Ki dellázza a Révészt?

 

 

Révész maga. Bibóval pönget maga magának. Illetve a hasonszőrű „entellektüeleknek”, a „nem-úriember-értelmiségieknek”.

Révész Sándor a Népszabadságban elküldi a francba a rózsadombi polgármestert és Boross Péter exminiszterelnököt, merthogy nevezettek leúriemberezték Bibó Istvánt, és hogy ezek csak ne úriemberezzék le Bibót, merthogy Bibót az úrimeberezés „jól legyalázza”, ti. „Bibó számára az úriember kifejezetten negatív fogalom”.

 

Kezdjük azzal, hogy ami Bibó „számára kifejezetten negatív fogalom”, még nem jelenti, hogy mindenki számára „kifejezetten negatív fogalom”, s olyannyira nem, hogy még tán’ Bibó is nevezhető úriembernek – adekvát kontextusban. A seggem sem sértődik meg, ha „seggem”-nek szólítom őt, noha – a révészi logika szerint – méltán megbántódhatna, ti. a „segg” szó minden további nélkül vonatkoztatható Révész Sándorra is. Hogy miért? Mert így fogalmaz a neves lapszerkesztő az újságban: „Boross Péter… a Bibó által megvetéssel emlegetett ťmagyar úriember-értelmiségŤ tipikus képviselője. Ő nyilatkozta 2005-ben, hogy ťami nálunk kialakult a politikusok közötti kapcsolatrendszerben, abból teljesen hiányzik némi úriemberség, némi nagyvonalúság.Ť Boross úriembert ugyan belügyminiszterként, miniszterelnökként és Orbán Viktor főtanácsadójaként a legnémibb nagyvonalúság sem jellemezte, de a megkésett hiányérzete ettől még valóságos hiányra mutat, mégpedig olyanra, amelyet Bibó nála még sokkal mélyebben átérzett, ťa minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmakéntŤ jellemzett, és a marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélt el. Amit ugyanis Boross nagyvonalúságnak nevez, és amit a Bibó által gyűlölt ťreakcionáriusŤ úri szemlélet az úriemberséghez köt, az nem más, mint a közvetlen politikai érdekeken való fölülemelkedés képessége”.

 

A seggem ilyet nem írna.

 

Tegyük hozzá: Bibó Istvánt sem az eszéért szeretjük. Révész Sándort sem. Ez mondjuk így világos.

Révész szerint Bibó „elítél” és „gyűlöl”. Nyilván ebben különbözik a kárhoztatott „gyűlölködőktől”. Azoktól, akik elítélik, gyűlölik a másféle, másképpen gondolkodó, érző embereket, pl. a marxistákat. Akiket Bibó is „elítél”, „gyűlöl” és „megvetéssel emleget”. Révész szerint. Persze Bibó ennél jóval bonyolultabb lélek, ti. ő nem csak a „marxista-leninista úriembereket”, hanem a gyűlölködőket is gyűlöli. Miként Révész ugyebár, aki harcosan kiszáll a gyűlölködéssel, a „gyűlöletbeszéddel” szemben, sőt a „kommunistázással” szemben is (már persze, ha az a „judeobolsevikok” ellen irányul), miközben Bibóval együtt gyűlöli a „marxizmus-leninizmust”, ami alatt nyilván a gój komonisták eszmeisége értendő. Ügyes. És azért mondom mindezt ily ironikusan, mert Révészék a „marxizmus-leninizmust” éppúgy (olyan hangnemben stb.) gyűlölik, mint a judeobolsevikozók, vagyis Révészék szerint a „kommunistázók” a kommunizmussal együtt ítélendők el, olykor szerelmes kánonban gyűlölködve az antiszemitákkal, olykor rivalizálva velük, egymásra licitálva. Ebben a vonatkozásban például Csurka (Dörner, Döbrentei stb.) és például Ungvári (Heller, Gerő stb.) között nincs különbség. Mindahányan primitíven kommunistáznak, annyi a differencia, hogy Csurkáék pluszban zsidóznak is. Ormos Mária persze nem tartozik közéjük, mert a professzorasszony csak a kopasz komonista zsidót gúnyolja az ATV-ben. (Nőket a politikába! Még többet!)

