„Hogyazistenbe nem válaszol itt senki?”

 

 

Úgy, ahogyan glosszára, pamfletra nem lehet „válaszolni”. A glosszista, a pamfletíró tényeket rögzít.

A szimpla kritikával lehet vitázni (valaki a művet, megállapítást „láthatja”, „értelmezheti”, „értékelheti”… „másként”), ám a pamfletstílusban megfogalmazott bírálatra már nem lehet. Két okból.

Először is azért, mert a tényekkel, az abszolút igazságokkal nincs mit kezdeni ilyen értelemben. Azt a szöveget, amelyben cáfolhatatlan ítéleteket olvasol, érdemben nem tudod vitatni, esetleg a szöveg szerzőjét „fikázhatod”, amennyiben rávisz az inger.

„Klasszikus” példa erre Tverdota professzor József Attila-kritikája, illetve annak előzményeként József Attila Babits-kritikája.

József Attila nem a „véleményét” közli, nem azt mondja, hogy Babits „az én álláspontom”, „meglátásom”, „elképzelésem”, „megítélésem”… szerint így meg úgy, hanem például (és jellemzően!) ezt írja: „A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos”.

Nos? Mit lehet erre „válaszolni”? Hogy a költő nem vajákos? Ezt nem mondhatod, mert nem tudod bizonyítani. Hogy a „tudomány álláspontja” szerint nem vajákos? Hogy a tudomány álláspontja szerint sem vajákos? Ezt sem mondhatod, mert egyik állítás sem bizonyítható.

József Attila kérdése: „Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formaművész”.

Erre persze mondhatja valaki (bárki), hogy Babitsnak nem „nyákos, üres odú a lelke”, ám a pamflet (így az idézett megállapítás is a maga szövegösszefüggésében) épp arról szól, hogy a kritikusnak nem a költő lelkét kéne nyálazgatnia szakmányban, hanem viszont: a tárgyi művet kell tárgyi vizsgálat alá vetni. Vagy vegyük a másik – Tverdotáék által inkriminált – megjegyzést: „Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak”.

 

Nyilván furcsán hangzik, ugyanakkor paradoxmód ezt még egy óvodás is érti! Sőt tán’ még egy tanszékvezető irodalomprofesszor is (úgy általában), csak a „Gyugyóka” nem érti. Itt ugyanis József Attila Babitsot, mint nagyhatalmú szerkesztőt, mint kommersz ítészt („elítészt”) gúnyolja. Babits százszámra írt, íratott ehhez hasonló válaszokat, nota bene Illyéssel is, Németh Lászlóval is íratott egyet-egyet József Attila alkotásairól (Németh László élete végéig szégyellte magát miatta).

József Attila pontosan azt állítja a Babits-pamfletban, amit Kosztolányi ír Ady kapcsán. Nem Adyról (mert ezt is félreértik, gondolom, az alcím miatt: „Különvélemény Ady Endréről”), hanem az infantilis Ady-rajongókról, az „írástudatlanokról” beszél Kosztolányi; a pamflet főcíme: Az írástudatlanok árulása. Kosztolányi nem azt állítja, hogy Ady rossz költő, szerinte ugyanis Adynak vannak jó versei (bőséggel), ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy Ady rossz versei ne volnának rosszak. Kosztolányi (ravaszul) közzétett egy „ismeretlen Ady-verset”, s amelyről persze ő tudta: igazából nem Ady-vers, hanem Juhász Gyula írta „tréfából”, ti. ilyesmit „naponta többet lehet gyártani, fogadásból, puszta időtöltésből”, na most, a költeményt Kosztolányi mint Ady-verset közölte, s tette mindezt azért, mert kíváncsi volt, miként vélekednek majd róla az Ady-hívő „írástudatlanok”. Talán mondanom sem kell: országos volt a hasra esés.

Kosztolányi azt magyarázza, hogy a Nagy Művész talmi alkotásai előtt történő elalélás (vagyis a differenciálatlanság) épp arról árulkodik, hogy az alkotó jó verseit sem értékelik igazából az idióta rajongók. Ha a rossz versek nincsenek a „helyi értékükön kezelve”, akkor a jó versek sincsenek a „helyi értékükön kezelve”. Méghozzá óhatatlanul! És pontosan erről beszél József Attila is a Babits-pamfletban. Szögezzük le: az írás, a műfaj sajátosságából adódóan, tökéletes alkotás (ti. a pamflet, a glossza vagy tökéletes, vagy totális szemét, nincs köztes terület).

Tverdota például a Babits-kritika egyetlen sorát sem cáfolja, sőt ellenkezőleg, maga állítja (egyetértéssel): „Németh Andor a pamflet hangnemével nem, de a lényegével egyetértett”. Továbbá Tverdota utal Németh G. Bélára, Gyertyán Ervinre, Szabolcsi Miklósra, akik ugyebár szintén „egyetértenek” a lényeggel. Természetesen tökmindegy, mit gondol Németh Andor, Németh G., Gyertyán, Szabolcsi a „lényegről”, a „hangnemről”, ugyanis valamely mű nem attól jó (tökéletes), hogy tekintélyes tudorok dicsérik, méltányolják a „lényegét” stb., ezért csupán jelzem: Németh Andorék, Tverdotáék egyszerűen nem tudják, mi a pamflet értelme. Illetve lehet, hogy tudják (lexikálisan), csak alkalmazni nem képesek roppant professzori tudásukat. Egy pamfletről azt nem írhatom (a hülyének mutatkozás kockázata nélkül), hogy „nem értek egyet a hangnemével”, ti. a pamflet éppen a „hangnemével” azonos, legföljebb azt mondhatom, hogy: Babitsot nem szabad gúnyolni.

