondolkodással közelítünk hozzá) nem értékkategória, hanem történelemfilozófiai szakfogalom. Gyurkó elismeri: 1956 nem volt forradalom, 1956-ban még forradalmi kísérlet sem történt, miközben így fogalmaz: „Forradalomról akkor beszélhetünk, ha az ország cselekvő többsége pártolja a forradalmat”. Ami biztos így van, csakhogy ez nem definíció. Hanem tautológia: a forradalom az a forradalom, amelyet a többség támogat. Világos, de mi a forradalom valódi meghatározása? Gyurkó így felel: „Nehezíti a definíciót, hogy 1956 aktív szakasza mindössze két hétig tartott, végjátéka is csupán két hónapig. Ilyen rövid időszakot fogalmilag nehéz meghatározni”. Nehéz. De nem Bibónak, aki séróból megmondta: öt nap alatt győzött a forradalom. Míg Gyurkó szerint nehéz. Sőt lehetetlen: „A forradalom fogalmát meg sem kísérelem elméletileg meghatározni; még senkinek sem sikerült. Maradjunk a földhöz ragadt tapasztalatoknál. És 1956-nál”.

Ez persze tévedés, a „forradalomnak” van „elméleti” (értsd: tudományos) definíciója, attól ugyanis, hogy Gyurkónak „nem sikerült” a dolog, még másnak sikerülhetett (nem mindenkinek van székrekedése attól, hogy Laci bácsinak nem sikerül szarnia stb.), de rendben van, maradjunk (egyelőre) a „földhözragadt tapasztalatnál”! Ez is egy megoldás. Csakhogy akkor ne nagyon nevezzük magunkat (és egymást) a 20. század legnagyobb gondolkodójának!

Gyurkó fölteszi a „földhözragad kérdést”: „Mi volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népmozgalom – ezek a leggyakoribb meghatározások. Olykor jelzőkkel is árnyalva: népi, nemzeti, demokratikus. A könyvben [A bakancsos forradalom] magam is többféle fogalmat használtam, már csak ezért is szükséges a pontosítás. De legfőképp azért, mert az értelmezés: értékelés; ötvenhatot sem lehet anélkül értékelni, hogy értelmeznénk”.

Ez igaz, csak épp nem jelenti, hogy az értelmezés automatikusan volna azonos az értékeléssel. Így hangzik helyesen: az értékelésnek az értelmezéshez voltaképpen nincs köze! Lehet értelmezni értékelés nélkül is. Sőt! Nagyon kell ám tudnunk értelmezni ahhoz, hogy megengedhessük magunknak az értékelés luxusát is az elemzés során, megkockáztatom: muszáj zseninek lenni hozzá; pl. József Attila olyan értelmező, aki adekvát értékelést is ad egyszersmind, illetve fordítva, minden értékelése nyilvánvaló elemzésen alapul. Érthetőbben fogalmazva: József Attila versében benne van az értékelés is, az értelmezés is. József Attilának egyetlen verssora sem indoklás nélküli! Csakhogy József Attila zseni.

Tehát még egyszer Gyurkó „földhözragadt” kérdése: „Mi volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népmozgalom”? A gyurkói válasz: „A korszakolásból kiderül, hogy egyetlen szakasz jellemzője sem alkalmazható valamely másikra; a felkelés nem nevezhető ellenállásnak vagy fordítva. Kiderül az is, hogy egyetlen időszak meghatározása sem alkalmazható a folyamat egészére. Márpedig 1956 rövidke története szerves egész volt, valamennyi összetevője egységgé formálódott. Általános jellemzőként marad a népmozgalom vagy a forradalom. Az előbbi túlságosan elvont, parttalan, nem fejezi ki a lényeget. A forradalom fogalmát meg sem kísérelem elméletileg meghatározni…”.

Jó. De akkor mi legyen?