 

Szerintem Révésznél elvakultabb, butább sajtómunkás alig-alig akad a Nagy Magyar Borderline Front két oldalán, illetve a szerkesztő úr vagy teljesen tökkelütött, vagy vérfagyasztóan gátlástalan. Vagy mindkettő. Mert az az állítás, mely szerint a „marxizmus-leninizmusnak” bármi köze volna a Boross Péter-i értelemben vett úriemberséghez (akár Bibó szerint, akár nem), gyakorlatilag minősíthetetlen tézis. Finomabban fogalmazva: hülyeség. És még ennél is nagyobb hülyeség az az állítás (akár írta Bibó, akár nem), mely szerint a „reakcionárius” „úriember” éppúgy machiavellista (vagyis „minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmára” törekvő), mint a „marxista-leninista” úriember.

Tuningolt agyrém.

 

Persze Heller Ágnes sem képes eldönteni, hogy szerinte Lenin machiavellista „gonosz”, vagy épp ellenkezőleg: savonarolai „gonosz”, Hellernél (is) hol ez, hol az, Lenin hol józan, hidegfejű, önösen hatalmi-politikai számító, hol pedig eszelős, elvakult fölforgató, forradalmi ámokfutó. Hát igen, a szimpla gyűlölet adja az efféle „filozófusi logikát”. Tudjuk, Révész (Heller stb.) Kádárt is szívből gyalázza, veti az öregedő politikus szemére, hogy ajjaj ez a velejéig gonosz, „minden erkölcsi gátlástól felszabadított”, taktikázó „úriember” jajjaj rögeszmésen ragaszkodott ortodox értékeihez, elveihez, például hogy inkább adósodjon el az ország, de az angyalföldi melósok nem járhatnak rosszul stb.

Tegyük hozzá: „olyan állat nincs”, amelyről Révész beszél, ti. még a sztálinizmus sem mentes minden érték befolyásától. Még Bibó szerint sem (erről részletesebben alább). A legracinalistább, legtechnokratább, legpragmatistább diktátornak, huntának is (akár úriemberek alkotják, akár nem) vannak értékei, olyannyira, hogy pl. a fasiszta diktatúra is azért „taktikázhat” „úriembermód”, mert a nép a náci-fasiszta diktátort fontos plebejus (persze populizmusként megjelenő) értékek képviselőjeként, élharcosaként fogadja el. Legalábbis kezdetben mindenképp. Mert a szó neutrális értelmében véve az antiszemitizmus is érték. Mnden érték, ami gyűlölethez-szeretethez, vagyis érzelemhez kötődik. Révész kommunistagyűlölete is érték. Legalábbis értékként jelenik meg, függetlenül attól, hogy Révész valóban gyűlöli-e a „marxizmus-leninizmust”, s ha igen, mennyire gyűlöli azt.

Az érték nem szükségképpen értékest jelent.

 

Nemhogy a „marxizmus-leninizmus”, de még a „reakcionárius úriemberség” sem azonos a machiavellizmussal, míg a „marxizmus-leninizmus” a „reakcionárius úriemberséggel” egyáltalán nem azonos. Csak Révész zagyválja ezeket össze a Népszabadságban, ti. még Bibó szerint is: „A reakcionárius elsősorban nem támadó emberfajta, hanem mindenekfelett egy valamihez kötött, érdekviszonyokba vagy előítéletekbe mereven beágyazott emberfajta”.

Ha pedig a „reakcionárius” nem „támadó emberfajta”, akkor a „marxista-leninista” sem „támadó emberfajta”, hiszen Révész (aki persze ostoba emberfajta) szerint Bibó a „reakcionárius úriemberséget” a „marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélte el”. Ha pedig a „marxista-leninista” nem „támadó emberfajta”, akkor mi a gond „a marxista–leninista szemlélet jellegzetességével”?

