Jól csak a szívével nem lát az ember

 

 

Nem vagyok Száraz Györgynek sem rokona, sem ismerőse, még kevésbé vagyok apologétája, s hogy ehhez kétség ne férjen, szúrós kritikai megjegyzéssel kezdem. Később csak dicsérni fogom az írót (vagyishogy már ezért megérte néki élni, írni, alkotni).

 

Száraz György szerint „a magyar zsidóság a generációk váltása során beilleszkedett ebbe a [magyar] világba, megtalálta helyét, hozzánőtt a tájhoz, melyet immár szülőföldjének tudott és vallott. S erről még délibábos, idealista teóriák is akadnak. ťEz a föld... – írja a kantiánus filozófus, Alexander Bernát a Huszadik Század 1917-es körkérdésére – predesztináltnak látszik a két néplélek hatalmas és nagyot szülő egyesülésére...Ť Babits pedig így ír a Halálfiai-ban: ťA két ősi fajta ivadéka, a zsidó és a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet, a jövő és a kultúra nevében.Ť

Véletlenek persze nincsenek: Babits legkedvesebb tanára Alexander Bernát volt a pesti bölcsészkaron. Ki hitte volna akkor, hogy az idő méhében 1944 rejtőzik: Hogy a magyar nép új tragédiája a magyar zsidóság külön tragédiáját vonja maga után?”.

 

Én hittem volna. Mégpedig azért, mert a magyarság „új tragédiája” „kedélyes mellékízű” (Száraz) antiszemita tradíciók nélkül is plusz tragédiát „von maga után”; s ezt a költő így fogalmazza meg (nota bene József Attila zseni volt, tökmindegy tehát, hogy hány évesen írta a verset, egyébiránt kb. 17 évesen).

 

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

„Mindent letiprunk” – írja a zseni. Tehát a zsidókat is. Tudniillik ilyen esetben (harmadára csonkoltan) nem nézi az ember, hogy ki ellenség, ki nem, ki „kedélyes mellékízű”, ki kedélytelen… csak rohan az ember, előre, bömbölve, mindent letiporva, mint a tengerár. Mert a tenger sem nézi (ijesztve eget-földet), ki zsidó, ki nem zsidó, ki jó zsidó, ki „gyüttment” zsidó, hanem válogatás nélkül dobál mindent a fellegekre. Ezt Petőfiék több ízben megénekelték: „Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?”.

Nem Babits volt a lángelme, még kevésbé tekinthető zseninek az idióta metaforát használó Alexander Bernát, hanem József Attila a géniusz. Sőt némi stílérzék révén bárki számára világossá válhat: éppen Babits szövegéből következik a „holokauszt”. Nem következhet, hanem: következik! Mert nézzük csak: Babits szerint „A két ősi fajta ivadéka, a zsidó és a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet a jövő és a kultúra nevében”! Míg Alexander Bernátnál nyilván tosznak is a kézfogó után, hiszen csakis így lehetnek egyesült szülői valaminek, egyébként nem tudni, minek, mindesetre a kantiánus filozófus szerint a magyar föld „predesztináltnak látszik a két néplélek hatalmas és nagyot szülő egyesülésére”. (Hát, nem tudom. Ami persze kétségtelen: magam is szoktam olykor „hatalmasat és nagyot”, de nem szülni, hanem mondjuk így: predesztinálni, ám ennek a „jövőhöz és kultúrához” csak érintőlegesen van köze, sőt a magyar földhöz is csak akkor, ha épp a szabadban tört rám a kantiánus szükséglet.)

 

Már abból, hogy „a zsidó és a magyar” „két ősi fajta”, illetve ennek stiláris megszüléséből következik, méghozzá szükségképpen következik: a népirtás. Hangsúlyozom: nem akaratlagosan, hanem óhatatlanul! Ahol az elit (illetve annak egyik kitüntetett tagja, liberális poeta doktusa!) ily bornírtan fogalmaz, ott bizony lesz genocídium, és nem is akármilyen, csak idő kérdése. Ma már mindenki tudja: „a lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet” költői formula szocreál gobelinre illő látomány (Rákosi pajtás és a csillogó szemű kisúttörők mellé), illetve hasonló agyi ömleny olvasható Csoóri Nappali holdjában is. Csoóri javára írandó persze, hogy ő azért nem annyira dagályos és röhejes, mint Babits, csak majdnem: „ha filozófiai nyelv nem is volt – volt más. Pontosabban született. Épp József Attila kortársaként. Illyés, Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla és mások a harmincas évek elejétől kezdve olyan rugalmas, hajlékony és gazdag rétegezésű esszényelvet teremtettek, amely – többek közt – épp a hódításra fölkészített metaforáival is, bármilyen filozófiai gondolat, bármilyen európai eszme és érzelem megfogalmazására alkalmas volt”, mert „mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások” (Csoóri), akikkel „a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet, a jövő és a kultúra nevében” (Babits).