Beszéljünk csak ötvenhatról, indítványozza Gyurkó, majd határozottan leszögezi: „1956 forradalom volt. Elsősorban azért, mert a nép meg volt győződve, hogy forradalmat csinál [s hogy másodsorban miért?, erről már nem beszél a szerző]. Bármilyen terminológiát használtak az elmúlt évtizedekben politikusok, zsurnaliszták, gondolkodók, a nép az első pillanattól kezdve forradalomnak érezte és nevezte a maga mozgalmát. Így él mindmáig az ország tudatában. Lehet ezt szubjektívnek nevezni, ám úgy vélem, hogy amit milliók gondolnak egybehangzóan, az objektív”.

 

Nos, lehet ezt így „vélni”, ám ami akkor is jó nagy marhaság. Objektíve. Tisztesség ne essék szólván. Vagyis a Bibót a 20. század legnagyobb gondolkodójának tartó Gyurkó szerint 1956 azért volt forradalom, mert (1) ő úgy véli, hogy senki sem tudja definiálni a forradalom fogalmát, illetve (2) mert ha „milliók gondolják egybehangzóan”, hogy a kapitalizmust is, a nemzeti önszerveződéseket is a különféle páholyokban összeesküvő zsidók tették (és teszik) tönkre, ti., hogy a „zsidógének erre determinálják őket”, szóval, ha ezt milliók (tegyük hozzá: százmilliók) gondolják így egybehangzóan, akkor ez az elgondolás: objektív. És ezen a bölcseleti-logikai alapon forradalom 1956 is. Gyurkó szerint. Míg Bibó szerint ötvenhat győztes forradalom. Már október 27-én.

 

Mi bizonyítja, hogy október 27-én győzött a „forradalom”? Nyilvánvalóan semmi, ma már mindenki „bukott”, „elbukott”, „levert”, „magára hagyott”, esetleg „dicső forradalomról” beszél (ízlésének, vérmérsékletének megfelelően). Na most, nyilván nem lehet Bibó (mint „földhözragadt” pária) szemére vetni, hogy az események sodrásában nem látta azt, ami ma már (visszatekintve) egyértelmű, ám Bibó Istvánt Gyurkó is, Révész is, a lexikon is „a 20. század legnagyobb demokrata politikai gondolkodójaként” tartja számon. És Boross Péter is, hogy teljes legyen a dicsőséges névsor.

 

Kérdezem: gondolkodó elemző, értelmező intellektuel ír-e ilyesmit egy aktuális eseményről: „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után…”.

Ma már tudjuk: a „zsarnokságnak” nem október 27-e előtt foganatosult az ő „utolsó véres hatalommegőrző kísérlete” (Bibó föltehetően a 25-ei Kossuth téri lövöldözésre gondol). Persze az „elemző” nem tudhatta, amit mi már pontosan tudunk: 27-én a „forradalmi kormányzat” Katonai Bizottsága a Corvin-köz (és környékének!) fölrobbantását (vs. lebombázását) tervezi, sőt – átabotában – meg is kezdték az akciót, az „elemző” nem tudhatta, hogy 28-án negyven, 29-én húsz halottja volt Budapestnek, az „elemző” nem tudhatta, hogy 30-án megtámadják a Köztársaság téri pártházat (vajon mit kerestek ott a „győztes forradalmárok”, ha a zsarnok már 27-én kiterült?) stb. stb.; vagyishogy ez mind-mind tökéletesen érthető, így a kérdésem csupán ennyi: milyen gondolkodó az, aki gondolkodás nélkül vet papírra egy, ráadásul elvi, elméleti tisztázásnak szánt, „földhözragadt” kijelentést, szubjektív böffenetet: „utolsó véres kísérlet után”? Hogyan írhat ilyet egy gondolkodó? Bibó válasza: „magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül”. Vagyishogy gondolkodás nélkül lehet „elméleti igazság”-nak minősíteni egy olyan kijelentést, amely minden ízében hamis, szemben áll a tényekkel, a valósággal, és persze az elemi logikával.

