Cunciprémes fiatalságot!

 

 

Ott hagytam abba, hogy Tojás Gáspár Miklós szerint: aki „elfordul a hivatalos politikától, nem a semmibe távozik okvetlenül. Erre valók ezek a mozgalmak, maguk tudnak új valóságokat létrehozni… Meg kell, hogy mondjam, hogy ez már egy olyan fiatalság, aki ebben a dologban részt vesz, világszerte olyan fiatalság, amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember, mondjuk, feminista, nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember antirasszista” (ATV).

 

Hadd kérdezzem meg: miért nem kell ennek a fiatalságnak „már” elmagyarázni, hogy a tisztességes ember feminista!?

Továbbá azt is hadd kérdezzem meg: vajon miért nem „kell elmagyarázni” (helyesen: meghatározni) a „tisztesség” fogalmát, ha már egyszer a tisztesség fogalmával hadonászunk a tévében!? Mindenki ugyanazt érti alatta? Minden tévénéző? Tojás Gáspár Miklós biztos abban, hogy én például „ma” már ugyanazt értem a tisztesség fogalmán, amit ő? Ha nem biztos benne, akkor miben biztos? Abban, hogy mindenkihez szól a tévékamerákon keresztül, csak hozzám nem?

Tojás Gáspár Miklós a televíziót egy orbitális szószéknek képzeli, melyről ő aládörögni, prédikálni méltóztatik, igen, csakhogy a faluban mindenki érti a papot, tudják az emberek, mit miért mond a tisztelendő úr, míg Tojás Gáspár Miklós csak képzeli (magáról), hogy ő országosan is mindenki által tisztelendő úr. Rosszul képzeli. És már csak azért is, mert nem tudható, mi a fenét magyaráz, mire gondol, miközben mond valamit; egyébként nem is ez a baj, hanem az, hogy egyáltalán: beszél. Ő, a tisztességes. Aki megdicséri a népet, illetve a fiatalságot, ráadásul nem is jámbor papként, hanem nádpálcás tanfelügyelőként, mondván: ezek már jó gyerekek, ezeknek már nem kell elmagyarázni, mi helyes, mi helytelen, ki tisztességes, ki tisztességtelen.

Tojás Gáspár Miklós szerint az ifjú magyar tüntető genetikusan tisztességes. Mert eleddig nem volt az, de „ma már” tisztességesnek születik. Nem kell néki elmagyarázni, mi a tisztesség. Vagyis ebben a kérdésben Tojás Gáspár Miklós még Tojás Kertész Ákosnál is nagyobb marhaságot állít. Kertésznek ugyanis odáig igaza van, hogy „genetikusan” mindenki tudatlannak születik, mindenkinek el kell magyarázni mindent. Persze az egyik „újszülött” „genetikusan” könnyebben megérti, mi a vonal (például, hogy „ma minden tisztességes ember feminista”), míg a másik, a butábbik fajta (mint amilyén például én vagyok), élete végéig értetlenkedik.

Persze Tojás Gáspár Miklós nem is erre gondol, hanem arra gondol, hogy „ma már” könnyebb megértetni a gyerekekkel: a tisztességes ember feminista. Miért értik meg ezt könnyebben a fiatalok? Mert ilyen a korszellem. Ezt akarta kinyikorogni magából proletár gróf kioszk-rugdosó Tojás Gáspár Miklós, csak valahogyan nem nagyon sikerült néki a dolog, ti. őt sem a fogalmazáskészségéért szeretjük. És milyen jó, hogy nem sikerült, merthogy ez még így is egy méretes baromság.

Ha ma több feminista van, mint teszem azt a huszadik század elején, akkor nem azért van több feminista, mert ma már nem kell elmagyarázni a fiataloknak, hogy a tisztességes ember feminista. Hanem? Akkor miért? Erről később.