Mi a különbség? Már úgy értem: intellektuálisan.

 

Az „őspatkány” nem látható jelenség, merthogy éppen ebben áll őspatkányságának lényege. Nem tudható, hogy az „őspatkány” fertőz, terjeszti a kórt, és pontosan ezért veszélyes. Sokkal veszélyesebb, mint pl. Szabó Dezső nyílt átkozódása a vámpír-zsidó-asszonyról: „Ő a város, ťa szajha PestŤ, ťa modern SodomaŤ, amely a (keresztény) férfit tönkreteszi; a háború áldozataiból vámpíröleléssel kiszívják a még megmaradt férfit” (Elsodort falu).

Ez világos beszéd, lehet ellene védekezni. Míg a patkány nem tudja magáról, hogy patkány, Babits sem tudja magáról, hogy antiszemita kórt terjeszt. Sőt épp ellenkezőleg, úgy érezte-érezhette, hogy: magához öleli a zsidót. Igen, csakhogy pontosan ez benne az őspatkányság! A „berekesztés” voltaképpen kirekesztés – a fonákján. A nyolcvanas években ez így hangzott: „bezárt a párt” vs. „kizárt a párt”. Mi a különbség? Ha Lengyel (vagy Gombár) fórumozna, megerősítené: semmi. Babits tehát ebben az értelemben: öntudatlanul antiszemita. Fonákján-antiszemita. És persze ki tudja még, miként. Tverdota mindenesetre így fogalmaz: „József Attila bírálata Az Istenek halnak, az Ember él címmel A Toll 1930. január 10-i (…) számában… jelent meg. […] Megírásának idejéről tudni lehet, hogy a költő 1929. december 8-án tért vissza Hódmezővásárhelyről Budapestre. A Japán kávéház ťToll asztalŤ-ához sietett. Tasi József feltételezése szerint itt lapozta föl a Nyugat legújabb számát, amely Németh Lászlónak a Nincsen apám, se anyám című kötetéről szóló lesújtó kritikáját tartalmazta, s ugyanitt szerezhetett tudomást arról, hogy a Nyugat szerkesztői levették Ignotus nevét a címlapról. A szakirodalom közvetlen impulzusként ezt a két tényt tartja számon, mint amelyek a költőt a bírálat megírására késztették. […] ezután történhetett, hogy a Japánban többek között felolvasta tanulmányát, és lehetséges, hogy Hatvany Lajos közvetlenül is ösztönözhette a tanulmány leadására”.

 

Lehetséges. Az viszont biztos, hogy Zsolt Béláékat „ösztönözte” a közlésre, ugyanis, ha nem „ösztönözte” volna, akkor a cikket nem közölték volna (mindőjük közül Hatvanynak volt sok lóvéja, ő volt a mecénás, ilyen kérdésekben nyilván elsősorban Hatvany szava döntött).

Tehát. Az történt tényszerűen, hogy Babitsék „lelkesedve, csillogó szemekkel” lekapirgálták a zsidó (Ignotus) nevét a Nyugat címlapjáról (nem mellesleg: Ignotus a folyóirat egyik alapítója), míg Hatvanyék szintén „lelkesedve, csillogó szemekkel” arra buzdították József Attilát, illetve Zsolt Béláékat, hogy „tapossák ki” a csillogó szemű Babits Mihály csillogó szemű „belét”.

 

Még annyit (ha már eddig eljutottam), az antiszemitizmus egyik pszichés gyökere a filoszemitizmus. Abban az értelemben, amiként a gyűlölet, a gyilkos indulat gyökere a szeretet. És amikét a szeretet gyökere a gyűlölet. Egyik sincs meg a másik nélkül. József Attila szerint az emberek ölnek, ha nem ölelnek. Vagyis (ha az „ölelés” fogalmát a szexről a szeretetig tágítjuk, akkor bízvást elmondható) az emberek ölelnek, ha éppen nem ölnek, és ami azt jelenti, hogy az emberek azért ölnek, mert ölelnek, illetve azért ölelnek, mert ölnek. Az ember természeti-biológiai lény. A zsidószeretet mélyén a zsidógyűlölet (de legjobb esetben is az idegennel szembeni féltékenység, ellenérzés) lappang. Mennél stréberebb a zsidószeretet, idegenszeretet (lásd Babitsot 1927-ben, ekkor írja a a Halálfiait), annál erősebb a látens gyűlölet (lásd Babitsot 1929-ben, ekkor ignorálja Ignotust, majd írja róla József Attila a „tárgyi kritikát”).

