Nem tiltakozom Tarlós döntése ellen

  

 

„Talán ebben a konkrét [Új Színház-] ügyben lehetne valami konszenzusra is jutni, ha nem is együttes tiltakozásra, de külön-külön és így együtt” – írja Esterházy Péter az Élet és Irodalomban.

 

Na most, anélkül, hogy szerény szerénytelenségemet tényezőnek tekinteném: nem tekintem annak. Paradigmának viszont igen, továbbá: figyelmeztető jelnek! Vagyis, mint ibolyaszerény paradigma mondom: nincs konszenzus! Esterházyékkal semmiképpen. Velük sem. Esterházy a mucsaizó TGM-mel, a bőgátyázó Landeszmannal egyazon akolban béget (olykor vicsorint is hozzá picinkét, egy sejtelmesen ironikusat), plusz Parti Nagy Lajos, aki szintén az ÉS október 14-ei számában gúnyolódik a mucsai beszédűeken, szimplán, üresen gunnyorozóskodik (hogy átvegyem a stílusát), miközben semmi érdemlegeset nem mond (persze, ha akarna, se tudna), szegény Heller Ágnes legalább erőlködött valamelyet, hogy eredeti legyen.

 

Ez egy ilyen mérkőzés: Nappali hold (1:0), elitfilozófusi mucsaizás (1:1), náci alapvetés (2:1), bőgatya-barackozás (2:2), hordó-zsidózás (2:3), szónok-hordózás (3:3), kereszténygyilkolás (3:4), módosító-cukorkázott zászlóégetés, szakállasbácsizás (4:4), tusványosi genetikailagozás (5:4), népszavai genetikusságosozás (5:5), Tarlós kapáslövése egy ismeretlen szélső beadásából (6:5), Parti Nagy glosszája (6:6)… tisztára vízilabda-eredmény. És nagyjából így megy az idők végezetéig; én pedig megkérdem: az épeszű, jóérzésű embernek vajon mi köze volna hozzá?

 

Ez az egyik, ami miatt Esterházyval nincs konszenzus. Míg a másik az alábbi (helleri ihletettségű) mondat: „Amúgy semmi kifogásolnivalót nem találok abban, ha egy honfitársam nyilas vagy inkább újnyilas vagy neonáci vagy efféle, hisz nincsen olyan európai ország, ahol ne lennének ilyenek, és mi Európa vagyunk”.

 

Jó, nékem viszont szabad legyen a neonyilasságban akkor is „kifogásolnivalót” találnom, ha egyébként Esterházy maga „relativizálja” barom mondatát, közli később: „a viszolygás alapvető (minimális) hazafias kötelesség”.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mely európai országban milyen (mérvű, jellegű) respektet élveznek a neonácik. Magyarán: én keményen leszarom Európát! Nem Európához mérem az ítéleteimet. Hanem példának okáért a József Attila-i egyetemes humanizmus maximáihoz. Horribile dictu. Ha azt mondjuk, ne legyünk mᒠmucsaiak, akkor „Európa” se legyen a provinciánk! A provincializmus határa nem Európánál húzódik, vagyis Esterházy euromucsai ebben az értelemben, és itt nagyon a mucsain van a hangsúly. Sőt! Ha Dániában is miniszterelnöki szinten fogalmazódna meg a politikai antiszemitizmus (mint pl. Tusnádfürdőn), én akkor is találnék kifogásolnivalót (mi több: kivetnivalót!) a neonyilasságban.

Tehát: azzal, aki nem talál kifogásolnivalót a neonácizmusban, nincs konszenzus. Elsősorban eszmeileg nincs.

 

Egyébként pedig: egyáltalán nincs. Esetleg akkor lehetne róla szó, ha Esterházy Péter megtanulná, mi a különbség a „kifogásolnivaló” és az „érthetetlen” kifejezések között. Ha netán így fogalmazna: „semmi érthetetlent, meghökkentőt, megfoghatatlant, megmagyarázhatatlant, elképesztőt, megdöbbentőt (vs. drámait, megrázót, megrendítőt, elkeserítőt, lesújtót, kétségbeejtőt…) nem találok abban, ha egy honfitársam nyilas vagy inkább újnyilas vagy neonáci vagy efféle…”.

(Netán meg lehetne tanulni fogalmazni – nem szégyen az!)

