Mit mesélt Fejtő Ferenc?

 

 

Garai László (de legyünk méltányosak, mondjuk így: Garai szövege) szerint az antikommunista Csurka hiába hivatkozik József Attila versére, híres jelzős szerkezetére, azt ugyanis a „Rákosi-korszak fénykorában” már legitimálták mint kommunista szintagmát, méghozzá örök időkre.

Tegyük a szívünkre (pontosabban: Garai szívére) a kezünket: helyesebb (s tán’ ízlésesebb) volna a „legkeményebb Rákosi-időkről” (nem pedig a „korszak fénykoráról”) beszélni, ami persze az állítás tartalmán nem változtatna, ugyanis logikus Garai László utalása. József Attila nem tabu, ti. valójában nem létezik József Attila összes (csak összegyűjtött), vagyis a költőzsenit minden további nélkül cenzúrázták (amennyiben szükségesnek tartották), illetve cenzúrázzák a mai napig! Tehát voltaképp igaza van Garai Lászlónak, mégis azt mondom, nem pusztán bizarr Rákosiék emlegetése, hanem szükségtelen is.

 

Ideológiai-politikai nagyharcosként elég volna csak ennyit mondanunk: a „fasiszta kommunizmus” a „nemzeti szocializmus” megfelelője. Ha a szótagszámra is ügyelnénk, akkor „náci szocializmus”-ról beszélhetnénk, persze így is törik, nyeklik a sor ritmusa-dallama, vagyis a költő ezért ír „fasiszta kommunizmus”-t.

Ennyi. Amivel persze a versről nem mondtunk semmit, de legalább agyilag „lenyomtuk” a Csurka Istvánokat, Heller Ágneseket, Gerő Andrásokat, akik szerint már József Attila is belátta, hogy a kommunizmus a fasizmussal azonos.

Ha létezik (márpedig létezik) nemzeti szocializmus, s ami nem bizonyíték arra, hogy a szocializmus eo ipso náci volna (ezt egyébként a legvérmesebb Heller Ágnesek sem állítják), akkor teljesen logikus, hogy még a József Attila-i jelzőtől sem válik a kommunizmus szükségképpen fasizmussá. És amely logikailag hibátlan érvelés, igen ám, csakhogy a dolog lényegét tekintve: egy jókora semmi.

József Attila verse ennél sokkal mélyebb. Nem bonyolult a költemény, tökéletesen érthető, könnyen megérthető, miközben nem helleri-csurkai „mélységű”, vagyishogy nem sekélyes. Pontosan ahhoz van szükség zsenialitásra, hogy a költő mély gondolatot legyen képes világosan megfogalmazni. Egyébiránt a nyakatekertség általában nem más, mint valamely primitív banalitás álruhája. A lángelme a közhelyek Szküllái s a túlbonyolításra csábító mélység Kharübdiszei közt hajózik, méghozzá teljes biztonsággal. Az alábbiakban ezt próbálom bebizonyítani.

 

József Attila mélységesen tisztelte Csányi Vilmost, egyetértett a professzor úrral abban, hogy az ember más minőség az állathoz képest, s egyebek közt azért, mert képes az agresszióját kontrollálni, moderálni, míg az állat nem képes rá. Ugyanakkor József Attila (tárgyalt verse) szerint az ember alapvetően (tehát nem csak eredendően, hanem végső soron is) természeti lény. Miközben a költő nem tagadja, hogy az ember tudatosan szocializálódik, ezért a költemény egy érdekes paradoxont tartalmaz. József Attila azt állítja, hogy az ember elsősorban természeti és másodsorban társadalmi meghatározottságú, vagyis így inkább „állat”, mint „ember”, és mindezt egy olyan metaforával jelzi, mely szerint az ember a „legemberszerűbb” állattal, a részint talpnyaló, részint csahos kutyával (és nem a farkassal) azonos.

Petőfi is dönt a vitatott kérdésben, ám ő jobbára értékalapon teszi:

 

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

 

Illetve:

 

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

 

Míg József Attila valójában nem tételez, hanem inkább megállapít: „a haramiák emberek; / a boszorkák – kofák, kasok. / (Csahos kutyák nem farkasok!)”.

 

Mármost, ha az emberek nem farkasok (sőt csahos kutyák), akkor minden, ami „specifikusan emberi” (értelem, eszme, társadalom stb.) elveszti tiszta (átlőtt oldalú toportyán) érvényét, mert a tisztaság Szophoklésznél is, Shakespeare-nél is, Petőfinél is és persze József Attilánál is a halállal, míg az élet a kutyaléttel azonos.