 

Csak az nem gyűlöli az idegent (zsidót, cigányt stb.), a lelke mélyén sem, aki maga idegen, méghozzá totálisan, vagyis aki nem kevesebb, mint „lidérces, messze fény”.

 

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

 

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

 

Ady így érzi, míg József Attilánál ez is tudatos: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja”, vagyis az nem gyűlöli a zsidót, akinek a szívében nincs ott a zsidó. Pontosabban: nem a szívében van a zsidó. Hanem az elméjében.

Saint-Exupéry óta terjed az ótvar banalitás: „jól csak a szívével lát az ember”. Ezzel butítják egymást (és gyermekeiket) a humanista „entellektüelek”, József Attila imádói is, majd szükségképpen jutnak arra a következtetésre, amelyre Németh Andortól Szabolcsin és Tverdotán át Valachi Annáig (és visszafelé) kivétel nélkül mindenki. Ezúttal Valachi szavait idézem: „ťAhogy azt a nagy Móricz elképzeliŤ Ezzel a – malackodó Móricka-viccekre asszociáltató – címmel jelent meg az ťepésŤ korszakát élő József Attila egyetlen Móricz-bírálata A Toll 1931. március 31-i számában. A költő abban az elmérgesedő vitasorozatban hallatta a hangját, melyet a Nyugatban közölt, Az irodalom és a ťfaji jellegŤ című Móricz-cikk gerjesztett. Alapvetően különbözik a ťnagy MóriczotŤ bíráló írás a költő többi ťharapósŤ kritikájától, mert érzelmi ambivalencia tükröződik a szövegben. Olyan benyomást kelt, mintha kötelező penzumként kapta volna József Attila a feladatot, hogy a csupa vitacikket közlő lapszámban szálljon ringbe Móricz ellen. Erre utal az a – Tasi József kutatásai alapján ismertté vált – tény is, hogy az egy évvel korábbi, rossz emlékezetű Babits-pamflet Hatvany Lajos és A Toll főszerkesztője: Zsolt Béla biztatására született.”

 

„Rossz emlékezetű Babits-pamflet” – írja a nő (Valachi Anna), akinek (mármint a nőnek) a „szellemi életét”, Vágó Márta szerint, nem sokra tartotta József Attila, és amin ugyebár igen kevéssé lehet csodálkozni. Ráadásul a férfi is így gondolkodik, Németh Andortól Tverdotáig, nem az eszükkel, hanem a szívükkel tájékozódnak. De legyünk igazságosak a férfival szemben: Tverdota azért akkora marhaságot nem állít (mint amekkorát a szívével gondolkodó nő), mármint hogy az egyébként jóságos, imádnivaló kis Attilácskát biztatni kellett a „harapós”-ságra, illetve biztatni kellett arra, hogy „epés korszakot éljen” meg. Ami ugye pudvás önellentmondás a női lélek szövegében, mert tegyük föl: lehet (egyébként nem lehet, de tegyük föl, lehet) valakit biztatni egyetlen „epés”, „harapós” írás megalkotására, ám, hogy abból (mármint a „biztatott” epésségből) egész „korszak” kerekedjék ki?! Képtelenség.

Épp fordítva áll a dolog: József Attila gyárilag volt „epés”, „harapós”, csak igyekezett jól neveltnek mutatkozni (általában), azon fáradozott, hogy ne ismerjék meg az emberek; magyarán: olyannak látszódjék, akit a hipokriták is kedvelnek.