 

Vegyük csak a pejoratív (révészi) értelemben vett „marxista–leninista szemléletet” (a többi nem érdekes, azt rábízzuk Bibóra), s akkor elmondhatjuk: a rosszalló értelemben vett, „elítélt”, „gyűlölt”, „megvetett” „marxista–leninista szemlélet” alapjellemzője nem az ún. „úriemberség”. Hanem épp ellenkezőleg: az ún. „proliság”. A primitív proli gőg. Az persze igaz, hogy a „marxizmusra” hivatkozó „prolik” egy jelentős része jókora suttyó volt, miközben ügyes machiavellistáknak, „nagyjátékosoknak” mutatkoztak, és az is igaz, hogy a proli-suttyóság össze-összecsúszott, sikamlott a dzsentri-takonnyal (vö. Karinthy: Házszentelő, Fábri: Gyertek el a névnapomra), ám ami messze nem jelenti, hogy a dzsentri-úriemberi attitűd és a „marxista-leninista szemlélet” bárminő rokonságban állnának egymással. S már csak azért sem, mert az „attitűd” és a „szemlélet” nem ugyanazt jelenti. Miként a liberális szemléletnek (mint olyannak) sincs köze pl. Demszky lovaglócsizmás, lovaglópálcás, tengerparti kastélyos dzsentriallűrjeihez.

Na most, nem csak a „marxista–leninista szemlélet”, de még a „reakcionárius úriemberség” sem azonos a machiavellizmussal (már amennyiben a „minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmát” machiavellizmusnak kell értenünk). Olyannyira nem, hogy tradicionálisan épp az ellenkezője igaz (vö. A Noszty fiú esete Tóth Marival), vagyis például: a „magyar úriember” zsigerileg veti meg az ún. „zsidóskodást” példának okáért. Mikszáth idézett művében Stromm ezredes nagyvonalúan rendezi Noszty tartozását, méghozzá tipikus úri gesztussal; abban az értelemben is, hogy szó nélkül fizet („mint katonatiszt”), és abban az értelemben is, hogy megvetéssel (mint kutyát) penderíti ki irodájából a kicsinyes bosszúért lihegő, „minden erkölcsi gátlástól” mentes Kozsehubát.

 

Hermann István szerint Mikszáth regényének „fantasztikus tárgya” az „ilyen nincs kategóriájába tartozik”. Hermann szerint ez a „fantasztikum”, vagyis Tóth Mihálynak a valóságban nem létező citoyen intranzigenciája jelzi: Magyarországon a Tóth Mihályok (ha akadnak elvétve) nem a báró Hatvany-Deutsch Sándorok, Dóczy Lajosok, Gutmann Vilmosok, nem a báró bőrgyárosok, Wolfner Tivadarok. Vagyis ahogy Hermann fogalmaz: csak nálunk válhat „az egykori pipakészítő, majd kiflikirály olyan idealizált polgárrá, amilyen persze volt, de semmiképpen sem a polgár normál típusa, hanem a polgár sajátos citoyen és igen elszigetelten élő példánya”. Sőt! Adott esetben a minta-citoyen is válhat dzsentri-burzsoává, báró-bőrgyárossá (miazhogy, nagyonis!), Hermann szerint: „A burzsoá a polgárságnak azt a rétegét jelzi, amely anyagi haszna érdekében hajlandó bármikor a polgári eszmerendszer legpozitívabb tényezőinek elárulására”, például: liberál-báróin méltóságos, tekintetes, „holtig kegyelmes” valagának sujtásosan bocskais, lovaglócsizmásan terepjárós riszálására.

 

Idéztem Hermann-t, de akár hivatkozhatnék is rá, ti. Bibó intellektuálisan a filozófus lába nyomába nem ér. (Révészt pedig itt ne is említsük.) Annyi sületlenséget, amennyit Bibó összehordott „elvi tisztázás” címén, ritkán szagolhatunk egyazon szellemi tepsiben. Így kezdi (1956. október 27-e és 29-e között készült „fogalmazványában”): „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.