 

Tételezzük föl, ma több a feminista, az antirasszista, mint amennyi régen vót! Ez persze üti Tojás Kertész Ákos mondandóját, s amivel önmagában véve még nem mondtunk semmit (mert Kertész szintén tojás), ámde Tojás Ormos Mária is ugyanazt magyarázza (amit Kertész), ha nem is ugyanúgy (mint Kertész), vagyishogy egy siralmas közhelyről van szó valójában: ma a fiatalok horrorszerűen tudatlanok. Nem tudják, mit jelent Auschwitz, nem tudják, mi történt az első világháború után, nem tudják, hány magyar élt az ún. történelmi Magyarországon és így tovább, a végtelenségig. Így hát a fiatalok körében reneszánszát éli a rasszizmus, az antiszemitizmus, a bornírt revansizmus. Vagyis éppen nem azért, mert „nem kell nekik elmagyarázni” a történelmet, hanem éppen azért, mert nem lett nekik elmagyarázva. Ormos Máriáék szerint. Szerintem viszont alapvetően nem ezért.

 

Ráadásul ma „már” csak a végletesen tudatlan, ostoba ember keveri-mossa össze a nőkérdést a „zsidókérdéssel”, a „cigánykérdéssel”, a „pirézkérdéssel”, csak a dilettáns emlegeti egy lapon a feminizmust az antirasszizmussal; tudniillik a kettőt más-más módon determinálja a korszellem.

A rasszizmus terjedésének kedvez a jelenlegi világgazdasági, világpolitikai konstelláció, a mai világállapot (ennek különösen erős jelei mutatkoznak Magyarországon), míg a szexizmus, hímsovinizmus vonatkozásában épp ellenkező a trend. Vagyishogy pontosan ebben áll Tojás Gáspár Miklós lényegi tévedése, mondjuk ki a szót: riasztó dilettantizmusa.

Tojás Gáspár Miklósnak nem kell elmagyaráznunk, mi a nő helyzete a történelemben. Nem kell, mert úgyse értené. Fölösleges kínlódás, időpocsékolás volna.

 

Engels írja híres művében (A család, a magántulajdon és az állam eredete – megjegyzem: olvasni nem szégyen, lehet öklendezni Marxékra, ám ismerni a munkáikat, miként ismerni bármely szöveget, nem röstellni való dolog), szóval, Engels szerint „A férfi uralma a házasságban egyszerűen gazdasági fölényéből következik, és ezzel együtt szűnik meg”.

Ami pedig azt jelenti, hogy amíg a férfi „gazdasági fölénnyel” bír a házasságban, addig lesz férfiuralom.

Igaza van ebben Engelsnek?

Vagy igaza van, vagy nincs.

Tegyük föl, nincs igaza! Ám, aki egy picit is ad magára (értelmiségileg), nem élből negligálja azt az állítást, amelyet tévesnek, hamisnak vél, hanem viszont: megcáfolja. Stilárisan mindegy, hogyan, lehet cáfolni decensen, udvariasan, kedvesen, lehet pamfletszerűen, durván gúnyolódva, különösen egy Engelsszel szemben (vö. Anti-Dühring), a lényeg, hogy az érvelés tárgyi legyen, vagy amiként mostanában mondják: érdemi.

 

Mi bizonyítja, hogy nem a lét (értsd: a társadalomban elfoglalt gazdasági pozíció), hanem pl. a feminista prédikáció határozza meg az ember gondolkodását? Illetve még azt se, még prédikációra sincs szükség, hiszen Tojás Gáspár Miklós szerint „ma már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember feminista”.

Hadd kérdezzem meg: kik azok az emberek, kik azok a fiatalok, akik eleve tudják, mi tisztességes, mi nem? Továbbá: ők miért értelmesebbek, miért becsületesebbek, mint a passzív (nem feminista, nem antirasszista), illetve a gyakorló szexista, rasszista fiatalok? Honnan van, miből fakad a tisztességük? Egy külön bolygóról?

