Nem mindennapi családból származik a kilencvenkét esztendős Farkas István, a válogatott, a BKE, a Fradi és az Építők egykori jégkorongozója. A tősgyökeres zuglói sportembernek két bátyja és két nővére is élsportoló volt, nem véletlen, hogy Pista bácsi hetvenöt éves koráig teniszezett, s tavasszal a helyszínen szurkolt a magyar hokicsapatnak.

– Látom, éppen teniszmeccset néz.

– Igen, nagyon szeretem, játszottam is, egészen hetvenöt éves koromig. Sok veterántornán elindultam, mindig megmosolyogták, hogy egyik kezemben ütővel, a másikban kempingszékkel mentem a pályára. Elkelt a szék, hogy két játék között pihenjek. Aztán sajnos tönkrement a térdem.

– Fiatalkorában jégkorongozóként volt ismert. Hogyan került a Városligeti Műjégpályára?

– Matyi bátyám vitt le, később én örököltem a szekrényét, és a teljes felszerelését, miután az 1936-os téli olimpia után visszavonult. Ő igazi all-round sportember volt, az 1928-as amszterdami nyári olimpián pél­dául ötpróbában indult. Sajnos a verseny alatt csúnyán megfázott, így fel kellett adnia a nyolcadik szám után. Pedig nem sokkal előtte javította meg klubtársa, Somfay Elemér országos rekordját, aki a ’24-es olimpián ezüstérmes lett. Matyi bátyám az atlétika mellett gyephokizott, jégkorongozott és a BSE-ben focizott. Úgy becézték: a Hokibika. Akkor kapta, amikor a magyar válogatott 0–0-t játszott a világbajnokságra készülő Kanadával!

– Példa nélküli, hogy négy testvére és ön is élsportoló volt.

– Igen, erre különösen büszkék vagyunk. Én magam nem vagyok legendás sportoló, de ez hatalmas dolog. A két nővérem a gyeplabda-válogatottban játszott, míg Dénes bátyám motorversenyző volt. Kétszer is megnyerte a városligeti Grand Prix-t.

– Honnan jött ez a sportszeretet?

– Édesapám építész volt, s hatalmas sportrajongó. Az 1912-es stockholmi olimpia alatt az összes létező újságot megvette, Matyi bátyám imádta azokat a tudósításokat, akkor itatta át a sport szeretete. Ahogyan minket is. Apám 1916-ban vásárolt meg egy Kolumbusz utcai hétszobás villát Zuglóban, odaköltözött édesanyámékkal. Én 1919-ben érkeztem a világra, a legfiatalabb nővérem is kilenc és fél évvel idősebb volt. Hat-hét évesen már szinte minden atlétikai versenyen kint voltam, sokszor kiment az egész család. Főleg amikor a margitszigeti MAC-pályán voltak a versenyek.

– Dénes bátyja miért lett épp motorversenyző?

– Talán a vérében volt, nem véletlen, hogy később a fia motorcsónak-versenyző lett. Akkoriban hatalmas volt az érdeklődés a motorsport iránt. Volt egy gyorsaságirekord-pályának megfelelő országúti rész, ahova a világ leghíresebb autó- és motorversenyzői is eljöttek: ez volt a táti egyenes. Itt döntögették a rekordokat, eljött mások mellett a világhírű német Rudolf Caracciola is. Dénes is több rekordot felállított, aztán a nagy napja 1929-ben jött el. Akkor rendezték meg az első Grand Prix-t a Városligetben, a Széchenyi fürdő előtt volt a start, nem messze állították fel Horthy Miklós páholyát. Hihetetlenül nagy tömeg gyűlt össze. A bátyám egy öreg Sunbeammel megnyerte a pótkocsis versenyt, de győzelmét beárnyékolta egy tragédia. Eljött a GP-re egy Steiner nevű német menő, aki vadonatúj BMW-jével megpróbálta megelőzni élre törő bátyámat. Kisodródott, és a hibája a mitfahrer életébe került.

– Nyilván nem ezért, de ön inkább a jégkorongot választotta.

– Igen. Akkoriban három jó csapat volt, a BBTE, a Fradi és a BKE. Én a bátyám után a BKE-be kerültem, és szinte egész pályafutásom alatt bekket játszottam. Egy-egy nagy meccsen három-négyezer néző összegyűlt a Városligeti Műjégpályán. Aztán a háború után – mint fasiszta csapatokat – felosztották a BBTE-t és BKE-t is. Az igazi tragédia már korábban, még a háború előtt érte a családot. Gyerekkoromban jólétben éltünk, de ennek a harmincas évek elejére vége lett. Másodikos gimnazistaként arra mentem haza, hogy kocsik állnak a házunk előtt. Éppen árverezték a villánkat. Apám öngyilkosságra készült, egy barátommal rángattam el a sínek mellől. Nagyon rendes, szorgalmas ember volt az öreg, de nem tudom, honnan, felszedett néhány dzsentriallűrt. Az egyik a kártya volt. Eljátszotta a sváb-hegyi nyaralót, majd a házunkat is. A Hungária körútra költöztünk egy kétszobás, elhanyagolt lakásba.