 

Tehát: a „társadalom elméleti igazságait” nem a viták, hanem a fegyverek garantálják. Akik pedig elméleti kérdéseket elméleti szinten, elméleti módon akarnak tisztázni, azok – Bibó szerint – „az ideológiai mindentudás megszállottjai”, nem lehet velük mit kezdeni, mert nem lehet velük semmit megértetni, ergo le kell őket lőni. Már amennyiben nem értenek a kedves-bibói szóból. Gratulálok. Egyébként Révészék, Hellerék pontosan ezzel a bibói idiotizmussal vádolják Lenint, csak épp nem tudják rábizonyítani. Én viszont be tudom bizonyítani (hiszen itt áll fehéren-feketén), hogy éppen a Bibó Istvánok, Heller Ágnesek, Révész Sándorok a primitív, agresszív állatok, vagyis az idézett szentencia jelzi: Bibóék valóban nem „úriemberek”. A szónak semmilyen jelentése szerint. Sokkal inkább hasonlítanak a fogalom legalantasabb értelmében vett dühödt „prolikhoz”, fölhorgadt, szívgyökérig ható megaláztatottságaikból kibolházkodott viceházmesterekhez (vö. Kosztolányi: Édes Anna). Ne legyen félreértés, nem vagyok nyálas pacifista, pontosan tudom: a zsarnoki, elnyomó erőszakra szükségképpen (sőt indokolhatóan) következhet fegyveres (nyilasra ávós, ávósra „forradalmi”, arra „megtorló” stb.) ellenerőszak, csak azt nem értem, miként keveredik ide a „társadalom elméleti igazsága”, miként keveredik ide az „elvi tisztázás”, miként kutyulódik össze a fegyveres erőszak a filozófiával?

 

Bibó így folytatja az „elvi tisztázást”: „A marxizmus–leninizmus filozófiai alapjainak és társadalmi és történelmi szemléletének elégtelen és szűkös voltától teljesen függetlenül kell mérlegre tennünk azt a társadalompolitikai célt, melyet a marxizmus–leninizmus a maga filozófiájával és társadalmi szemléletével jól vagy rosszul alátámasztani kívánt. A marxizmus–leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségéhez továbbra sem fér semmi kétség. Kétségessé egyrészt, mint láttuk, az eszméknek az a rendszere vált, melyet e cél köré a marxizmus–leninizmus épített, másrészt az eszközöknek az a rendszere, melyeket az eszmék alapján kiépített, s melyek nem a kitűzött cél felé, hanem attól elfelé vezettek: az erőszak kultusza, a diktatúra állandósítása s egyáltalán a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralma”.

 

Tehát Révésznek sikerült mélyen Bibó alá süllyednie. Nem csak intellektuálisan, morálisan is. Bravúr. Ismétlem: morálisan is bravúr, mert, mint jeleztem, Révészt sem az eszéért szeretjük, ám annyira buta nem lehet, hogy ne értse: Bibó „a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmát” nem a „marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélte el” (miként Révész állítja), sőt ellenkezőleg, ti. Bibó szerint „az eszméknek az a rendszere… melyet [a] cél köré épített” maga a „marxizmus–leninizmus”, illetve az „eszközök rendszere” nem egyéb, mint a „sztálinizmus”. Miért? Mert mindjárt a rákövetkező bibói mondat így hangzik: „A sztálinizmus politikai eszközei lényegükben nem különböznek a fasizmuséitól, de a fasizmusnak embertelenek voltak nemcsak az eszközei, hanem a céljai is; az emberi személyiség teljes megsemmisítése és alárendelése valamilyen közösség vélt vagy valóságos érdekeinek. Éppen a célok különböző értéke okozta, hogy a marxizmus–leninizmusban felnevelt ifjúság körében egy a fasizmuson belül el nem képzelhető eszmei forrongás jött létre” satöbbi satöbbi. Baromság ez így is, Bibó nem méltó a vitára, csupán jelzem: Révész gátlástalanul csapja be az olvasóját, amikor azt állítja, hogy Bibó differenciálatlanul „gyűlöli”, „ítéli el” a „marxizmus-leninizmus” szellemiségét, vagyishogy nem tesz különbséget a helyes „cél” (Bibó: „a marxizmus–leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól”), illetve a torz „eszközrendszer” között.

 

Szerintem nem az a gond ezekkel az emberekkel, hogy antimarxisták. Hanem hogy még csak azok sem. Intellektuálisan semmire valók.