 

Engels: „A proletárlakásban, különösen amióta a nagyipar a nőt otthonából a munkapiacra és a gyárba vitte s gyakran családfenntartóvá tette, megszűnt a férfiuralom utolsó maradványa is – legfeljebb abból a durvaságból maradt meg valami, amely a nőkkel szemben még a monogámia bevezetése óta kapott lábra”.

 

Vagyis a nő teljes emancipációja (jegyezzük meg: Tojás Gáspár Miklós szövegének úgy volna értelme, ha nem feminizmusról, hanem női emancipációról gurgulázna – a kettő nem ugyanaz!), tehát a nő teljes emancipációja akkor következik be, amikor megszűnik a monogámia. Engels szerint. És ami a döntő: szerintem is. Miért? Mert ez az állítás cáfolhatatlan. Abszolút igazság. Amíg az emberek egymásra vannak utalva valami módon (a gazdasági függés megszűntével is, pl. érzelmileg, érzékileg), addig lesz függés, mert az egymásrautaltság függőséget is, kiszolgáltatottságot is jelent. Monogám viszonyok közt a férfi nem azért galád, mocskospiszkos férfiállat (kurvapecér, otthon pedig érzéketlen durva barom), mert a férfi eleve („genetikusan”) alávaló bitang, s persze nem is azért, mert nincs még eléggé fölvilágosítva tojásgáspárilag, hanem azért, mert: az ember monogám viszonyok között él. Vagyis itt Tojás Gáspár Miklós duplán dől saját intellektuális kardjába, hiszen a feminizmus nem egyéb, mint a nő „privát” harca az eleve aljas, hitvány, mocskospiszkos férfi uralma ellen. Mármint a feminizmus fogalmának pozitív értelmében véve. Mert van a dolognak negatív tartalma is, mely szerint a feminizmus nem más, mint szimpla nőuralomra való törekvés.

 

Tehát. Teljesen emancipált csak az a nő lehet, akit részint a gazdasági pozíciója, részint a technológia teljesen fölszabadított a hagyományos nőelnyomás (házi robot stb.) igája alól, továbbá, akinek vagy nincs gyermeke (mert nem lehet, vagy nem akar gyereket), vagy a gyerek nem szereti az apját, nem ragaszkodik hozzá (egyebek közt épp azért, ami miatt a nő sem szereti már a pasit); Anna Karenina a halálig őrlődött a szerelem, a társadalmi tisztesség (konvenció), illetve a gyermeke iránti elemi ragaszkodás lelki darálójában.

Ismerünk-e olyan élsportolót, aki tizenévesen eldöntötte, hogy mondjuk harminchat-harminchét esztendős koráig nem szül gyereket, mert fontosabbnak tartja, hogy többszörös olimpiai bajnok legyen, s aki egyben feminista is ezalatt a húsz esztendő alatt? Nem ismerünk ilyen nőt. Miért? Mert az ilyen nő nincs rászorulva a feminizmusra, ti. semmilyen vonatkozásban nincs kiszolgáltatva a férfinak. Nota bene érzelmileg sincs kiszolgáltatva, ugyanis érzelmileg „aranyéremfüggő”. Sőt! Nem akarok senkit bántani, egyszerűen tényt rögzítek: Székely Éva 1956-ban még a pici gyermekét is magára hagyta, sorsára hagyta a földúlt, háborús Budapesten (vö. Anna Karenina), mert úgy érezte, újra nyerhet olimpiai bajnokságot. Más kérdés, hogy – talán épp ezért – nem volt képes a versenyen megfelelően koncentrálni.

 

Ezek persze extrém példák, csupán érzékeltetni akarom velük, hogy itt is az objektív tényezőé a döntő szerep, erről beszél Engels, s amely törvényszerűségen semminő lelkes, eminens feminizmus nem változtat. Természetesen azon sem, amelyről József Attila ír például a Világosítsd föl! című versében.

Engels így fogalmaz: „a proletárházasság monogám a szó etimológiai értelmében, de éppenséggel nem a szó történelmi értelmében”.