 

Bibó Istvánnak intellektuálisan minden mondata védhetetlen. Egyébként megfigyelhető: nem is törekszik (egyáltalán nem törekszik!) indoklásra, érvelése, Bibó csak kinyilatkoztat. Márpedig a szentenciái, talán a legdögletesebb banalitások kivételével, mind ostobaságok. Vegyük ismét Gyurkót, aki ugye a korszak legnagyobb gondolkodójának tartja Bibót, s aki így fogalmaz a könyvében (azért idézem őt, mert a szöveg nem csak a szerzőt, hanem a „tárgyat” is frappánsan minősíti), szóval Gyurkó szerint „Fogalmazhatnánk úgy is: a [Kádár, Marosán, Münnich alkotta] pártvezetés ugyanolyan naiv volt, mint Bibó István”.

Aztán persze Gyurkó leleményesen megcáfolja magát, már amennyiben leszögezi: a két „naivitás” között volt azért némi „különbség” – írja Gyurkó, mi pedig fogalmazzuk meg ezt magyarul: Kádár nem naiv, míg Bibó valóban naiv. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy minősíthetünk naivnak egy ábrándos tekintetű leányneveldei bakfis-növendéket, ám semmiképpen sem lehet naiv a „20. század legnagyobb politikai gondolkodója”.

Elvileg. Gyakorlatilag persze lehet. Itt van mindjárt példának egy jellemző bibói mondat (Gyurkó is idézi): „Azt nem feltételeztem Amerikáról, hogy saját szövetségeseit egy nyilvánvalóan agresszív akcióról leinti, és ugyanakkor a Szovjetuniónak az akcióját a maga részéről teljes békességgel tudomásul veszi”.

És miért gondolta „a 20. század legnagyobb politikai gondolkodója”, hogy Amerika nem az érdekek (nemzeti érdekei) által motiváltan cselekszik? Mert ő is beszopta a Szabad Európa Rádiónak nevezett CIA-szócső üres propagandáját? Beszopta. Szégyen ez? Nem szégyen, hiszen tudjuk: az összes „forradalmár” volt annyira „földhözragadtan” „naiv”, hogy nagyjából mindent beszopott. Mint dicsőséges torkosborz. Beszopott forradalmian mindent, amit csak egy kicsit is el szeretett volna hinni (magának és másoknak). Világos. Ám még így is marad a kérdés: milyen politikai gondolkodó az, aki politikailag nem pusztán „földhözragadt”, hanem totál dilettáns?

Még egy bibói „gondolat”, ti. ez is tökéletesen jellemzi a nagy gondolkodót: „A kizsákmányolás semmiféle megszüntetése nem reális a valóságosan működő szabadságintézmények nélkül. Áll azonban az ellenkező tétel is: semmiféle szabadságintézmény nem reális radikális földreform, a mamutvagyonok kisajátítása, valamint új, a kizsákmányolás ellen hatékonyan védő jogrendszer nélkül. Egy harmadikutas kísérlet tehát, bármit tartanak is a kilátásairól, egyaránt tanulságos lesz a Nyugat, a kommunista világ és a félgyarmati, volt gyarmati és gyarmati népek számára”.

 

Tipikusan matolcsy-orbáni ihletés: Maj’ mi asztán megmutassuk asztat, de az egész világnak ám, hogy esztet hogyan kellene csinálni! Asztat. Az egész világon!

Azóta persze kiderült, s ami egyébként elvileg, elméletileg már akkor is (ti. 1957 áprilisában is) tudható volt: nincs „harmadik út”. Megjegyzem: Csurkáék, Csoóriék, Bíróék, Bihariék (sőt Gombárék!) még 1987-89 tájékán is hittek a „harmadik út” lehetőségében, „demokratikus szocializmusról” írtak, beszéltek (miként Bibó annakidején), ma pedig Bihari Mihály az eredeti magántőke-felhalmozás egyik fő-fő (alkotmánybírósági) legitimátora. Ilyen a világ.