Bibó nem antimarxista (Vajda sem, Heller sem…), legalábbis a szó intellektuális értelmében. Ti. az antimarxista intellektuel nem pusztán tagadja (mint pl. Vajda), hanem cáfolja Marxot (pontosabban: legalább próbálkozik a dologgal).

Vajdát sem az egyébként nem létező cáfolatáért pofozták föl veszett hitsorsosai, hanem a hit megtagadásért. „Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért [Márkus] Gyuri és [Fehér] Feri pofon vágta” (Heller: Bicikliző majom).

 

Ez nem cáfolat. Annyira nem, hogy a „nincs Isten” szintagma freudi (vagy tán’ nem is freudi) elszólásnak minősül.

Bibó sem cáfol. Hanem öklendezik: „A marxizmus–leninizmus filozófiája sokat hangoztatott antiidealizmusa és realizmusa ellenére valójában a legrosszabbféle filozófiai idealizmus egy válfaja, azé, mely a valóságot csak annyiban veszi tudomásul, amennyiben az a sémáiba belefér [ennek semmi köze a „filozófiai idealizmushoz” – Gy. úr]. Kiindulása a német idealizmus legkihegyezettebb rendszeréből, a hegelianizmusból átvett dialektikus módszer, melyet az ismert formulával ellentétben Marx nem állított a talpára, hanem éppen ellenkezőleg, ő állította a feje tetejére. Mert Hegel szerint a dialektika a szellem, a gondolkodás világában áll fenn, ahol valóban igaz az, hogy minden tételből szükségképpen létrejön, illetve vele együtt létezik önnön ellentétele is. Marx ezt átvitte a valóság világába, abba a világba, ahol legalább annyi a fokozatos és folyékony átmenet, mint az éles különbözés, s ahol soha semmi sem megy át önnön ellentétébe”.

 

Ez nem cáfolat. Nem filozófia. Ez egy szimpla kontraállítás. Ráadásul hülyeség, ugyanis, ha Marx Hegelt „átvitte a valóság világába”, akkor teljesen mindegy, hogy amúgy minek nevezzük a dolgot, talpra vagy fejtetőre állításnak-e, mert Hegel – Bibó szerint – nem a „valóság világában” áll, már amennyiben Marx „vitte át oda”. Ha viszont Hegel is a „valóság világában” áll, csak a „fejetetjén” (ahogy mondani volt szokás) és Marx is a valóság világában áll, olyannyira, hogy – Bibó szerint – még Hegelt is „átvitte” oda, nos, ha így van, akkor teljesen nyilvánvaló: Bibó nem filozofál. Hanem fecseg. Arról például, hogy a „valóság világában” „fokozatos és folyékony” az „átmenet”, s ahol ugyan van „éles különbözés”, ám a valóságban „soha semmi sem megy át önnön ellentétébe”.

Bibó sem. Tudniillik ott áll. Önnön ellentétében. Filozófiáról habarog, „marxista-leninista” filozófiáról, miközben nem tudja bizonyítani, hogy létezik Marxista Leninista elvtárs, akinek volna filozófiája. Bibó nem érti: csak Hegelnek lehet filozófiája, Marxnak, Leninnek, Hermann-nak… És Bibónak – lehetne, ha volna hozzá elegendő esze. Aki tehát a „marxizmus-leninizmus filozófiájáról” hadovál, valójában maga magát döfködi tökön dicső-forradalmi hevületében, veszett indulatában, s a sztálinizmus jól beidegződött karójával. Magyarán: Bibó minden mondatából süt a sztálinistából lett neofita bornírtság, dogmatizmus. Ellendogmatizmus nyilván. Hol sztálinizmus van, ott sztálinizmus van – az alámerült bekkelők hivatalnoki (igazgatói, főmunkatársi) lelkében éppúgy, mint a hirtelen felszínre bukó dicső-forradalmárok agressziójában. És pontosan erre utal Bibó freudi elszólása: „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.