Vagyis a monogámia, amiként lett, úgy fog megszűnni egyszer. És pontosan ettől akadnak ki az emberek, nem csak a „keresztény-konzervatív családmodell” hívei, hanem a Tojás Gáspár Miklósok is, hiszen pontosan ezért prédikálnak (klerikális ihletettséggel) tisztességről és feminizmusról.

 

Jegyezzük meg: a „proletárházasság” kifejezés Engelsnél azt jelenti, hogy a nő már nem árucikk a házasságban (mert nincs vagyona, hozománya stb.), s annak, hogy ez így alakult a történelem folyamán, megint nem szubjektív, hanem objektív okai vannak, vagyis nem Engels hivatkozik a feminizmusra, hanem fordítva: a feministák hivatkoznak (legtöbbször persze rosszul) Engelsre. Például Beauvoire totálisan érti félre A család, a magántulajdon és az állam eredete szerzőjét, akkor is, amikor egyetértéssel, akkor is, amikor „kritikailag” hivatkozik rá.

 

Ma a feminizmust általában szánalmas nőci-rinyálásnak tekintik. A Magyar Narancs „tisztességtelen” szerzője lakonikusan fogalmaz: „A feministák azért támadják a férfiakat, mert önmagukkal nincsenek megbékélve”, illetve: „nem véletlen, hogy a feminista nőnek a csikló a kedvenc testrésze. A klitorisz annak a szervnek a női megfelelője, amelyet a feminista annyira irigyel a férfitól”.

Kérdezem tehát: Oravecz Éva Csilla nem tisztességes? Kérem, még a legcsahosabb feministák is csak „középszerűnek”, „éhes-hüvely hangúnak” tartják: „Csilla hangja a középszerű, tájékozatlan hétköznapi szakértőé; a követelőző, éhes hüvely hangja. A feministák szerinte mind egyformák, ugyanarra a dobpergésre menetelnek, mind egykutya. Nyilvánvaló, hogy soha egyikünkkel sem találkozott. Fogalma sincs arról, hogy a feministák kulturálisan és politikailag éppolyan sokfélék, mint a nők általában. Nincs a világon homogén nőcsoport”.

Lefordítom ezt magyarra: a feminista hitvallás telis-tele van önellentmondással, sőt az egész egy nagy logikai antinómiagubanc. Ez a feminizmus kritikájának lényege, s amelyre rutinböffenetből jön a harcos aktivista „válasza”: a feminista nem „mind egykutya”, többféle „feminista irányzat” létezik, az egyik ilyen, a másik olyan, vagyishogy ezért „éhes a hüvelye” (Tojás Gáspár Miklós szerint: tisztességtelen a hüvelye) annak a kritikusnak, aki a feminizmust egyetlen hitvallás-kaptafára akarja ráhúzni. Igen ám, csakhogy az az állítás, mely szerint Oravecz Éva Csilla nem ismeri személyesen a feministákat („csak” a szövegeik alapján ismeri őket), nem cáfolja a közkeletű állítást, mely szerint minden feminista hülye. Még az sem cáfolat, hogy a feministák sokfélék. Attól, hogy sokfélék, még nyugodtan lehetnek egyaránt hülyék, mindannyian. Kivétel nélkül. Amivel persze nem azt állítom, hogy minden feminista hülye, csupán azt mondom: a fenti kirohanás elvileg nem cáfolja a jelzett inkriminációt. Nem cáfol semmit.

A kérdés így vetődik föl: melyik az a feminista tézis, amely egyértelműen jelzi, hogy a feminizmus elengedhetetlenül szükséges (intellektuálisan), vagyishogy nem váltható ki más (jobb, értelmesebb, koherensebb!) ideológiával a feminista alapkrédó, mely szerint a nő nem másodrendű teremtmény. Melyik feminista tétel haladja meg például Engelsnek a szerelmi házasságról alkotott okfejtését? Állítólag van ilyen tézis, ám minderről Beauvoire csak szimplán halandzsázik. Vagy nem?! Ha nem, akkor vegyük a könyvét (A második nem), bárkinek bármikor bebizonyítom: Beauvoire nem haladja meg Engelst, nem mond többet nála sem a nőről, sem a férfiről, a legkevésbé pedig a társadalomról, a történelemről! Bebizonyítom, tárgyi szövegelemzés kérdése az egész: Beauvoire nemhogy nem haladja meg Engelst (szellemileg), de mélyen alatta marad.