 

Nincs harmadik út. Sőt második út sincs. Kapitalizmus van. Méghozzá világkapitalizmus. S amely előbb-utóbb megszűnik (ma épp a „saját sírját ássa”), s amely világkapitalizmus helyén vagy lesz valami, vagy nem. Marx elvileg elképzelhetőnek tartja, hogy az emberiség túléli a kapitalizmust (pontosabban: a kapitalizmus végpusztulását), míg például Madách, vagy például József Attila szerint nem éli túl: „Ha már elpusztul a világ…”. És ha elpusztul, akkor a kapitalizmus maga alá temeti a liberalizmust is, a demográciát is, a cocilanizmust is… Mindent. Genetikus népet, besenyő nemzetet, de még a dimokratekus cocilanizmust is. Sőt még a kutyafaszát is maga alá temeti. Mindent. Ez a kapitalizmus alaptermészete. Egyébként valami ilyesmiről beszéltek szombat este az ATV-ben is. Azt mondta Krausz Tamás Hajas Henriknek Marx „védelmében”, hogy: „mi, akik itt ülünk [ti. Szigeti akadémikus, Krausz professzor és Ruff teológus] elvben minden erőszak ellen vagyunk”. Mintha Bibót hallottam volna. Ti. aki elvben minden erőszak ellen van, annak én csókoltatom a jóságosan pici szívecskéjét, ámde Marx nevét ne nagyon vegye rózsaszín szájára, merthogy ezáltal durva stílustörést követ el a kedves-aranyos lelkével! Krausz dicséretesen ügybuzgó, ám gyógyíthatatlanul gyomorbeteg tovaris (nincs humora), ezért Marxból nem ért (nem érthet) egy hangot sem. A Kommunista kiáltvány híres zárómondatai ugyanis épp arról szólnak, hogy az, aki „elvben minden erőszak ellen van”, vagy hülye, vagy hipokrita. Nincs harmadik lehetőség. „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek”.

És ezt a szöveget (illetve ennek egy részét!) olvasta föl Ruff teológus(ka) Hajas Henrik műsorában, majd diadalmasan tekintett szét maga körül, hogy lám, ő most jól megdöntötte a marxizmust, bebizonyította: Marxék elvben sincsenek az erőszak ellen, sőt – miként Ruff teológus többször is hangsúlyozta – Marxék nyíltan hirdetik, „filozófiailag legitimálják az erőszakot”. Igen, ezt „bizonyította” a tévében az okoska teológuska a fölolvasással, s büszkén vetette föl csillogó, humanista-kapitalista tekintetét a könyvből: na, erre mit léptek, gonosz marxisták!

És semmit sem léptek rá a „marxisták”, illetve Karusz marxista szánalmasan nyüszítve bizonygatta: ők elvben minden erőszak ellen vannak.

Elhiszem, viszont Marx (idézett szövege) szerint az emberi történelem (sőt az emberi természet) olyan, hogy: ha gyakorlatilag egyet kell értenünk az erőszak bizonyos mértékével, formáival, akkor elvben is egyet kell értenünk az erőszakkal. Miért? Mert az ember, illetve az emberiség történelme pontosan olyan – mondja Marx –, amilyennek József Attila írja le a Világosítsd föl! című költeményében. Konkrétan pedig: a Kommunista kiáltvány (idézett) záró szakaszának lírai megfelelői: a Tiszta szívvel, illetve a Szabados dal. József Attilánál (miként Marxnál) nem az ölés van a probléma centrumában, hanem annak tisztasága: „tiszta szívvel… ha kell, embert is ölök”, Marxnál: „a kommunisták nyíltan kijelentik”, illetve: „három napja nem eszek”, Marxnál: „csak láncaikat veszíthetik”. József Attilától tudjuk: az embert az különbözteti meg az állattól, hogy az ember tiszta szívvel öl. Már az az ember persze, amelyik nem állat (ha nem sértem ezzel a metaforával az állatokat).