 

„Hosszadalmas indoklás nélkül” – írja az „entellektüel”. Miért? Mert most már semmi cicó, nálunk van a slukker! Ez a „dicsőséges forradalom”. Hogy milyen forradalom? Na, ezt már nem tudja az intellektuel. Forradalom. Forradalmi forradalom. Dicsőséges forradalom. Amely nem polgári forradalom, ugyanis Bibó lépten-nyomon a szocializmus magasabb rendűségét, eszményiségét, sőt végső győzelmét hirdeti: „A bolsevista párt pedig, még ha volt is ott, ahol saját erejéből szerezte meg a hatalmat, némi tekintélye, igazi teljesítmény-arisztokráciává nem válhatott, mert belső ellentétben állott a szocializmus mögött álló szabadság és egyenlőség-eszménnyel”. Továbbá: „A szocializmus és a kommunizmus – vagyis a termelőerők köztulajdonba vétele – ezek szerint nem a jövő tökéletes társadalmának a szükségszerű formája, hanem az ember gazdasági felszabadulásának az egyik, de nem egyetlen formája, melyet ha kizárólagos formaként erőltetünk, könnyen és gyorsan zsarnokságba megy át. Az a hit és meggyőződés, hogy végsőleg minden szabad fejlődés szövetkezéses, közösségi, szocialista formákba torkollik, egy komoly és figyelemre méltó irányzata vagy pártja lehet a szabadon fejlődő társadalomnak, de ennek igazolása egy hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén következhetik csak be, s addig minden szocialista vívmánynak, reformnak csakis annyi értelme és jogosultsága van, amennyiben a szabadságot ott, akkor és azonnal és hatékonyan fokozza”.

 

Ez is tipikus logikai öntökönszúrás, mert, ha „a hit és meggyőződés, hogy végsőleg minden szabad fejlődés szövetkezéses, közösségi, szocialista formákba torkollik, egy komoly és figyelemre méltó irányzat”, akkor teljesen mindegy, hogy a szocializmus „igazolása egy hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén következhetik csak be”, ugyanis – Bibó szerint – egy „hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén” bekövetkezik az „igazolás”, vagyis maga Bibó mondja ki: a szocializmus végső kifutása, „győzelme” szükségszerű. Csak hát nem most még. Hanem majd. Amikor a dicsőséges forradalom még dicsőségesebb forradalom lesz. Egyébként pedig a „dicsőséges” jelzőt nem a filozófus, hanem a politikai propagandista használja. Például Bibó. Vagy Wittner Mária. Vagy Révész Sándor. Agyilag egyre megy. Annyi eszük van, mint egy karéj félberágott nutellás kenyérnek.

 

Bibó: „Még kevésbé alkalmas a szocializmus jelszava arra, hogy akár szellemi alkotások értékének, akár erkölcsi cselekedetek helyességének mértéke legyen: ezek mértéke a szabadság irányában való több ezer éves fokozatos, de biztos fejlődése jegyében nem lehet más, mint a szellemi alkotás világában az alkotó személyiségnek a közösségi elfogadás szűrőjén való áthaladása, erkölcsi téren pedig a személyes felelősségnek a közösségi ellenőrzésen való átszűrődése. Minden alkotás és minden erkölcs eredendően individualista, mert csak a személyiség a hordozója és a létrehozója, és eredendően közösségi, mert csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője. Ez így volt, mielőtt szocializmus egyáltalán lett volna, és így lesz akkor is, amikor a szocializmus már rég nem lesz sem probléma, sem program. Külön szocialista művészetről, alkotásról, irodalomról és külön szocialista erkölcsről beszélni tehát barbárság és értelmetlenség”.

 

Az a gyanús, ami nem gyanús. Az az eredenedően közösségi, ami eredendően individuális. Bibó tehát itt is marhaságokat beszél, minden mondata baromság (sőt minden mondatában több baromság is van), egyet emelek ki: Bibó szerint a „szellemi alkotások értéke” az „alkotó személyiségnek a közösségi elfogadás szűrőjén való áthaladása” révén jelenik meg. Miért? Mert „minden alkotás és minden erkölcs eredendően individualista”. Lehet, csakhogy itt az „eredendően” szó nem jelent semmit (az az eredendő, ami nem eredendő). Petőfi így fogalmaz a egyik eredendően individualista versében:

 

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely ugy hevit.