 

Már, hogy a levegőt bokszolom? Mert Esterházy nem is velem óhajt „együttesen tiltakozni”? Hát ez az! Erről beszélek: ez az ő bajnokságuk. Az Esterházy Péterek, Döbrentei Kornélok privát öklözése. És pontosan ezért nem fog az „ügy” megoldódni soha. Jól látható: most sincs elemi erejű nyomás Tarlóson, Csurkáékkal szemben, mégpedig azért, mert az ember nem akar Esterházyék oldalára sodródni. Márpedig nem tehet egyebet az ember, vagy „csatlakozik”, odasodródik, vagy hallgat; s ezt a tényt maga Esterházy mondja ki, persze tipikus eszterházisággal: „lehetne valami konszenzusra is jutni, ha nem is együttes tiltakozásra, de külön-külön és így együtt”.

Magyarán: nincs kiút. Tudniillik a „külön-külön” is velük van: „így együtt”. Mert hogyan másként? Netán Esterházy maga volna „együtt”, az ő szuverén „ujjgyakorlatával” az Élet és Irodalomban? Parti Nagy Lajossal?

Furcsállanám, ha még mindig nem tudnák: immár évtizedek óta „külön” vannak ők „így együtt”. Kizárólag az ellenségeiknek kellenek. Ám azoknak nagyon.

Nyilván lesznek tiltakozók, akik „elhatárolódnak” Csurkáéktól is, Esterházyéktól is; igen, csakhogy ez infantilis játék. Vagyis az igazi „paradigmák” (az obligát „belgák”) inkább beleszarnak az egészbe. Lesz „hátország”? Legyen! Szerintem már senki „belga” nem veszi a szívére, hogy az Esterházyk nyüszítenek, a Parti Nagy Lajosok gúnyolódnak ezerrel. Ódon mucsai módon. Megint. Folyamatosan. Hát csak csinálják! A színházasdit is, a mucsaizósdit is, közben kívánják egymás „együttes tiltakozását”, „elhatárolódását”! Nem vicces? Esterházy erőteljesen forszírozza, hogy azok tiltakozzanak most vele „így együtt”, akik nemrég határozottan álltak ki vitéz alcsúti-felcsúti-tusványosi Orbán Viktor mellett, miniszterelnökké emelték, mégpedig úgy, hogy „valami okból” simán elsiklottak Orbán nyílt politikai antiszemitizmusa, politikai „csurkizmusa” fölött! Hanem majd most. Most aztán legyen konszenzus!

Hát hogyne!

Füttyögés az erdőben.

 

Kilépve immár a társadalmi-paradigmaszerepből, közlöm: Parti Nagy Lajos egy esztendővel fiatalabb, Esterházy két évvel öregebb nálam, tehát „átlagban” ők az idősebbek, mégis engedtessék meg részemről feléjük egy csöppnyi kioktatás. Stiláris vonatkozásban.

Kérem, lehet gúnyolódni. Magam is kedvtelve gyakorlom az iróniát, a szarkazmust. Viszont. A puszta (sokszor kifejezetten prosztó) gúnyolódás (mint pl. Parti Nagyé) csak rossz vért szülhet, de ha nem, akkor is illenék tudomásul venni: vagy gúnyolódom (ha kell, ha nem), vagy mások (a kigúnyoltak) szolidaritására, konszenzus-készségére, „együttes tiltakozására” apellálok. A kettő együtt nem megy! Ma legyalázom, kigúnyolom (ráadásul en bloc gúnyolva, gyalázva gyakorlatilag mindenkit, miként azt TGM, Landeszman, Kertész, Parti Nagy teszi), holnap pedig rinyálok: „lehetne valami konszenzusra is jutni”.

Lehetne. De nem lehet!

 

Énvelem pedig (vissza a paradigmaszerepbe!) már csak azért sem, mert Esterházy valójában nem mond semmit, illetve amit mond, dögletes közhely: vannak európai normák. Esterházy annyiban „különbözik” a többi unalmas tökfejtől, hogy ő általában eszterházisra veszi a figurát: „nincsen olyan európai ország, ahol ne lennének ilyenek, és mi Európa vagyunk”.

Ugye?! Nem „Európában”, hanem: „Európa”. Ennyi. Ettől „nem közhelyes” Esterházy, ettől hidalnak le előtte az idióta sznobok. Európa vagyunk.

Jó, legyünk Európa, amire viszont én akkor sem mondhatok mást: az „Európa vagyunk”-tól történhet nagy lehasalás a Nagy Esterházy-stílus előtt, konszenzus viszont nincs. És ezekkel nem is lesz (szerény megítélésem szerint).