József Attila annyiban mélyebb (és nem bonyolultabb!) Petőfinél, hogy szerinte a kutyában, a „csahos kutyában” is van farkasvér, ragadozóvér:

 

Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

 

Egyébként ez az ambivalencia jellemzi az egész verset: az emberek – haramiák (és persze a haramiák: emberek), a boszorkák (értsd: művészek) kofák, kasok… A dolog lényege szerint tehát akár így, akár úgy alakul az élet, a „remény” végső soron a pénzzel azonosul. Márpedig a pénz (miként a kapitalizmus) szintén természeti jelenség. A pénzt csak a Heller Ágnesek tartják emberi ideának. Vagyis József Attila szerint a pénz mindent „relativizál” (mondom így, hogy azok is értsék, akik más szót már nemigen ismernek a magyar nyelvből), minden esetlegessé, kétségessé, sőt lényegileg érvénytelenné válik. Így a mese is nyilván.

A versben a „mese” nem mese. Illetve épp arról van szó, hogy a mese (a szó igaz értelmében véve) hitvány mesketévé foszlik: a mesélés dünnyögéssé válik, vagyishogy a mesének ma már nem lehet más témája, csak a pénz (mint meghatározó szervező erő). Minden eladó. Ami viszont a silánysággal, a hitványsággal azonos, vagyis – József Attila szerint – az ember teljesen sarokba van szorítva, ezért dünnyög kínjában csupán álmesét.

 

A mese nem azért igazság, mert ugye bármikor megtörténhet, hogy a farkas fölfalja a nagymamát is, a Piroskát is (ti. ez még csak a valóság), hanem annyiban igazság, amennyiben a farkas gyomrából kiszabadulni vágyó, igyekvő ember életét éppen a mese-remény teszi élhetővé. A pici gyermek is ezért kéri elalvás előtt: mesélj, s a felnőtt-gyermek is ezért írja egy másik versében néhány hónappal később:

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

 

Igen, de a Garai László Csurka-kritikája által fölvetődött kérdés így szól: mi van akkor, ha a mese (a mesélés) csak dünnyögés? Méghozzá szükségképpen. És két okból: részint azért, mert mindent a fagyos-kék-vasú éj, a kékítővel „oldott” természet: a szelíden tekintő csillag-idegenség, a „szép embertelenség” determinál, részint azért, mert a „csecsemő” is „tudja”, érzi: végső soron természeti tünemény. Ezért „növeszti körmét és fogát”. Miközben persze „mosolyog az emlőre”. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy semmi sem az, aminek látszik, hanem ennél súlyosabb a helyzet: semmi sem az, ami. Nem csak arról van szó, hogy az emberek haramiák (mert ettől még megváltódhatnának, megigazulhatnának), hanem az a helyzet, hogy a haramiák emberek. Az emberlét a haramialéttel, míg a haramialét az emberléttel azonos. Ettől persze még Csányi Vilmosnak is igaza lehet, ámde Marxnak is igaza van (József Attila szerint), ti. a két dimenzió nem ugyanaz. Egyszerűbben fogalmazva: a marxi, József Attila-i logika szerint a kapitalizmus (a pénzviszony) nem társadalmi ideál, hanem naturális jelenség, a kapitalizmus a „világhiány” sajátos leképeződése (vö. a Halász Gábornak írt levél szövegével).

 

Petőfinél sem jó az, ami kellemes, vagyis igazából nem az „ostor pattogása”, nem a fájdalom rossz (hiszen „ebcsont beforr”), hanem a „kutyaboldogság”. Ami József Attilánál disznóboldogság.

 

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

 

Petőfi két versben (öt szakaszban) mondja ki azt az ellentmondást, amelyet József Attila négy (illetve tulajdonképpen: egyetlen) sorban:

 

mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

 

Petőfi is erről beszél: nyilván nem a kín, nem a szenvedés az, ami jó, miközben, ami jó (kellemes), nem azonos azzal, ami szabad. Mégpedig azért nem, mert nem is lehet azonos, s aminek megértése szintén a gyerekkorig nyúlik vissza; ha úgy tetszik: az emberiség gyermekkoráig. Madách ezt így fogalmazza meg:

 

AZ ÚR SZAVA
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. –
Amott piroslik a szőlőgerezd,
Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,
Ragyogó délnek tikkasztó hevében.

ÁDÁM
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

ÉVA
Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Épp ez tilalmas?

ÁDÁM
                      Hát mért kék az ég,
Miért zöld a liget – elég, hogy úgy van. –
Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.

 

 

„Elég, ha úgy van”. Csakhogy – mint kiderült – nincs egészen úgy. Sőt épp ellenkezőképpen van. A haramiák emberek, az emberek haramiák, a kommunizmus fasizmus, a fasizmus kommunizmus, a mese nem mese, illetve csak „mese”… semmi sem szabad, ami jó, semmi sem igaz, ami szabad.

