Lesz mire szarni a kultúr-galamboknak!

 

 

A „fasiszta kommunizmusig” (sőt egészen Ungvári Tamásig) vezető kitérő előtt Kertész Ákosnál tartottunk: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

 

A Kossuth-díjas publicista nem a „felelősségre” gondol nyilván (csak Kossuth-díjasan fogalmaz), hanem azt szeretné elmondani, hogy ma egyedül a magyar nem néz szembe történelmi felelősségével. Felelősnek lenni, felelősséget vállalni, illetve érezni a felelősség súlyát, más-más tartalmú kifejezések. És ezt elsősorban a „szürkeállományára” rátarti „balliberális” Kossuth-díj-osztogató bizottságnak mondom (Kertész már úgyse értené), vö. Esterházy: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.

Kertész egy kicsit se jó, mégis nyakig az egészben. Alannyal sem, alany nélkül sem tudja, mi az állítmány: maga sem érti, mit akar állítani.

Egyébként Esterházy sem tudja bizonyítani, amit mond („a hazaszeretet minőség kérdése”), illetve ha igaz az állítás, akkor éppen Kertész „minőségi” mondata igazolja a csahos politikusokat, azokat, akik megfosztották Kertészt díszpolgári címétől, mondván: az író nem csak, hogy nem szereti, de kifejezetten gyűlöli a hazáját. Ismétlem, Tarlósék, Vonáék akár Esterházyra is hivatkozhatnának, hisz’ akkora barom „minőséggel” („esztétikai értékkel”) rukkolt elő Kertész Ákos, hogy az már (a fent idézett Esterházy-szentencia értelmében!) a hazagyűlölettel egyenlő. Mondom persze mindezt ironikusan, ti. Esterházy éppoly hülye, mint Kertész Ákos. Nem veszi észre: állítása nem több, mint üres arisztokratizmus. Esterházy (freudi? szövege) szerint ugyanis csak egy meghatározatlan „minőség”, a „nemes” úr, az ipszilonos arisztokrata szeretheti a hazáját. A jobbágy nem szeretheti. Mert a jobbágy nem Esterházy-minőség. Amely, mi tagadás, peckesen „minőségi”, ámde történelmileg többszörösen bukott eszme, Mikszáthtal szólva: „borzasztó idea”. Némelyek a „zsidót” tartják eleve „minőségnek” (pl. Heller Ágnes), így a hazára egyedül méltónak, mások az arisztokratát, a „grófot”, mint pl. Tamás Gáspár Miklós (ő persze akkor, ha történetesen nem a proletári, hanem a grófi mellényét düllesztgeti).

Moldova szerint: „valakit épp az tesz magyarrá, hogy ismeri a különbséget a ťmegintŤ, az ťújraŤ és az ťismétŤ között, nem pedig a név végén terpeszkedő ipszilon vagy kutyabőr”.

 

Valami ilyesmit akart volna elnyökögni szegény Esterházy Péter, csak hát az a helyzet, bizony, hogy ő is zokni-minőség fogalmazásilag. Egyébként morálisan is, intellektuálisan is. Moldova nem „hazaszeretetről” fecseg, nem „minőségről” locsog, hanem azt állítja (miként Herder, nyomában: Ady, József Attila, Illyés, Csoóri…), hogy magyarnak lenni a nyelv ismeretével, művelésével, annak ihleti alkotásával (és nem valamiféle ködös „minőség”-gel!) azonos. Míg a hazaszeretet egészen más „tészta”.

Esterházy szövegeit nem érteni igyekeznek a hívei (nem is lehet), hanem sejteni, megsejteni próbálják az eszterházyyys, ipszilonos, kutyabőrös blöffök mögött a valójában nem létező mondandót. Miközben ostobára torzult vigyora a közéletnek: sokan, nagyon sokan nem csak az arisztokratizmus kretén kanálisában kancsikáló (primitíven pancsikáló) Esterházyt kedvelik, értékelik, hanem (ugyanakkor, egyazon igénnyel) a Tiszazug költőjét is „szeretik”, „imádják”; merthogy ilyen a magyar „elit” kultúrgyomrának befogadókészsége, minden megül, minden összekeveredik, egyazon szarrá válik a bendő alján.

