Aztán Jézus Mária Szent József
Tojás Gáspár Miklós elit-értelmiségi. Kacsa-tojásfej. Ez azt jelenti, hogy több jókora marhaságot is képes állítani egyetlen kijelentéssel; az agyveleje intellektuálisan rétegzett, így a szövege mindenkihez szól, a nemzet egésze profitálhat belőle. Folyamatában látja a világtörténelmet, tudja, mi volt, mi van, s hogy mi lesz ezután, ugyanis valami lesz, ez egészen biztos, valaminek lennie kell! Nagyon kell, ti. ennek a „rendszernek” már annyi; s ami azt jelenti praktikusan is, elvi síkon is, hogy marad minden, ami jó: marad a kapitalizmus, marad a piac, marad a demokrácia, csak a „rendszer” változik.
Szögezzük le: Tojás Gáspár Miklósnak sem teccik a rencer; márpedig ez a döntő kérdés: teccik nekünk a rencer, vagy nem-e teccik nekünk a rencer?
Hogy mi a rendszer? Mi az, ami teccik? Vagy nem teccik? Elitkacsafingunk nincs róla, nem tudjuk, nem is akarjuk tudni, és már csak azért sem, mert a rencer nem teccik! Illetve: nem teccik a rencer!! Hanem a népszavazás, az már igen, az már nagyon teccene! Például Svájcban más a rencer, jó a rencer. Egészen más, egészen jó! Mer ottan osztán lehet népszavazni orrba-szájba, tojásba, lágyba, keménybe, sózva, hámozva, hajába’… ahogy tetszik, az a lényeg, hogy teccen a rencer!
Tojás Gáspár Miklós szerint nem csupán szükségszerű, de garantált is a rencerváltás. Ezt jelzi, hogy világszerte, hazánkszerte tízezrek éneklik immár: Nemteccik nemteccik nemteccika ren cer! Hozzáteszem, noha a rántotta-filozófus nem értékelte súlyának megfelelőképpen a történelmi tényt, mely szerint, ha nem is mindjárt az utcán, de ma már azt is sokan éneklik, minimum egy kisfrakciónyian, s persze annál lelkesebben, hogy: mikor melyik állomáson szólal mega szólal mega bugíííí! Merthogy ez egy ilyen dalos világ. És dalos az ország is. Dalolva szép a rencer, s ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a demokratikus forradalom csakis egy új, fiatal, dalos generáció révén, és csakis dalosan lehet garantált. Posztmodern Kodály-módszer. Illetve Kodály-rendszer. Vagyis akkor valósul meg a nemzeti konszenzus, ha majd szakszerűen szolmizálnak is hozzá az ifjú forradalmárok: reggel-este azt figyeltem, azt kerestem, mikor dó-re-mi-fá-szó-lá meg a bugíííí…
Egyébként, mint fentebb utaltam rá, Tojás Gáspár Miklós is a frissességre, az újgenerációs-mozgalmi fölszabadultságra alapozza csillogószemű optimizmusát. Szerinte aki „elfordul a hivatalos politikától, nem a semmibe távozik okvetlenül. Erre valók ezek a mozgalmak [ti. a „Millás”, a Szolidaritás], maguk tudnak új valóságokat létrehozni. Meg kell, hogy mondjam, hogy ez már egy olyan fiatalság…”
Itt megszakítom a Kálmán Olgát is ámulatba ejtő magasfilozófiai magasokfejtést, de csak egy személyes megjegyzés kedvéért. Nem vagyok túl öreg, ez igaz, még a hatvanadik életévemet sem értem el, ám az összes végtagomnak minden körmös nyúlványán sem tudnám megszámolni, sőt, ha leleményesen a nyeles tojásaimat is beveszem a szorgos számlálásba, akkor sem (pedig ott nincs is köröm), szóval, hogy hányszor, de hányszor hallottam én derűlátó, nagyot merő, nagyot akaró orákulumok szájából zengeni: más világ lesz itten mosmár, merhogy ez már egy egészen más generáció…
1988 májusában is pontosan ezt kukorékolták. Sőt még előbb! Mert mint ismeretes, Tojás Gáspár Miklósék azt írták 1987-ben (a Társadalmi szerződés avagy A politikai kibontakozás feltételei című korszakalkotó művükben), hogy csak az öreg „Kádárnak kell mennie”, oszt minden jóra fordul, szinte automatikusan alakul ki majd az a politikai rencer, „politikai kibontakozás”, amely garantáltan tetszeni fog az ország aprajának-nagyjának. Mindenekelőtt a tojásfejeknek nyilván, s az ő nyomukban teccik majd mindenkinek. Meer hogy viszont mostan nemteccik a rencer! Jó, de akkor milyen legyen a teccikrencer? Tojás Gáspár Miklósék természetesen azt is megmondták 1987-ben (is), egyetlen mondatot idézek sorsfordító kiáltványukból (ízelítőül, mert a többi is ilyen, pontosan ilyen), illetve előtte még rögzítsünk egy fontos tényt: az új, üdítően ifjú tojásgeneráció tagjai 1987-ben cca. 40 évesek voltak. Maga Tojás Gáspár Miklós még annyi sem. Mármost szerintük „párttörvény”-re lett volna szükség annakidején, mely „párttörvénynek körül kell határolni a Központi Bizottság közhatalmi jogait”.