 

Persze mindez nem azt jelenti, hogy a Csurka Istvánoknak ne volna szabad és ne volna jó lenyúlni huszonnyolcmillió forint alkotói előleget, a Heller Ágnesnek ne volna szabad és ne volna jó lenyúlni nem tudom, hány százmillió forintos pályázati díjat, ez mind nagyon jó dolog, szabad, megengedett (csupán választást kell nyerni hozzá), s persze ez a dicső emberi boldogság, miként a disznó is szabadon és boldogan röffen a puha langy tócsában.

Tehát: a Világosítsd föl! című versben is az ember és a „világegész” viszonya jelenik meg, s melynek leírásához (megértéséhez) csak „jóljön” annak ismerete, hogy a világ „korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát”. És persze a kommunizmus fogalmával. És persze a fasizmus fogalmával. A sivárság külső állapota a mesétlenség (a „dünnyögött mesék”) belső ürességével azonos.

 

Míg Garai László szerint: „E sorok… nem a fasiszta kommunizmusról szólnak, hanem a fasiszta kommunizmus meséjéről. Ki meséli ezt a mesét? Hiszen éppen ez a trükkje az inkriminált szókapcsolat megjelenésének. Csurka István talán emlékszik, hogy Rákosiék éppúgy utálták a polgári liberalizmust, mint ő most, márpedig a versnek ezt a megjelent változatát úgy is lehet értelmezni, hogy József Attila polgári liberális barátaira – Ignotus Pálra, Fejtő Ferencre – érti, hogy ezek találták ki ezt a mesét, csak hogy megrágalmazzák a kommunizmust”.

 

Lehet így „értelmezni”, ám aminek semmi értelme. És már csak azért sem, mert nem értelmezni kell a verset, hanem érteni (horribile dictu), értelmezésre bárki képes. Próbáld meg bizonyítani azt, amire „tippelsz”, amit „értelmezel”!

Garai „értelmezése” szerint a rágalmazás: mese. Noha senki nem tiltja a neves pszichológusnak, hogy elolvassa, s esetleg értse is például a Thomas Mann üdvözlését: „igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj… Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen”.

A mesének tehát nem a rágalom, hanem az örömszerzés (a túléléshez szükséges reménytartás) a lényege. Paradoxmód még a „dünnyögött” mesének is. József Attila versében a mese szó nem kitalált történet, koholmány, még kevésbé rágalom, hanem életelixír. A „dünnyögj” ige azt jelenti, hogy a természet, a természeti jelenségek kiszolgáltatottjaiként képtelenek vagyunk igazi mesék alkotására, elmondására, meghallgatására, csak a dünnyögéshez van lelki, szellemi erőnk.

 

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
és dünnyögnek a csillagok.

 

Garai László szellemesen állapítja meg (Csurkával vitázva), hogy József Attila szerint az ember végső soron buzi. Mivelhogy szó szerint ezt írja a költő (az imént idézett versének elején): „Az ember végül homokos”.

Igen ám, csakhogy Garai pontosan az általa kárhoztatott hibába esik, azzal a „különbséggel”, hogy ő nem két szót ragad ki a szövegből (mint Csurka), hanem hármat („a fasiszta kommunizmus meséjéről”), miközben ugyebár Fejtőék „rágalmairól” „tippel”-get, spekulálgat, szerinte Ignotus Pálék „találták ki ezt a mesét, csak hogy megrágalmazzák a kommunizmust”.

Ha József Attila pejoratív értelemben használná a „mese” szót, akkor – Fejtőékre „célozván” – így fogalmazna: dünnyögj egy új mesét, tőkés liberalizmusét. Ugyanis így volna értelme (annak, amit Garai állít); a „régi mese” a kommunizmus (amely sztálinizmusba fulladt), helyette jön most az „új mese”: a polgári liberalizmusé, ez a non plus ultra, ma úgy mondják: a „történelem vége”.

Így volna logikus. De – kérdem én – mi köze mindehhez a „fasiszta kommunizmusnak” (mint bármilyen értelemben vett mesének)?