 

mindegy, itt vagyok

és nem vagyok, csak mások látnak

az arzént már hétfőn ki kellett volna vétetnem a fogamból

majd ha még idősebb leszek, akkor még a rossz fogak is hozzájárulnak mindehhez

ha azt akarom, hogy szeressenek, mindezt el kell titkolnom

de akkor már nem szeretnek, mert tudom, hogy azt szeretik, akinek mutatom magamat és nem engemet

a bujakórt is el kell titkolni

a Rubin azt mondta: téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy

a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt irok

 

Sőt még a verseit sem szeretik. Beney Zsuzsa be is vallja, míg Valachi „rossz emlékűnek” nevezi a Babits-pamfletet (női szívével nyilván), s amely „tárgyi kritika”: költemény, abban az értelemben, hogy „bontatlan műegész”. Plusz az Egy költőre, amelyben már rímek, alliterációk, klasszikus költői fortélyok is találhatók, így ezt a verset még a vaksi nénik is költeménynek látják. A szívükkel. Rühellik persze, de versnek tartják, ti. szerintük nem az a szöveg művészi alkotás, amely „bontatlan műegész”, hanem amelyre a tantónéni is asztat monta a zisiben, hogy költemény.

 

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

 

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

 

Ez a vers arról szól, hogy a valódi szeretet ismereten alapul, vagyis aki nem ismeri József Attilát, az nyilván nem érti, így azután nem is szeretheti a költőt. Pontosabban: valami mást szeret benne, nem a verseit. Aki elképzelni sem tudja, miként képes az ember szívében egyszerre és „legitim módon” elidőzni a tigris és a szelíd őz (Valachi szerint csak „biztatásra”, Hatvany biztatására képes), az semmit nem ért az egészből. Annyit ért József Attilából, amennyit Saint-Exupéry beléplántált A kis herceg által: „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

 

Hogyne. Csak a szívével láthat jól az ember. A „női szívével” pedig már egyenesen úgy lát, mint a sasmadár. A női szív a legjobb szem a világon. Ezért kéne sok-sok szelíd női szív a politikába, a közéletbe. Noha a politika attribútuma az agresszió, s paradoxmód épp azért alkalmasabb a férfi a politikára (nem mellékesen: azért maradhat talpon benne), mert képes az agresszióját kontrollálni. Míg a nő vagy túlzottan, moderálhatatlanul agresszív, vagy egyáltalán nem. Egyik tulajdonsága sem teszi alkalmassá a politizálásra. Sorolok „női szíveket”: Wittner, Morvai, Hankiss, Heller, Kálmán, Dávid, Babarczy, Sándor, Lévai, Cser, Szima, Mészáros, Seszták, Torkos, Schmitt, Bácsfi, Vásárhelyi… akik persze lényegileg is különböznek egymástól (pl. közülük csak néhányan juttatták kifejezésre par excellence gyilkos indulatukat is), tehát annyiban mutatnak egyezőséget, amennyiben mindahányan nők, illetve mindahányan végletesen (de legalábbis taszítóan) agresszívek. Jellemző, hogy Sándor, Heller, Lévai azért forszírozzák a nők nagyobb részvételét a közéletben, hogy azáltal emberibbé, „nőisebbé”, vonzóbbá váljon a politika, ám ezek a nők valami egészen embertelen, lélekriasztó doktrinerséggel, erőszakossággal tukmálják a rögeszméjüket. Nem szólva arról, hogy döglesztően unalmasak. Lévai kinyitja a száját, s már az első szó után tudom, mi lesz a mondatának, majd a következő, a rákövető mondatának a végén. Semmi. A nők válthatják meg a világot, már amennyiben a férfiak ezt engedik; s amely intenció minden vonatkozásában, de főként intellektuálisan: nulla.

E mintaszerűen női szívek szimplán férfi-agresz-szívek – illetve azon igyekeznek a hölgyek, hogy férfiasak legyenek, férfiasaknak, rettentőknek mutatkozzanak. Egyébként minden nő erőszakos, ám a domináns hímre portyázó, majd a kölykeit féltő szukaagresszió a nő erénye, biológiailag tökéletesen megokolt értéke. Míg a hím-női agresszió nem az. Ezt Hellerék, Lévaiék tudják, csak nem értik. Hellernek még az orgánuma is agresszív, én például lehalkítom a tévét, amikor ő beszél, különben az öregasszony rikácsoló hangja szétrepesztené a dobhártyámat (a távirányító antifeminista férfitalálmány!).

Valachi Anna is nő, míg persze Valachi szerető (sőt szerelmes) női szíve is a legvaskosabb, legbumfordibb „saint” férfiszívek ütemére dobban: „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

 

A szívével egyáltalán nem lát az ember! Se jól, se rosszul. Még Valachi Anna sem, aki ezt írja (a szívével): József Attila „a marxizmus elméleti tételeinek versbe szedésével csak az eszmetársak körében aratott múlékony sikert, a freudizmus fölismerésének lírai megfogalmazásai mind a mai napig örök érvényű igazságok maradtak”. Na most, ugyanez a Valachi írja (az ő női szívének forró vérébe mártott pinnájával): „A József Attila körüli nők egyike én vagyok”.