Ezt írták. Egyébként el lehet olvasni, ez volt az indítvány bölcseleti alapzata: legyen alkotmányos egypártrendszer. Ezt javasolták. A Tojás Gáspár Miklósok, Tojás Kis Jánosok, Tojás Petri Györgyök, Tojás Kőszeg Ferencek. Vagyis az éppen akkor frissen tojt tikmony-genyeráció. Most pedig ugyanők mondják (szintén frissen), hogy vannak már náluk is (még náluk is!) frissebb korosztályok. Friss piaci tojások. Mert a piacnak maradnia kell. Egyedül a Kádárnak köllött mennie. Igen ám, csakhogy pontosan ezt mondták Grószék is 1988-ban, a pártértekezleten (majd az 1989-es kongresszuson, de addigra már Grószék lettek az öregek), mindenki ezt mondta: húzzanak má’ el ezek a vén mummiák a piccsába, mert akik a helyükbe lépnek, egészen más ésszel gondolkodnak majd. Ezt mondták.
Hogy egészen más ésszel.
És egészen 1989 decemberéig mondták. A „négy igenes” népszavazásig, melynek során ugyebár a friss generáció Nagy Emblematikus Személyisége is rendesen ráült a szappanyos deszkára. Sőt, azóta azok is eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna frisstojásilag, akik Pozsgayt tüntették el.
Akik pedig megmaradtak (hálistennek!), nagyjából azt csinálják, amit Kádárék, Grószék, Némethék, Antall-Kupáék, Horn-Bokrosék, Orbánék, Medgyessyék, Gyurcsányék tettek: megpróbálják valahogy föltáplálni (ma így mondják: feltőkésíteni) a döglődő népi kecskét a nem létező jóléti káposztával. Már, hogy az is megmaradjon. Meg ez is. Ám, nagyon úgy tűnik, nem marad meg se a kecske, se a káposzta. És ugyebár ezé’ nemteccika rencer.
Egyébként van erre egy klasszikus irodalmi példázat:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tojás. Ez a tojás fogta magát, és elindult az új rendszerbe. Ment, ment, s szembetalálkozott Berengár királlyal. Megkérdezte a király a tojástól:
– Hová, hová, tojás koma?
– Megyek az új rendszerbe.
– Várj egy kicsit, veled tartok.
Gurult a tojás, baktatott Berengár király. Arra karikázott egy fél bicikli. Azt kérdezte Berengár királytól:
– Hová, hová, Berengár koma?
– Megyek az új rendszerbe.
– Várj egy kicsit, veled tartok.
Görgött a tojás, ballagott Berengár király, karikázott a fél bicikli. Arra jött Jézus Mária Szent József.
– Hová, hová, fél bicikli koma? – kérdezte a fél biciklit.
– Megyek az új rendszerbe.
Ő is velük tartott. Ahogy mentek, mendegéltek, szembejött velük Bertolt Brecht. Megállt, érdeklődött.
– Hová, hová, Jézus Mária Szent József koma?
– Megyek az új rendszerbe.
Én is megyek, menjünk együtt.
Beállt a sor végére Brecht. Jó darab utat megtettek, mikor szembejött velük Takariko Kiriwi japán asztalitenisz-világbajnok.
– Hová, hová, Bertolt Brecht koma? – kérdezte a szemüveges Kiriwi.
– Megyek az új rendszerbe.
– Várj egy kicsit, én is megyek.
Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok. Mennek, mennek, mendegélnek. Mennek, mennek, egy szót se szólnak. Csak énekelnek. Még ma is mennek és énekelnek, ha meg nem haltak.
Nem én mondom, Örkény írja (én csak aktualizálom).
Mert a remény hal meg utoljára. És mindig jön újabb és újabb szakajtónyi frisstojás, aki garantálja a friss jövőt.
Szóval: Tojás Gáspár Miklós szerint aki „elfordul a hivatalos politikától, nem a semmibe távozik okvetlenül. Erre valók ezek a mozgalmak [a „Millás”, a Szolidaritás], maguk tudnak új valóságokat létrehozni… Meg kell, hogy mondjam, hogy ez már egy olyan fiatalság, aki [sic.] ebben a dologban részt vesz, világszerte olyan fiatalság, amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember, mondjuk, feminista, nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember antirasszista”.
Hogy miért emeltem ki a „már” határozószót? Erről írok legközelebb.