[…]

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!

 

Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.

 

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!... s én elkészitem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.

 

Vagyis Petőfi a halálban (a „halál halálában”) individualista, mint Jézus, az emberiség üdvéért, „javáért” vállal kereszthalált (még a keresztfát is maga ácsolja), míg néhány hónappal később, az Egy gondolat bánt engemet című költeményében a „világszabadságért” vállalt mártírhalált már nem csak a népért, emberiségért, hanem a néppel, sőt „minden néppel” együtt képzeli el:

 

Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”

 

Kelt: 1946. decemberében, majd 1947. januárjában:

 

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

 

Tehát a Petőfi Párt-i Bibó még Petőfit sem ismeri. Petőfinél ugyanis semmi sincs „átszűrve” semmin, a két vers keletkezése között néhány hét telt el, ami azt jelenti, hogy a „közösség” még csak el sem olvashatta a „közösségi” költeményt, nemhogy „individualistává „szűrte” volna át a költőben.

Petőfi nem azért „közösségi”, mert az alkotásának „csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője”, hanem azért, mert az Egy gondolat bánt engemet című versnek a közösségiség (és nem a közösség) az ihletője. Vagyis az ihlet sem nem individuális, sem nem kollektív.

Bibó szerint minden műalkotásnak „csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője”.

Vagy a hiteltelenítője. Illyés írja a Népszabadságban (nem a Révészék, hanem a Rényiék Népszabadságában): „József Attila nagyobb, mint az a szobor, amely alakját ma az általános tudatban képviseli”. Egyébiránt ez minden költőről, művészről elmondható, József Attiláról persze különösen, József Attilát gyakorlatilag mindenki szereti. Miközben senki sem érti.

Továbbá: ha a műnek „csak a személyiség a hordozója”, akkor miként lehet „csak a közösség a megőrzője”? Úgy őrzi, hogy nem hordozza? A szalmazsákban őrzi? A „hordozó” pedig nem őrzi? El-elhagyogatja?

Hülyeségnek tűnik, ám Bibó szerint „Ez így volt, mielőtt szocializmus egyáltalán lett volna, és így lesz akkor is, amikor a szocializmus már rég nem lesz sem probléma, sem program. Külön szocialista művészetről, alkotásról, irodalomról és külön szocialista erkölcsről beszélni tehát barbárság és értelmetlenség”.

És nem „különről”? Milyen a „külön” és milyen a nem külön szocialista erkölcs? Az ún. „protestáns etika” külön erkölcs-e mondjuk a katolikus etikához képest? Ha nem, akkor Luther, Max Weber stb. miért beszél külön protestáns erkölcsről? Tehát. Ez is hülyeségnek (értelmetlenségnek) tűnik. És nem csak tűnik, az is, ti. itt Bibó – végső soron – a Sarló és Kalapácsban megjelent „platformtervezet” elgondolásaival vitázik, csak épp, szokása szerint, itt is a maga szellemileg hitvány, barbár módján. József Attila így fogalmaz Hidas Antalék „platformtervezetének” kritikájában: „a proletárirodalom és művészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és ami a föltétele”.

Vagyis József Attila barbár, mert szerinte létezik „külön” (értsd: szuverén) proletárművészet, illetve nem barbár, mert ő világosan fogalmazza meg: a szocializmus művészete sem időtlen: „Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok művészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága. A kapitalizmus valósága az író fejében a marxizmus ideológiája, amely alapjában véve fogalmi, míg a ritmusos tevékenység szemléleti”.

Bibó pedig ebből semmit nem ért, nem tudja, mi a különbség a „fogalmi”, „szemléleti” és az „ihleti” között, nem érzi a „ritmust”, az értelem ritmusát, csak annyit konyít az egészből, hogy: 1956. október 23-a után – momentán – náluk van a slukker, így azután semmi cicó! Vagyis Bibó momentán – a dicső forradalomban – azt ír, amit csak akar. És olyan hülyén ír, ahogy csak lehet.