– Itt érte önöket a háború?

– Igen, a végső ostromtámadás során lebombázták a házunkat. Akkoriban apám már rettenetes állapotban volt, nem tudott lejönni a pincébe sem, így a konyhába fektettük le. Amikor feljöttünk, láttuk, hogy jól van az öreg, de azt is, hogy Matyi bátyám ágya mellől kikandikál egy srapnel, egy szilánkos bomba a padlóból. Isteni szerencsénk volt. Mégis, édesapám néhány nap múlva elhunyt. Volt egy asztalos a házban, ő eszkábált össze deszkákból egy koporsót. Kölcsönkaptunk egy húzós kiskocsit, azzal vittük ki szegényt a Kerepesi temetőbe. Evangélikusok vagyunk, és végül a családi kriptába temettük el. Kristálytisztán emlékszem, hogy a sok legyilkolt zsidó holttestét a betört kiraka­tokban gyűjtötték össze, onnan vitték lapos villamos kocsikkal a temetőbe. Hozták a rengeteg holttestet, letakarva vitték a parcellákhoz.

– Aztán elkapták az oroszok.

– Kétszer is. Mindig is imádtam az operát, úgyhogy az ostrom végén elmentem megnézni, hogy mi lett az operaházzal. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy még áll. Az oroszok ott fogtak el, és átvittek Budára, a Négy Szürke vendéglőbe. Szerencsére elkezdtek mulatozni, és jól be is rúgtak. Néhányan eldöntöttük, hogy kiszökünk az alvó őr mellett. Észrevették, mi történt, lőttek utánunk rendesen, de elbújtunk a vasúti töltésen összegyűjtött faraká­sok között, és megvártuk a hajnalt. Később megint a markukba kerültem, hiába volt építőipari menlevelem, vittek a hírhedt váci gyűjtőtáborba. A szerencsém nem hagyott el, kifogtunk ott egy végtelenül rendes ukrán zsidó gyereket, aki mindenféle okokra hivatkozva elengedett minket. Megkérdezte, ki szerb, horvát, ukrán, zsidó, bármilyen származású, és aki jelentkezett, mehetett. Nem volt más ötlete, megkérdezte, ki nemi beteg. Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem, feltettem hát a kezemet. Mehettem haza.

– Mikor indult újra a hokiélet?

– Már novemberben megnyitották a műjégpályát, úgyhogy mi, jégkorongozók azonnal összegyűltünk. Mivel a klubomat politikai alapon megszüntették, elmentem a Ferencvároshoz. Ott játszottam addig, amíg át nem keresztelték Kinizsire. Akkor elvi okokból otthagytam, és átmentem az Építőkhöz, hiszen amúgy is egész életemben az építőiparban dolgoztam. Voltak érdekes történetek és különös figurák az ötvenes években is. Ott volt a két Újfalusi testvér, rettenetesen vad, izgága fiúk voltak, később kiderült, hogy ávósok. Az egyik városligeti meccsen a fiatalabbik fivér összeverekedett a Háray Bélával, a legendás hokissal. A kis Újfalusi testvér nem akarta a véletlenre bízni a dolgot, így kiüvöltött a bátyjának: Ervin, rohanj be az öltözőbe, és hozd ki a stukkerem!

– 1956-ban tényleg előkerültek a fegyverek.

– Be kellett húzódni a kapualjakba, amikor jöttek a tankok a Hungária körúton. Hál’ istennek szerencsésen megúsztuk, pedig, amikor lehetett, én kimentem az utcára.

– A feleségével hogyan ismerkedett meg?

– Kilenc évvel az első feleségem fájdalmas elvesztése után találtam rá erre a csodálatos asszonyra. Jövőre lesz az ötvenedik házassági évfordulónk. Remélem, megérem az aranylakodalmunkat itt, Zuglóban, hiszen mindig is itt éltünk.

– Tudom, hogy operarajongó. Kijár még az Operába vagy a meccsekre?

– Ott voltam most a budapesti világbajnokságon, és nagyon szurkoltam a csapatnak. Nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült a feljutás. Az Operába már nem járok, a lábam, a rengeteg lépcső miatt nem tudok. Pedig régen bennfentes voltam, mindig ugyanabba a páholyba ültem le, ahol fel tudtam tenni a gyengébb lábamat pihentetni. Sokat szerepeltem a Ki nyer ma? műsorban. Persze van, hogy kimozdulok itthonról, megvan még a jogosítványom, és van egy öreg Samarám. Csak a környékre járok, elmegyek az orvoshoz vagy éppen beugrom egy pakk ásványvízért, felkapom a csomagot, és hozom. Pályakép

Farkas István jégkorongozó, teniszező

Született: 1919. április 29., Budapest

Magyar bajnok, többszörös válogatott. Klubjai: Budapesti Korcsolyázó Egylet (1935–1945), Ferencváros (1946–1948), Építők (1948–1956), Budapesti Vasutas (1956–58) Mező Gábor