Tehát itt (is) egy paradoxonról van szó, s pontosan ezért mondom, hogy Krausz Tamás nem dialektikus, hanem csak amolyan Ruff-féle gyomorbeteg prédikátor (ellenprédikátor), ti. akinek nincs érzéke a paradoxonok iránt, semmit nem ért Marxból. A „semmi” itt azt jelenti, hogy „csak” a lényegét nem érti. Tehát a marxi, József Attila-i paradoxon szerint pontosan az erőszakkal való elvi egyetértés garantálja a humanizmust; vagyis az, ha bevalljuk (elsősorban sajátmagunknak): az erőszak nem rossz, nem jó, hanem tárgyi dolog. Az ember életéből nem küszöbölhető ki az erőszak, sem elméletileg, sem gyakorlatilag. Ez a fölismerés és szembenézés garantálja (paradox módon), hogy az ember nem követ el fölösleges, értelmetlen agressziót. Egyszerűen arról van szó, hogy aki ért, az nem fél, nem gyűlöl. Aki érti a halál természetét, még a haláltól sem fél. Marx: „Szokj hozzá a gondolathoz, hogy a halálnak semmi köze hozzánk, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál pedig megszűnése az érzékelésnek”. Egyébként pontosan erről szólnak József Attila versei, erről szól Gyurica úr híres kérdése: „és akkor maga nem hal meg?”, sőt erről szól Cseh Tamás dala is: Helló, Halál, öreg haver! / Négyszemközt állunk a piacon. / Helló, Halál, öreg haverom... / A faszomat megmutatom tenéked”.

Vagyis Krausz riposztja így hangzott volna helyesen (közbevetőleg megjegyzem: ha a férfi megér egy bizonyos kort, nem áll le hitvitázni egy Ruff teológussal, Hajas Henrik műsorában pedig különösen nem), szóval Krausz Tamásnak (ha már egyszer ott volt) ezt kellett volna mondania: a kapitalizmus nem fog a bibói demokratikus gyöngédség hatására hanyatt dőlni nékünk (liberális lábait szétvetve), ti. a kapitalizmus maga erőszak (ez az egyik alaptermészete), s amelynek megszűnése csak erőszak (vagy világégés, vagy világforradalom) révén mehet végbe; ezért nem vagyunk (nem lehetünk) még elvben sem ellene „minden erőszaknak”. (Azt pedig, aki szerint nem is kell a kapitalizmusnak megszűnnie, mert „ugyan a kapitalizmus nem jó, de nincs nála jobb, munkát ad az embereknek” stb., nos, azt mi szintén csókoltatjuk, ám különösebben nem foglalkozunk vele. Ha így gondolja, gondolja így!)

Míg a „20. század legnagyobb politikai gondolkodója” szerint semmi gond, a csúnya kizsákmányolás simán kiküszöbölhető. Tőkés viszonyok között is. Mi kell hozzá? Három feltételnek kell teljesülnie. Mindenekelőtt „radikális földreformra” van szükség. Hogy ez mit jelent? Földosztást, privatizálást? A kiskulák, kisuradalmi kizsákmányolás nem kizsákmányolás? Vagy épp ellenkezőleg? Kollektivizálásra, kolhozosításra gondol a „radikális reformról” zümmögő nagy reformer? Ki tudja… Egy biztos, Bibó szerint „a mamutvagyonok kisajátítása” elengedhetetlen. Jó, de ez mit jelent?! Államosítást? Privatizálást? A kistőkés nem tőkés? A kis-kizsákmányolás nem kizsákmányolás? A kistőkés nem arra törekszik, hogy nagytőkés, nagykizsákmányoló legyen? Nyilván arra törekszik – Bibó szerint is! –, ámde semmi gond, gyerekek, mert itt a harmadik bibói föltétel: „a kizsákmányolás elleni hatékonyan védő jogrendszer”. Például? Hát például kétharmados jogszabály arról, hogy a tőkés emelje a bért, már amennyiben a kormányzat emeli a jövedéki adót. Plusz legyen árbér-kommandó, s amely már a bibói elviség továbbfejlesztéseként, pragmatizálásaként, tökéletesítéseként jelenik meg a demokratikus kapitalizmus-szocializmusban.