 

Kertész Ákos azt állítja, hogy a német már „esdekelt” az ő haj de bűnei miatt, még hamut is szórt a fejére, a magyar viszont nem szórt, nem esdekelt, sőt: stilárisan maga Kertész Ákos is mamunak szórja a hamut! A genetikus nép fejére. Kertész szerint a magyar (genetikusan, nem genetikusan – ebben a vonatkozásban mindegy) „alattvaló”. Míg viszont a két állítás logikailag üti egymást, mert vagy „genetikusan” alattvaló (értsd: nem rebellis), vagy az európai nyomással szemben is dacoló, ellenálló: „a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben)” stb.

De talán mindegy is. Ne keressünk értelmet ott, ahol egyáltalán nincs!

 

Közhely, ám annyira frappáns, hogy muszáj idéznem a legendabeli tanácstitkár egykori igénybejelentését, melyet a Magasközpont körkérdésére adott válaszul: „községünkben nincs antiszemitizmus, de igény volna rá”.

Tökéletesen jellemzi a magyar antiszemitizmus jellegét, állapotát. Szerintem a mai napig! Ezen persze lehet vitázni, s aminek – hangozzék bármily furcsán – nincs különösebb jelentősége, ti. történelmi összefüggéseiben érdemes vizsgálnunk a kérdést.

A német antiszemitizmus meghatározói: a tradíció, Versailles és a Wohlfahrstaat. Ennyi. Ennyire profán dolog, vagyis a „nemzeti lelkiismeret”, a „népi esdeklés” s más hasonló fasságok nem keverendők ide. Míg a magyar „antiszemitizmus-igény” meghatározói a németével paralel: a tradíció, Trianon és a „gulyáskommunizmus”.

 

Kezdjük a hagyományok összevetésével! Száraz György szerint (itt a „szerint”-en bizonyított ítéletek értendők!), szóval Száraz György elemzése, megfogalmazása szerint a magyarság tradicionálisan befogadója a nyugatról is, keletről is (olykor brutálisan) elüldözött zsidóságnak (illetve a zsidóság egy részének értelemszerűen). Száraz György hiteles, mert tárgyszerű. És mértéktartó: „Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem akarom, hogy félreértsenek. Nem Árpád-házi királyaink különös humanitását, nem is a magyar nép erkölcsi kiválóságát bizonygatom. E királyok olyanok voltak, mint bármely más uralkodóház tagjai: akadtak köztük szentek és szörnyetegek, ország építők, és országvesztők. S a nép, amelyet kormányoztak, az is olyan volt, mint a többi: indulatoknak, előítéleteknek kiszolgáltatott, gazdasági és politikai kényszertől űzött, egyedeiben igen különböző, összességében nagy erőfeszítésekre és nagy lehorgadásokra egyaránt képes közösség. Hogy a középkor századaiban ťkülönbekŤ voltunk, kevésbé fanatizáltak, azt nem valamiféle ťnépi adottságŤ tette, hanem történelmi okok és okozatok lánca”.

 

Vagyis Száraz György szerint a magyar nem genetikusan alattvaló. De nem is genetikusan felettvaló. Mert nem genetikusan, hanem történelmileg vagyunk determinálva. Olyanok vagyunk, amilyenekké determinálva lettünk.

„Az első üldöző jellegű intézkedések – írja Száraz György – Nagy Lajos nevéhez fűződnek. Ő vezeti be a ťlevélölésŤ gyakorlatát: városoknak, főuraknak kedveskedni akarván, érvénytelennek nyilvánítja, ťmegöliŤ a zsidóknak adott adósleveleket. 1364-ben pedig kikergeti őket az országból. Ahogy a krónika mondja: ť… mikoron sokáig szenvedte volna a zsidókat… és gyakorta intette volna őket, hogy elhadnák az ő zsidó hiteket… és ezek semmiképpen nem akarnák művelni, úgy űzé őket annak utána ki egész Magyarországból, és nem vevé el semmi marhájokat…Ť Úgy látszik azonban, hogy neki is szüksége van rájuk: a kiűzetés után négy-öt évvel visszabocsátja őket. Nem lehet véletlen, hogy az első kiűzetés Nyugatról szakadt Anjou-uralkodó műve. Lajos nem rosszabb Árpád-házi elődeinél. De más-évszázadok során kialakult – érzelmeket, szemléletet és módszereket hozott magával. Azonban itt is van egy figyelemre méltómozzanat. Hiányoznak a másutt megszokott kísérőjelenségek: nincs vagyonelkobzás, nincs dúló, gyilkoló tömeg. A kiűzetés a buzgó lovagkirály és a zsidóság ügye marad. Zsigmond korában hallunk először a zsidók húsvéti zaklatásáról; ez már kétségtelenül a vérvád-mese felbukkanását jelzi. Zsigmond maga türelmesebbnek mutatkozik apósánál – vagy inkább nagyobb szüksége van a pénzre –, mert megerősíti IV. Béla kiváltságlevelét. Nyugaton közben intézményessé vált a zsidóüldözés”.