József Attilánál a mese fogalma nem pejoratív, nem valótlanságot jelent, hanem épp ellenkezőleg: a mese a valóságon is túlmutató igazság megjelenése, megjelenítési formája. Egyáltalán nem véletlen, hogy a mesével kezdi és a mesével zárja (keretezi) azt versét, amelynek közismert sora így hangzik: „az igazat mondd [meséld], ne csak a valódit”. Ráadásul, miként a Világosítsd föl! című költeményben, itt is egy tragikus képtelenség, katartikus lehetetlenség olvasható:

 

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

 

Ez éppoly meseszerű képtelenség (ti. hogy józanésszel bármi örömét lelhetné az ember érthetetlen német szövegelés hallgatásában), mint a „fasiszta kommunizmus”, csakhogy a világ pontosan efféle képtelenségekből áll össze. A haramiák: emberek. Tegyük hozzá: ennek megállapítása több mint egy fontos érték tételezése. József Attila nem azt mondja, hogy a haramiák is emberek (ezt Jézus állítja), továbbá nem pusztán arról a mizantróp közhelyről van szó, hogy az emberek haramiák, hanem ennél sokkal kétségbeejtőbb a helyzet: a haramiák = emberek. Innen érthető, hogy a furfangos csecsemő miként képes egyszerre mosolyogni és növeszteni „a körmét és fogát”.

 

József Attila szerint „a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység”. Ha pedig így van (márpedig így van!), akkor tökmindegy, hogy két szót vagy három szót cibálunk ki az „egészből”, ti. akár így, akár úgy történt, a végeredmény az, hogy megbontottuk, s ezáltal meghamisítottuk a „műegészt”.

 

Nem tagadom, könnyen elképzelhető, hogy Fejtőék valóban rágalmazták a kommunizmust (ma is ezt teszik), könnyen elképzelhető, hogy József Attilában megtapadt ez a „rágalom” (valamiként), sőt még az is elképzelhető (bár ez teljességgel elképzelhetetlen József Attila esetében, de tételezzük föl: megtörtént), a költő „fene”-mód „gondolta” alkotás közben, hogy Ignotus Pál is rühelli már a kommunizmust (a moszkvai perekkel azonosítja), tételezzük föl, noha Ignotus Pál tagja lett a Magyar Dolgozók Pártjának (sőt részese-szenvedője is egy „moszkvai” pernek), de tegyük föl, ő volt József Attila egyik szellemi múzsája! Ám a vers (mint olyan) akkor sem erről szól, és már csak azért sem, mert a Világosítsd föl! is „íratott”. Nem a költő alkotta lényegileg (s ezt legalább József Attilának érdemes volna elhinnünk). „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

 

Akkor is meggörbül a világ gyémánttengelye (a kommunizmus fasizmussá, a fasizmus kommunizmussá ferdül, csorbul…), ha elolvasunk egy verset, majd nem azt igyekszünk megtudni, megérteni, hogy mi áll a költeményben, hanem azt, hogy mire gondolhatott a költő alkotás előtt a barátaival vitázva. És ez még akkor is így van, ha talán József Attila az egyetlen alkotó, aki biztosan érti a saját verseit, szövegeit.

 

„Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk”.

 

József Attilának nem csak egy-egy verse, hanem a teljes költészete (beleértve a „tanulányait” is) műegész, bontatlan egész. Vagyis aki nem ismeri, nem érti, aki nem úgy szemléli József Attilát, „mint teszem azt, egy cseresznyefát”, az a költészetének részleteit sem érti, tippeljen bármi elképzelhetőt a mocskos komonizmusról, vagy éppen Fejtő Ferencről (ebben a vonatkozásban mindegy). Ceterum censeo: senki nem érti József Attilát, Németh Andortól Szabolcsin, Tverdotán át Valachi Annáig – senki, egyik infantilisan „kritikus” rajongója sem! Erről százszorosan meggyőződtem.

Sőt Tverdotáék (olykor) még gyalázzák is a költőt, viszolyognak tőle: a Babits-pamflet „eme részleteit ma is csak viszolygással lehet olvasni”. Noha a kritikusnak nem az (volna) a dolga, hogy viszolyogjon (vagy éppen verdesse rajongó valagát a földhöz majom-örömében), hanem az (volna) a dolga, hogy értse, amit olvas. Márpedig csak akkor van erre esélye, ha a „mű” egészét, vagyis nem csupán valamely pamflet (vers stb.) „eme részleteit”, hanem a József Attila-i életmű totalitását szemléli (s érti), mint teszem azt, egy cseresznyefát. És akkor a „viszolyogtató eme részletek” is értelmet nyerhetnek. „Csupán” intellektuális alázatra van hozzá szükség, nem hájas pökhendiségre.

 

A teljes igazság kedvéért jegyezzük meg: Garai László nem gyalázza, nem mocskolja, nem „csuklóztatja”, nem oktatgatja József Attilát. Legalábbis nem tudok róla. Ami viszont éppen elég ahhoz, hogy kijelentsem: lám, lehet valaki doktor-professzor gyermekded, gőgicsélő gőgösködés nélkül is, lehet valaki tudós akadémikus anélkül is, hogy okosabbnak, fölvilágosultabbnak, nagyobb művésznek képzelje magát egy nyilvánvaló zseninél.