Elhiszem. De csak azért, mert József Attila már nem él. Szerencséjére. Ha ugyanis olvasná azt a marhaságot, amelyet női szívvel dübbentettek elő a „marxizmus tételeinek versbe szedéséről”, legott összekarmolná magát; inkább kiverné (már hogy költőien fejezzem ki magam), csak ne kelljen elszenvednie az efféle Kiszel Tündérek szánalmas tolakodását. Tessék nekem elhinni, József Attilát meglehetősen irritálta a korlátoltság! Márpedig: (1) a költő nem „szedte versbe” a „marxizmus tételeit”, sehol, soha, (2) minden József Attila-költeményben ott van Marx (vö. Hegel, Marx, Freud), a „premarxista” versekben is, ám amely nem „tételek versbe szedése”, hanem egészen más; mondjuk így: egy lángelme költészete. (3) Tverdota György nem „eszmetársa”, inkább eszmei ellensége József Attilának, miközben a professzor szerint „a Munkások nem kisebb műgonddal készült, mint a költő bármely más, a remekmű presztízsével rendelkező darabja”; és akkor én ezt most lefordítom szép magyarra (a már-már szánalmasságig menően sznob Tanszékvezető Professzor Úr nyakatekeri nyelvéről), így hangzik: a Munkások remekmű. Melynek kimondása, leírása, bizony, nem „múlékony sikert” jelent (az eszmei ellenség szemében). Végül pedig (4) a „mind a mai napig örök érvényű igazságok” logikai szóösszetétel olvastán József Attila (ha élne) a következőt mondaná Valachi Annának: „angóra-nyuszibőrös pintyőke bogárkám, te sajnos szemantikailag, stilárisan nagyságrendekkel vagy tehetségtelenebb, mint azok a nők, akiknek a szellemi életéről én amúgy igen rossz véleménnyel vagyok, ti. az igazság éppen attól örökérvényű, hogy nem csak ma, hanem még tán’ holnap is örökérvényű marad, teccik tudni?!”.

Ezt mondaná József Attila. Főként annak a nőnek, aki marxizmusban, freudizmusban, költészetben, igazságban, örökérvényűségben, Móriczkában, malackodásban, epéskedésben és minden egyéb lótúróban osztja, adagolja a női agyvelőt, József Attilának is, másoknak is… az egész világnak…

 

Szóval: a szellemi életet élő nők (és férfiak) szerint „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

Miközben az a helyzet (József Attilailag), hogy a szemünkkel is láthatjuk a lényeget: „dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisíthesse, és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek”.

Tehát: jól a szemével lát az ember („való lényeg”, „szemléleti szellemiség”), jól az értelmével lát az ember („igaz lényeg”, „fogalmi szellemiség”), illetve az ihlet révén, az „értelemnél tovább” („alkotó lényeg”, „ihleti szellemiség”), miközben tudjuk: „Az ihlet nem érzelem. Ezt az állítást igazolnom sem kell, annyira nyilvánvaló”.

Igen, teljesen nyilvánvaló. Csak éppen nem a „női szív” számára. Az olyan női szív számára pedig, amely férfikebelben kalapácsol, a legkevésbé sem nyilvánvaló. Illetve nyilvánvaló, az igazság ellenkezője. József Attila szerint „aki szegény, az a legszegényebb”, szerintem: aki buta, az a legbutább. Szabolcsi doktor írja: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – ma úgy látom, hogy [József Attila] a moszkvai perekre céloz, s valóban a bolsevizmusról szól, még akkor is, ha a ťmeseŤ minősítéssel némileg relativizálja az állítást”.

 

Férfikebelben dobbanó női szív. Tegnap úgy látta jól a lényeget, „ma” így látja jól, holnap pedig majd amúgy látja igaznak. Mert ő ugyebár mindig jól látja, ti. a szívével látja a dolgot. Ha viszont az eszével látná, másként látná, de erről legközelebb, most térjünk vissza Babitshoz, aki szintúgy a szívével, a stréber szívével látja „csillogó szeműnek” a zsidót. 1927-ben. Két évvel később írja József Attila a „rossz emlékezetű” kritikában: Babitsnak „nyákos üres odú a lelke”. Tudniillik minden strébernek nyákos. Vagy pedig József Attila téved, ergo Ignotus a hibás, mert valószínűleg nem csillogott eléggé az ő zsidó szeme ahhoz, hogy a magyar Babits a Nyugat címlapján is „lelkesedve, csillogó szemekkel fogjon” vele „kezet, a jövő és a kultúra nevében”.