Vessük közbe: Száraz György nem a német (spanyol stb.) felelősségéről, jellemtelenségéről, alattvalóságáról, alávalóságáról hadovál, hanem történelmi tényt rögzít; így folytatja: nyugaton „Kialakul a jövedelmező gyakorlat: vagyonuktól megfosztva elűzni őket [ti. a zsidókat], majd egy idő múlva pénzért új települési jogot adni, hogy ezt néhány év múltán újabb elkobzás és kiűzetés kövesse. Az 1434-i bázeli zsinat Kapisztrán János követelésére kimondja a zsidótérítés kötelező voltát. Maga Kapisztrán mint inkvizítor, az 1450-es évek elején zsidókat éget Sziléziában, a szent ostya meggyalázásának vádjával. 1492-ben pedig a spanyol kiűzetési rendelet 300 ezer zsidót tesz hontalanná. A magyarországi zsidók ez alatt nyugalomban élnek”. E tradícióból következik, hogy: „a magyar zsidóság a generációk váltása során beilleszkedett ebbe a világba, megtalálta helyét, hozzánőtt a tájhoz, melyet immár szülőföldjének tudott és vallott”.

Nos, pontosan ez a „beilleszkedés” volt döntő hatással a (Radnóti Sándor szerint nem létező) magyar „népkarakter” kialakulására. Nem pedig fordítva. Nem a „genetikus” „népkarakter” határozza meg a történelmet, hanem a történelmi események alakítják, formálják a népesség jellem-együttesét.

 

A magyar antiszemitizmus befogadó, sőt joviális antiszemitizmus. Száraz György szerint a magyar „antiszemitizmus a század végére valami – tudom, a szó frivolnak tűnik – kedélyes mellékízt kapott; egy kicsit emlékeztetvén az anekdota svábjára, aki csak télen antiszemita, mert tavasztól őszig zsidó nyaralókat fogad. Az átlagos újságolvasó pedig éppúgy nevetett Göre Gáboron, Kraxelhuber Tóbiáson, Mokány Bercin és Tarjagos Illésen, mint a tózsdés Schmarkeleszen, aki érdekből ťkihürüszteltetiŤ magát, vagy Reb Menachem Cziczeszbeiszer ťszörnyű átkozódásainŤ. A zsidó-viccek aranykora volt ez, s a viccek és vicclapfigurák egy részét – épp a legjavát – zsidók találták ki. Sőt – hogy a mulatság teljes legyen – az antiszemita színezetű lapok szerkesztőségeiben mindig akadt egy-két zsidó újságíró. Akkor lesz vége az antiszemitizmusnak – mondja Seiffensteiner Salamon az 1888-as Borsszem Jankó-ban –, ťmikor az utolsó zsidónak vége lesz: mert akkor nem lesz senki, aki nyamtosson az ontiszemit ójságokatŤ…”.

 

Ismételjük: „az antiszemitizmus a század végére valami kedélyes mellékízt kapott”!

A „század vége” egyben Trianon előzöngéje is.

Trianon nyilvánvaló cezúra. Vagyis itt bicsaklik meg a Babitsra hivatkozó Száraz György-i logika: „Ki hitte volna akkor [ti. 1937 táján], hogy az idő méhében 1944 rejtőzik: hogy a magyar nép új tragédiája a magyar zsidóság külön tragédiáját vonja maga után?”

Ezt a „kedélyes” 19. század végén senki nem hitte volna, szent igaz, míg viszont 1937-ben már nem csupán hihető volt, hanem tudható is. Ha nem is mindjárt 1944 agyrémszerű „sorstalansága” (ezt sokan ma sem akarják elhinni, illetve tagadják), ám arról mindenképpen lehetett tudni (persze nem nyálas babitsi hipokrízissel), hogy az orgoványi erdőben a zsidókat mint zsidókat öldösték, illetve hogy az első numerus clausust már 1920-ban megalkották Bethlenék. Majd nyolc év múltán „enyhítettek” valamelyest a törvény szigorán, ám amely – ördögi sajátossággal – a diszkrimináció szentesítését jelentette. Babits idézett ömlengése is nyilván a klebelsbergi legitimáción alapul: „Klebelsberg elismerte – írja Varannai Zoltán –, hogy az 1920-ban született törvénycikk a zsidóságot felekezetből fajjá minősítette (így a végrehajtás törvényes volt), és a kormány most [ti. 1928-ban] ezt a sérelmet akarja módosítani, éppen ezért nem tekinthető antiszemitának”.