A Wikipédia (nyilvánvalóan feminista) szerzője megkülönböztet liberális, szocialista, radikális és ökofeminizmust, végül egyenesen ezt állítja: „A feminizmusnak számos más irányzata létezik (posztmodern feminizmus, kulturális feminizmus, fekete feminizmus, leszbikus feminizmus, gazdasági feminizmus, pluralista feminizmus, stb.)”.

 

Satöbbi. És? Akkor?! Tojás Gáspár Miklós melyik satöbbiről beszél? A tisztességes ember milyen feminista legyen? Satöbbi feminista? Leszbikus feminista? Csináltassunk magunknak klitoriszt? Visszametszéssel? Vagy hogyan? Legyünk olyan szőrösek, mint Tojás Gáspár Miklós? Prémes puncitojásfejek?

Egyébként én minden nyáron kinn vagyok a kalászi bányatónál, a nudista parton, na, ott aztán van feminizmus bőven. Némelyik borotválkozik is. Nem akarok nagyképűnek látszani, mégis határozottan le kell szögezzem: Budakalászon a feminizmus egy ízben egyenesen rám mosolygott, méghozzá függőleges mosolygással! Soha nem éreztem magam annyira tisztességesnek, mint akkor.

Vagy legyünk „pluralista feministák”? Jó. De az micsoda? Pluralizmus a négyzeten? Azért kérdem, mert az okos feminista szerint a feminizmus már ab ovo pluralista: liberális, szocialista, radikális stb.

Megmondom úgy, ahogy van, én a legszívesebben fekete feminista volnék (feketén érezném magam tisztességesnek), csak nem tudom, mit szólna hozzá Tojás Gáspár Miklós. Már amennyiben szőke feminizmus nincs. Ha valóban nincs (nem csak a defetizmus beszél belőlem), akkor talán megpróbálkozhatnánk a fekete-leszbikus feminizmussal, mint color-shape együtthatással, jelesül: a göndör-feketével. Mert azt már valóban nem kéne elmagyarázni senkinek. Talán még nekem sem. Almási professzornak pedig a „posztmodern feminizmust” ajánlom, neki ugyanis minden posztmoderntől szőrös lesz a háta. És ami kezdetnek bőven elég, ugyanis a szőrrel (még ha az csak professzori hátszőr is) szükségképpen kanyarodunk vissza a döntő mozzanathoz: a borostás tojásfeminizmushoz.

Remélem, nem hagytam ki semmit! Illetve dehogynem! A „gazdasági feminizmust”. Erre pedig elsősorban Tocsik Márta és Simicska Lajos figyelmét érdemes ráirányítanunk. Már persze, ami a gazdasági-feminista tisztesség Tojás Gáspár Miklós-i evidenciáját illeti.

 

Általában minden „ista”-ságnak az a buktatója, hogy az „ista” ember nem tudja megmondani, milyen „ista” is valójában. Sokféleista. Hát hiszen pontosan ezért „ista”. Nincs karaktere, gondolatrendszere, nincs érvkészlete. Importál magának. Hol innen, hol onnan. Illetve innen is, onnan is. Liberális vagyok! Szocialista vagyok! Szociálliberális. Multifeminista! Hogy miért? Mert így döntöttem. Plusz ezáltal bekerül az „ista” egy meleg szellemi-lelki-politikai akolba, ergo attól a pillanattól kezdve már nem szükséges gondolkodnia. Csupán csaholnia kell. Az ellenségre. Lehüvelyezni a másikat. Ma már tisztességesen.