 

Bibó szerint „minden erkölcs eredendően individualista”. Noha minden erkölcs eo ipso (eredendően is, lényegileg is) közösségi. Végső soron még Hegelnél is: a jó vagy rossz „cselekmény megmarad az emlékezetben, de a szellem teljesen eltörli azt”. Tudni kell: Hegelnél a „szellem” nem szubjektumot, hanem objektumot jelent.

Leegyszerűsítve: az Ószövetség minden ízében kollektivista moráljával szemben az Újszövetségben megjelenő jézusi golgota-individualizmus már nem erkölcs. Hanem hit. Küldetés. Meghalás, „vérrel fizetés” az „emberiség javáért”. És aminek nincs köze az erkölcshöz, mert meghalni az emberiségért senki sem köteles, míg a morál törvényei, parancsolatai mindenkire vonatkoznak. Ezért hamis az a bibói állítás, mely szerint „minden erkölcs eredendően individualista”, olyannyira, hogy még az erkölcsösség, a becsületesség sem tisztán individualista, csakis akkor, ha pl. a Petőfi Sándor-i „becsület” a „vérrel fizetett” „elvek”, „hitek” megtartását jelenti.

 

A magát überfilozófusnak tartó Bibó szerint „az ťellentétŤ fogalma tipikusan az emberi agy és kedély jelensége, melyet a természet világába belelátni tévútra vezető puszta kép. Valójában az egész dialektikus modell csak arra volt jó, hogy a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiája számára üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson” [ti. Marxék bölcseletében].

 

Vagyis Bibó szerint a „kikerülhetetlen élethalálharc” nem ellentét.

Továbbá: az „antimarxista” Bibó „filozófiája” szerint „az emberi agy és kedély” nem a természet része, s amelyből a „kedély” még csak-csak érthető (kedélyesen filózgató konyhalányok mondanak ilyeneket), ám azt, hogy az „emberi agy” ne volna a természet része, már az általános iskola alsó tagozatában sem állítják a gyerekek. De még a tanító néni sem!

Bibó szerint Marx azért vette át Hegeltől a „dialektikus modellt”, hogy az számára „üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson”, mégpedig mihez? Hát „a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiájá”-hoz.

Mintha a „proletárdiktatúra” fogalma (amely egyébként Marx bölcseletének csak egy – ráadásul kifejtetlen – történelemfilozófiai paradigmája), hamarabb született volna meg, mint a hegeli logikai orientáció. Vagyis: Bibó szerint azért kellett Marxnak Hegel, azért ismerte, tanulta meg, sajátította el egyetemista korában a hegeli logikát, mert már ismeretlenül is a talpára akarta billenteni. Hát hogyne!

Ha azt írná Bibó, hogy Marxot a forradalmi hevület vitte Hegelig, vagyis hogy a dialektikában a forradalmi változtatáshoz keresett szellemi muníciót, akkor persze azt sem tudná bizonyítani, de legalább nem állítana ekkora badarságot. Marx ugyanis – ez többszörösen bizonyított tény! – elsősorban intellektus volt, s másodsorban, az intellektusából fakadóan forradalmár. Marx Hegelben alapvetően nem forradalmi eszközt, hanem forradalmi alanyt, forradalmi bölcseletet látott.

 

Kérem, én egy pillanatig sem állítom, hogy Bibó nem volt nagyon kedves, aranyos, bűbájos ember (szerette Antall is, szerette Göncz Árpád is), nem állítom, hogy Bibó nem volt bátor és merész, nem állítom, hogy nem volt demokrata (aki nem félt a demokráciában), azt viszont határozott meggyőződéssel állítom, hogy: Bibó István – entellektüelként – nem több, mint egy nagylengettyűs, heretasakolt, barlangos bőrnudli. S amely legalább akkora, mint a reneszász ember teljes életnagyságban. Vagyis itt már valóban nincs semmi cicó, Heller markában a slukker. Bár az úrnői mutatvány takarja Bibót. Aki ezért nem úriember. Révészt is takarja – már amennyiben a képen (nem) látott entellektüel-birimorongó sem úriember, hanem: liberálisan kétágú. Az egyik ága Bibó, a másik ága: Révész.

Ez a voltaképpeni helyzet mostanában.