Hát hogyne! Kiemelem a zsebedből a bukszádat, elszedem a pénzedet, majd visszaadok belőle valamennyit, így a cselekményem nem tekinthető lopásnak. (Ugyanez megtehető nyugdíj-megtakarításokkal is.)

Továbbá: az első zsidótörvény 1938-ban született, tehát 1937-ben (Babits ekkor nyújt kezet csillogó szemmel a zsidónak) a Száraz György által idézett szöveg – egy érzékeny művész szájából – legföljebb kincstári-humanista füttyögés lehetett a sötét erdőben. Noha az is elképzelhető, hogy abból, ami 1920-ban kezdődött, majd 1938-ban fölerősödött, Babits 1937-ben valóban nem érzékelt semmit, hiszen ő „poeta doctus” volt, nem poeta sensibilis. Nyákos, üres odú-sensibilis volt. Ceterum censeo.

Hogy túlzottan durva, tiszteletlen vagyok Babitscsal szemben? Lehetséges, csakhogy most Száraz Györgynek válaszolok, akinek ez a kérdése: „ki hitte volna akkor?”. 1937-ben. Hát valóban senki. Ugyanis József Attila nem 1937-ben, hanem 1936-ban írja meg furcsa, „bonyolult” költeményét, és amely mi másról szólna, ha nem az 1944-es haramiaságról (is)?!

 

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)

 

Ki hitte volna? Senki. Babits a legkevésbé, ti. az ő lelkében mindig is „szépen szólt az ének”. És persze azokéban is, akik szerint kizárólag „Moszkvában” vannak „csahos kutyák”. Egyébként ezek az emberek (az Ungvári Tamások, Csurka Istvánok, Gerő Andrások, Schmidt Máriák, Heller Ágnesek, Wittner Máriák) ma is így vélik, sőt egyre inkább így gondolják. Egyedül Kertész Ákos szerint alávaló a magyar, en bloc, talán még a moszkvai „fasiszta kommunistáknál” is alávalóbbak vagyunk.

 

Megfigyeltem: az emberek azt a költőt utálják kurvára (illetve „szeretik”, csak nem tudják, miért), aki könyörtelenül megmondja: mi lesz. Nem azon nyáladzik, hogy minek kéne lennie, milyen jó volna akkor, hogyha nagyon jó volna, hanem tárgyszerűen leírja, hová vezet az egyéni és kollektív öncsalás. József Attila világosan („fölvilágosítva gyermekeit”) tudatta 1936-ban: meg fogják ölni a zsidót. Miért? Azt is megírta a költő. Egyebek közt azért, mert: kő’ a píze’ a zsidónak, kő’ az állása, stalluma, háza, dunnacihája… s ami szükségképpen van így, hiszen: mindenki „pénzre vált reményt” (ott áll a versben fehéren-feketén). Persze „szeretik” József Attilának ezt a költeményét is, igencsak szeretik, ámde részint azért, mee’ faszista benne a komonyizmuzs, részint pedig azért, mert ez a vers, mintha nem is létezne. A politikusok meg fölkapják a költő szobrát, s rángatják, cibálják, mint keresztény blöki a proletár lábtörlőt. Szaladnak vele. Hogy hová? Maguk sem tudják. Valahová. A piccsába. Voltaképpen mindegy, csak jó messze legyen. Na most, a legszánalmasabb a dologban az, hogy mindenki tudja: Orbán épp a likvidálandó szobor talapzatán üldögélve intézett szózatot fülkeforradalmi népéhez, vagyis mindenki tudja (még az óvodások is!): pontosan ez benne az „ördögi” (értsd: magyar-provinciális) Fidesz-csel: a lakosság eldobja agyvelejét a József Attila-szobor kipaterolása miatt, majd megkönnyebbülve fogadja a kompromisszumos ajánlatot: a költő maradhat, viszont Károlyi repül. Van olyan ember, aki nem lát át ezen a „kommunikációs” szitán? Van. Senki nem lát át rajta, mindenki tiltakozik, jelesül pedig az a marhapolitikus (Kukorelly Endre a becsületes neve), aki azért nyüszített a Kossuth-téren, merthogy: „nincsen a kultúrának lobbija”. Na kérem, az Andrássy-szobor betonjába szórják gyenge hamvaimat a kőművesek, ha értem: mi köze József Attilának a „kultúra lobbijához”, egyáltalán: mi köze a szobornak József Attilához?