Miközben teljesen nyilvánvaló: az idézett Nagy Tudósok voltaképpen saját magukat sem értik. Vegyük még egyszer Tverdotát: „Németh Andor a pamflet hangnemével nem, de a lényegével egyetértett”, majd – szűk tizenkét sorral alább – egy kategorikus, megfellebbezhetetlen ítélet: József Attilának „Igaza lehetett a részletekben, de nem volt igaza a lényegben: Babits megítélésében”.

 

(1) Most akkor Tverdota vitázik Németh Andorral, vagy sem? Mi a „lényeg” alternatívája: a „hangnem” vagy a „részlet”? Netán: a lényegtelen? (2) A lényeg épp a részletekben áll (vagy bukik), vagyis: ha a szerzőnek csak egyetlen részletben nincs igaza, már nincs igaza a lényegben, illetve: ha minden részletben igaza van, akkor igaza van a lényegben is, merthogy a lényeg teljessége a lényegi részletek összességével azonos. Vagyis a József Attilát kritizáló irodalomprofesszor „csupán” a „lényeges”, illetve a „teljes” fogalmakat keveri nagy hangon. Így válik szánalmassá. Mert vagy bírálom József Attilát, s akkor halálpontos vagyok, vagy pedig fecsegek összevissza boldogan, ám az esetben nagyon nem nyerő húzás megkarmolászni egy zsenit. (3) Tverdota szerint nem az igazság a „lényeg”, hanem „Babits megítélése”. Igen, csakhogy József Attila nem általában Babits, de még csak nem is Babits költészetének, sőt nem is a kötet „megítélésére” törekszik, hanem a jámbor Babits-rajongások, illetve az alkotó „lelkét-formaművészetét” pampucoló „lélektanos” kvázi kritikák kritikáját fogalmazza meg. Méghozzá pamfletstílusban, vagyis vállalva annak kockázatát, hogy vagy tökéleteset alkot, vagy tökéletesen nevetségessé válik. S aki ezt nem érti, bizony, csak névleg lehet professzor, dolgozata a kettes alá szintjét sem üti meg. Kollokviumon: uvé.

 

József Attila így fogalmaz a pamfletban: „Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy ťkét véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletleneŤ, – arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll”.

 

Mit állít József Attila? Azt állítja, hogy Babitsot „elhagyta a helikoni berkek honvágya”. Mit jelent ez a magyar nyelvben? Azt jelenti, hogy Babits általában otthon van a „helikoni berkekben”, csak most – konkrétan – fasságot írt. Ez „Babits megítélése”. Mellékesen. Tudniillik a lényeg így hangzik: „az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll”.

 

Igaza van a pamflet szerzőjének?

Vagy igaza van, vagy nincs. Ugyanis a fenti mondat nem vélemény, meglátás, megítélés stb., hanem állítás. Márpedig, ha igaza van József Attilának, akkor nincs miről beszélni értelemszerűen, ha viszont nincs igaza, akkor arról kell beszélnünk, hogy miben áll a költő tárgyi tévedése, nem pedig Babits nem létező „megítéléséről” hadoválnunk.

Most én kérdem: marhaságot állít Babits, amikor ezt írja: „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”?

Ha marhaságot állít, akkor József Attilának igaza van, ha viszont két „véletlen szó” lehet ostobább (vagy lehet okosabb), mint a vasakkal fűzött gyilkos véletlen, akkor József Attila nevetséges. Vagyis nem arról van szó, hogy „nincs igaza a lényegben”, noha ugyanazon professzor szerint csak a lényegben van igaza, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a pamflet szerzője röhejessé vált. Tudniillik ez a pamfletírás, a glosszázás egyik alapkritériuma: a szerző nem tévedhet.

 

Ha pedig nincs tévedés, nincs mire válaszolni. Ez az egyik. A másik pedig, hogy nincs kinek válaszolni. Vagyis a pamflet szerzője nem vitairatot fogalmaz, a pamflet szerzője eleve nem óhajt vitázni senkivel (természetesen az adott tárgyban), ugyanis a pamflet szerzője tudja: abszolút (értsd: cáfolhatatlan) igazságo(ka)t alkot. Ezért engedi meg magának a goromba, sértő, Tverdotával szólva: „viszolyogtató” (vagyis a pamfletet jellemző) hangot.

 

Nem Kertész Ákosról írok, nem érdekel Kertész, nem akarok vele vitázni, hanem az történik, hogy a szövegéből kiemeltem egy mondatot (egy koherens megállapítást), és azt elemzem. Olykor nagyon pamfletszerűen, olykor kevésbé, de akár így, akár úgy: nem érdekel Kertész válasza; ha érdekelne, úgy fogalmaznék, hogy legyen kedve reflektálni. És már csak azért sem érdekel Kertész, mert jobban tudom, mi a véleménye, mint ő maga.

Hidd el, sértésre (sértő „hangnemű” írásra) senki (ép érzékű ember) nem reagál! Esetleg maga is pamfletszerűen, már amennyiben módjában áll.

 

Hogy akkor miért vitafórumon írok? Azt is megmondom: sportból. Az élet akkor szép, ha veszélyes. Például itt: bárkinek módjában áll kiszúrni egy lényegi hibát, azt közzétenni, akár gúnyolódás nélkül is, mindegy, mert ez által totálisan vál(hat)ok nevetségessé. Nem az a sportember, nem az az igazi artista, aki földre szórt széles mészcsíkon egyensúlyoz, hanem az, aki mély szakadék fölé feszített vékony kötélen halad végig. Biztosítóheveder nélkül. A lapályról nem lehet lezuhanni.

 

Ez a válaszom. Találj benne hibát, s akkor válaszoltál a válaszomra.