 

Tessék nekem megmondani: hogyan lehet jogszabállyal „védeni” (bárkit is) a kizsákmányolás ellen!? Olyan volna ez, mint szörnyű erőszaknak a Ruff-teológusi tömjénfüst. Hogyan lehet a kizsákmányolást „megtiltani”, egyáltalán, mi értelme volna a dolognak, már amennyiben fönnállnak a kizsákmányolás gazdasági-társadalmi föltételei? Még a kisemmizés elleni jogi oltalom is problematikus gyakorlatilag, míg a kizsákmányolással szemben elvileg, elméletileg sem nyújthat védelmet semminő jogszabály. Tőkés keretek között. Nem tőkés keretek között pedig nincs szükség efféle jogalkotásra értelemszerűen, vagyis mint ahogyan nincs törvénybe iktatva az ember levegővételi kötelezettsége. Lélegzünk, ha élni akarunk.

Mert vagy azt mondjuk, amit a tőkés szisztéma apologétái (Ricardótól Max Weberen, Keynes-en, Samuelsonon, Kornain át le, egészen a Krausszal tuningolt Ruff teológusig az ATV-ben), hogy a tőke lényegi sajátossága az áldott piac, vagyis: a tőkés nem kizsákmányol, hanem munkát ad az embereknek stb., szóval vagy ezt mondjuk, és üdvözülünk a kapitalizmus által, vagy azt mondjuk, hogy van kizsákmányolás, nem jó, hogy van kizsákmányolás, és amely megszüntethető, ám csakis a kizsákmányolás alapföltételeinek a megszüntetésével. A kizsákmányolás nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy részint fölvilágosítással, meggyőzéssel, részint jogszabályi tiltással lehessen ellene küzdeni.

Bibó ezt nem tudja. Ő btk.-val akarja leszoktatni a tigrist a ragadozásról. Nem azt állítja, hogy a tigris nem tigris, ti. Bibó de facto elismeri, hogy a piacon realizálódó tőkéstermelés lényege a kizsákmányolás, a tőke révén nem puszta „érték” teremtődik, hanem (elsajátított) „értéktöbblet” stb. (magyarán: van kizsákmányolás), ám egyszersmind azt állítja, hogy demakrutikus cocilanizmussal rá lehet szoktatni a tigrist a szépliberális műzlievésre. Persze Bibó éppen ettől nagy gondolkodó. A kis gondolkodók szemében. Míg az én szememben – akár nagy vagyok, akár kicsi – Bibó István intellektuálisan: nulla. Gyurkó „naiv”-nak nevezi az efféle embert, én tökfejnek nevezem.

 

A „demokratikus szocializmus” nem gondolati termék, hanem dogma. Ilyesmit lehet gyártani, úgy óránként cca. ötvenet-hatvanat. Vagyis marad a végső kérdés: gondolkodó-e az (nem nagy, hanem akármilyen!), aki nem gondolkodik, aki hitelvek alapján tájékozódik (és tájékoztat), aki elhiszi (és másokkal is elhiteti), hogy például Amerika mindenkori politikai vezetése akkor is ragaszkodik deklarált értékeikhez (sőt áldozatot is vállal értük), ha a ragaszkodás (az áldozathozatal) szembe megy Amerika népének elemi érdekeivel? Egy ember (politikus stb.) lehet jószándékúan naiv, lehet végtelenül tisztességes, bátor demokrata (aki nem fél), sőt lehet önfeláldozó is, viszont: a nemzetek, népek, államok alapvetően nem értékek, hanem alapvetően érdekek mentén szerveződnek. Aki ennyit sem ért a világból, annak lehet Gyurcsány-avatta szobra a Duna-parton, nevezhetnek el róla Boross-névavatta utcát (vagy teret) a Rózsadombon, dicsőítheti őt Gyurkó, bálványozhatja Kenedi, Illyés, Antall, Göncz Árpád, védheti Bibót (Tarlósékkal, Borossékkal szemben) Révész Sándor, vagyishogy: istenülhet Bibó, amilyen magosra csak ember istenülni képes, ám intellektuálisan semmire nem megyünk vele. Ugyanis a konkrét szövegei konkrétan szart érnek. Butítanak. Már, hogy magam is dicsőforradalmi földhözragadtsággal fejezzem ki magam.