Kell a szobor! Maradjon a szobor! Hogy továbbra is kultúráltan szarhassanak rá a lobbi-galambok, hogy mellé pofátlankodhassanak a mindenkori politikusok a mindenkori aranyerüket lehűteni a lépcső-talapzat kövén. Vagy éppen fölforrósítani – ahogy a közhangulat diktálja. Kérdezem: ha marad a szobor, Kukorelly érti majd József Attila verseit, például azt, amely a „kommunista fasizmus”-ról szól? Nem az a méltatlan dolog, hogy lerombolják a zseni szobrát, ti. József Attila tipikusan nem szoborköltő (vö. a Születésnapomra című, illetve bármely versével), hanem ahogyan oltalmukba veszik a „kultúra” hívei. Védje meg a szobrodat a Kukorelly Endre!

 

József Attilát nem szeretik az emberek (ezért hamisítják meg a lelkükben a verseit), nem szeretik, mert pontosan leírja: milyenek voltunk, milyenek vagyunk, mivé leszünk országosan (pl. 1944-ben). Hanem viszont a tipikus szoborköltőt imádják az emberek (nem csak Illyés, de még Eörsi is!), azt a Babitsot szeretik igazából, aki így vezette be művészileg (1937) az Első Zsidótörvényt (1938): „A két ősi fajta ivadéka, a zsidó és a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet, a jövő és a kultúra nevében”. Kukorelly kultúrájának nevében.

Ezt szeretik hallani (olvasni) az emberek. Meg az ilyesmit: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyermekkorom világa”.

Gondolom, Babits így képzelte a csillogó szemű kéznyújtást „a jövő és a kultúra nevében” (mármint a zsidók részéről). Igen ám, csakhogy Teleki gróf már 1941-ben közölte: „hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet” (hol volt akkor még Kertész Ákos?). Vagyis a „szószegő”, „gyáva”, „bűnös” nemzet (és nem nép!) náci-német csatlósként, gyalázatos agresszióval vált Telekinél „hullarabló”-vá, Radnótinál „lángoktól ölelt kis ország”-gá. Radnóti talán még a parlamentben is szónokolhatna, akár a KDNP-, akár az LMP-frakció kipirult arcú politikusaként. Először eltávolítaná saját szobrát (plusz a Károlyiét), majd együtt lobbizna Kukorelly Endrével a csillogó szemű magyar-zsidó közös kultúráért.

Történelmi tény: a 20. század közepén Magyarország üzent hadat az egész világnak (vagyis maga magát ölelte körbe lángokkal), s nem fordítva. Gyakorlatilag mindenkit „megtámadtunk” (fasiszta-német szövetségeseink kivételével nyilván), s miként mondani szokás: a vésőkig kitartottunk a nácizmus mellett.

Hogy miért lelkendezik mégis Radnóti (marhamód) kultikussá vált versében? Nincs rá magyarázat. Illetve van. Azért, amiért Babits ömleng a csillagszemű magyarról s a még csillogóbb szemű zsidóról. Mindez persze emberileg érthető (Trianon a magyarázat), „csak” éppen költőileg érthetetlen. Mondjuk ki a szót: hazug! Még a „valódi” szintjét sem üti meg, nemhogy az igazságét.

 

Trianon kétszeresen sújtja a „kedélyes” magyar népet, torzítja a „népkaraktert”. Tudjuk: könnyebb elviselni a sorscsapást, ha annak nem absztrakt, hanem kézzelfogható, adott esetben kézzel meggyilkolható oka van. Továbbá: a Trianon-szabta, harmadára zsugorodott országban a zsidóság (amely minden „kedélyesség” dacára erősen különbözött a nem zsidó magyarságtól) nagy konkurenciát jelentett a nem zsidókkal szemben, az egyetemeken, az értelmiségi (jellegű) munkakörökben, gyakorlatilag mindenütt, ahol zsidók mozogtak. S mindezt átszínezte a politika, s amelyről Száraz Györgynek szintén vannak érvényes megjegyzései, idézek is közülük egyet, de csak holnap, vagy holnapután – ez már nem rajtam múlik, a napi, heti beosztásomat ugyanis a nejem írja; sajnos, nálunk is erősen érvényesül a numerus gender-clausus.