Na hát érdekes dolog történt: bementem a Cd pincébe, hátha találok valami jó dolgot, de a végén semmit se találtam, és mivel az új Mega nem volt drága, mégis megvettem, pedig egyáltalán nem terveztem. És 4 hallgatás után összevetettem a véleményem a kritikákkal. Szerencsére az előzetes belehallgatásaimkor nem tetszettek a dalok, és itt sem lelkesedtetek valami nagyon, viszont a kritikák eléggé dicsérők lettek. És én is kellemesen csalódtam. Voltaképp azt gondolom, hogy nagyon kevesen képesek klasszikust alkotni manapság olyanok, akik már régebben letettek egyet (vagy többet) az asztalra. A Megától sokat várnánk el, de nem éreztek rá az új - avagy változó - kor ízére, ami a Nirvana befutásakor elindult. Akkor kezdett bele sok együttes a kísérletezésbe, mert fogalmuk nem volt, mit csináljanak. Ebből többen kihoztak csúcsalkotásokat is: Low, Divine Intervention. De sokan, akik még pár évig ki is tartottak esetleg, végül a földbe álltak, és a mai napig nem találtak vissza (nem abba a korba, hanem) a saját útjukra. A Metallica a Death Magnetickel megcsinálta azt, amit sokan nem képesek, és egy szuper albumot hoztak ki (szar hangzással). A Slayer Lombardoval egy j út felé ment, ami nagyon bejött nekik, újszerú, érdekes, brutális, Slayer (szar hangzással). Aztán a Mega az Endgammel hangzásilag elérte azt, ami szerintem ma az alap, én egyáltalán nem várom el, hogy retróskodjanak ilyen téren. A hangzás legyen modern! A XXI. században vagyunk, könyörgöm!!! És az új Mega egyfajta újabb útkeresés szerintem. Benne van a sok ötlettelenség, de egy-két jó dolog is. És valójában nem feltétlenül kell sok új ötlet, csak jól kell összerakni a dolgokat. (Az se sikerült maradéktalanul.) A fílinge az, ami jó ennek az új albumnak. Ami pedig rossz, az egyértelműen a ritmusok. (Nem a dobot kell itt érteni, hanem inkább a gitár-dob összjáték ötlettelenségét.) Ami kiemelkedően tetszik, az a szólógitáros, aki annyira megtéveszt, hogy néha azt hiszem, Marty játszik, pedig neki nagyon egyéni a játéka. Nem semmi!!! A pergő nagyszerű - mint dobos is mondom, meg mint aki állandóan kritizálom a pergő hangzást, ami a Countdownon a legrosszabb - az eredetin. A hangzás nem rossz, attól még, hogy kissé nyers, inkább azon akadtam ki először, hogy az ének mennyivel hangosabb a többinél, de aztán azt is megszoktam. Amúgy általános keverési hiba. Arról pedig, hogy a dobos megtáltosodott volna - mert igen, itt Fafara kritikájához is szólok hozzá -, az a véleményem, hogy ugyanolyan dobgép, mint eddig, csak a zene mássága miatt érezni valami pluszt benne. De az én szememben egy azonnal kirúgandó ember maradt. Menza mennyivel színesebben oldotta volna meg a problémát - mert ez már rég az. Még gyorsan a végére ragasztom azt, hogy szerintem melyik az az általam ismert 2 együttes, akik ugyanúgy le tudtak rakni a közelmúltban egy-egy klasszikust, mint a 90-es években. Ugyanazzal a tűzzel, haladva a korral, a rajongókra se szarva, magukhoz is hűek maradva. (Lehet, hogy a titok az, hogy ki kell hagyni másfél évtizedet:)) Ajánlom a stílus szeretőinek a meghallgatásukat: Atheist - Jupiter, Cynic - Traced In Air.