 

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.

 

Na most. Ha nem csupán a magyaroknak és a zsidóknak, hanem magának Babitsnak a lelkében is „lelkesedve csillogó” az ének, akkor nyilván Babits is szépnek hallja a „mások énekét”. Például ezt:

 

Sakált kiált, hollót hörög,

ki jól [és nem szépen! – Gy. úr] dalolni restel;

és idenyög a Dala-dög,

az éveire mester.

Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,

kinek nem álma pálmaháza.

 

Pálmáját öntözzék ebek,

álljon közibük ő is.

Kertésszen őszi kerteket,

hol megtrágyázzák őt is.

És orrát vájván, mint a vermet,

csak higyje azt, hogy elmerengett.

 

Mit koslat ködgyűrűk körül

szárnyaska szamarával,

ha nem vivódik emberül

a népek nyomorával!

S a poshadt ködöket habossá,

ha nem habarja viharossá!

 

Ha nem bú, nem baj őneki,

hogy oszladozó felhő

ez édes nép, mert szétszedi

az úri szél, a dörgő.

Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,

tapogatódzó ökörnyállal!...

 

Kóró a lelke, űl azon

kis varasbéka ékül;

vartyog s míg zizzen a haszon,

vénebb békákkal békül.

Ha hitted messziről smaragdnak,

csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

 

... Olcsón adódott el, hiszen

szerény, akár a kórság.

Adjuk rá néki iziben

ezt a jószagú rózsát.

'sz künn azért zúg nemes viharja,

mert benn a hasikát csikarja.

 

Halász Jutkától Bródy Jánosig (illetve jórészt általuk) ma mindenki „smaragdnak” hiszi azt a „csillogó” pulyka-takonyságot, Babits-baromságot, mely szerint: kinek szép a lelkében az ének, az hallja a Goebbels énekét is szépnek.

 

József Attila szerette Babitsot. Rajongott érte. Méghozzá törhetetlenül, vagyis a [Magad emésztő…]-ben nem mórikálja magát, hanem arról beszél, amit mindvégig, „epés korszakában” is érzett Babits iránt: odaadást, tiszteletet. Jó, akkor viszont hogy a bánatba’ születhetett meg a két pamflet: a „tárgyi kritika” és az Egy költőre? Megmondom: pontosan úgy, ahogyan az ember lelkében elidőz a tigris és a szelíd őz. Nem Babits-Kertész-rákosistán „lelkesedve, csillogó szemekkel” (illetve máskor dühödten, de szintúgy „csillogón” átkozódva), hanem ambivalensen.

Míg Valachi Annánál az ambivalencia szörnyűség, átkos jelenség. Szerinte „Alapvetően különbözik a ťnagy MóriczotŤ bíráló írás a költő többi ťharapósŤ kritikájától, mert érzelmi ambivalencia tükröződik a szövegben. Olyan benyomást kelt, mintha kötelező penzumként kapta volna József Attila a feladatot”.

Az „érzelmi ambivalenciát” mi tárgyilagosságnak, tárgyszerűségnek nevezzük, női kicsi szívecském, vagyis attól még szerethetünk valakit (József Attila Móriczot), hogy annak valamely tárgyát-szövegét momentán (és baszottul) utáljuk.

 

Száraz György – eltekintve a hibás Babits-hivatkozástól – plasztikusan bizonyítja: a magyarság történelme (mely a nem zsidók és zsidók, zsidók és nem zsidók, zsidók és zsidók, nem zsidók és nem zsidók sajátos viszonyát tartalmazza) ambivalens (tigris-őz) jelenség. De még mielőtt erre térnék, Szabolcsi bolsevizmus-„elméletéről” ejtek néhány szót. Mert a „séta” (amelyet T84G6-nak ígértem) már csak ilyen: erre-arra ténfergős, furcsán kitérős-visszatérős, csapongó, persze csakis úgy, annyira, ahogyan, amennyire az asszociáció kínálja magát. Nem az a dolgunk, hogy a saját mélyen eltökélt szívünk, akarat-értelmünk után haladjunk, hanem hogy hagyjuk csöppnyi privát eszünket az átfogó nagy Értelem által tereltetni, s mindig arrafelé, amerre az bennünket logikailag irányít!