Tegnap a tévében Havas Henrik föltette a legócskább műsorvezetők legócskábbik kérdését (szó szerint idézem): „egy percünk van még, egy körkérdés…”.

Ennyi. Mármint hogy három ember egy percben (fejenként húsz másodpercben) mondjon az antiszemitizmusról valami nagyon fontosat. Rezümét. Vagy amit akar. A lényeg, hogy egy perc van a válaszra.

A műsor jól jellemezte a gyorsuló ütemű és visszafordíthatatlannak tűnő butulási folyamatot, melynek tanúi vagyunk nap mint nap, s szinte mindenütt. Plusz jellemző tünemény maga Havas Henrik (az ő külön személyében), s aki nem pusztán műveletlen, tudatlan, tájékozatlan, nem ért semmihez, de még csak nem is érdekli semmi. Havas Henrik „műsoraiban” az adott téma is ürügy, a szakértővendég is ürügy, Havas Henrik „műsoraiban” nem történik egyéb, mint hogy maga Havas Henrik riszálja az ő urbánus kukuricacsutkával, útszéli lapulevéllel „tisztogatott”, mondjuk így: reménytelenül bidétlen szellemi valagát. Amihez olykor neves tudósok is asszisztálnak. Jól idomítottan. Például Ormos Mária. És teszik ezt egy kevéske baksis: egy kis „médiamegjelenés” fejében. Ormos Mária egyszerűen nem érti: azzal, hogy részt vesz a Trianonról szóló médiafecsegésben, tevőlegesen fertőző „őspatkánnyᔠválik. Ilyen erővel akár behencseredhetne a Valóvilágba is. Ma egy Ormos Mária nem fölvilágosít a médiában, hanem butít. Ami annyiban múlik rajta, hogy odaül. Amint lehuppant a tévéstúdió foteljába, már nem rajta múlik, mi történik vele és általa.

Szerintem ennyit egy rutinos professzor azért érthetne a világból!

 

Én az újságírást nem tartom szakmának, és már csak azért sem, mert nem akárki, maga Mester Ákos fogalmazta meg így a zsurnalisztika krédóját: „az újságíró nem ért semmihez, de mindenhez kell egy kicsit konyítania”. Ezzel persze egyet lehet érteni, de csakis akkor, ha hozzátesszük: aki nem ért semmihez, nem szakember. Hanem kontár.

De rendben van, legyen az újságírás is szakma, mondjuk így: speciális szakma. Ez esetben minden kockázat nélkül kijelenthető: Havas Henrik a szakmájának elemi szabályait sem ismeri. Általában (szinte kivétel nélkül) így teszi föl a „kérdéseit”: „hadrabanála böndelégeli gondula?, de röviden!”. Mármint hogy az interjúalany röviden válaszoljon. Húsz másodpercben. Például arra a kérdésre, hogy mi az antiszemitizmus. Pedig a műsorvezetőnek nem az volna a dolga, hogy már a válasz megkezdése előtt „rövidségre” intse, szorítsa a szakembert, hanem inkább figyelnie kéne: mikor válik az előadás terjengőssé, érdektelenné, unalmassá, mármost ha szükséges, a műsorvezető közbeszól, s ha lehet, jó érzékkel, a megfelelő pillanatban. Ám erre Havas Henrik intellektuálisan is, pszichésen is alkalmatlan. A legriasztóbb pedig, hogy a stúdióvendégek, a válaszolók (olykor tekintélyes tudósok, gondolkodók) nem küldik el az arcátlanul nárcisztikus „kérdezőt” a bánatos francba, hanem engedelmesen, jól nevelten csak mondják, mondják… amit, amennyit mondani lehet – húsz másodpercben.

Tegnap Havas Henrik álkörkérdése után egy ifjú rabbi kezdte az „álkörválaszt”, azt mondta: „antiszemitizmus akkor is volna, ha nem volnának zsidók”. Cca. négy másodperc. Vagyis a maradék tizenhat másodpercet fölhasználhatta volna az ifjú rabbi például arra, hogy ne csak a bölcsességét, hanem az olvasottságát is fitogtassa. Például hivatkozhatott volna Csepeli könyvének címére: … és nem is kell hozzá zsidó (másfél másodperc), s akkor nincs az a látszat (az ATV-ben), hogy a híresen művelt zsidó rabbik egyike (egy büszke ifjú rabbi) föltalálta Landeszman csövében a lukat.

De ez még mind semmit, ti. ekkor következett válaszra (szintén az engedélyezett húsz másodpercben) a Raul Wallenberg Társaság sajtófőnöke. Ám még mielőtt a sajtófőnök bölcseletét ismertetném, hadd kérdezzem meg: minek annak a szegény Wallenbergnek társaság? Jó, értem én, kell valaminő társaság a birkaember számára, hiszen Csepeli György fent hivatkozott művét ezen szavakkal kezdi: „Minden további vizsgálódás kiinduló történetszociológiai ténye az ember társas természetében gyökerező csoportosodás. Állatok születésekor magunk is meggyőződhetünk arról, hogy genetikai programja jóvoltából a világra jött kis állat milyen gyorsan és milyen hihetetlen hatékonysággal működésbe lépő önszervezés útján kel lábra, zökkenőmentes élet folytatására lesz kész. Az emberi parány ezzel szemben magatehetetlenül, teljes függőségben lép az életbe, s a gondos figyelem, az életben tartására fordított összehangolt társas kapcsolatok fenntartása híján hamarosan elpusztulna”.

Vagyis az ember azért szerveződik klubokba, körökbe, társaságokba, pártokba, „izmusok”-ba, merthogy lelkileg, szellemileg élete végéig „parány” marad. Pirinyó. Hát, mit mondjak, én ezzel (individuumként) nem szívesen hencegnék.

 

A műhelyeket értem. Azokban munka folyik, a munka pedig, egy bizonyos szinten, kooperációt, munkamegosztást igényel. Ez világos. Viszont. Mire van a Raul Wallenberg Társaság? Akolmelegítésre? De rendben van, legyen Wallenberg, legyen Stollenberg, Rosenberg, Froschenberg, Allenberg… társaság, okosodjanak bennük az emberek! Ám akkor is marad a kérdés: minek oda még sajtófőnök is? De, ez is rendben van, legyen! Legyen társaság, legyen annak sajtófőnöke, ám még így is marad egy fontos kérdés: a sajtófőnök miért nem inkább a sajtót főnökli a társaságban, ha már egyszer az a dolga, miért burjánzik bele a tévébe? Hogy hülye kérdésekre hülye válaszokat adjon? Mindenesetre a sajtófőnök így felelt a tévénézőnek (az ifjú rabbi tudós-bölcsessége nyomán): „egyetértek azzal, ami itt az imént elhangzott”. Három és fél másodperc. Végül a szeriőz történész: dettó. Vagyis az egész nem igényelt húsz másodpercet. Kérdezem: miért nem csetelnek ezek inkább az interneten, a fészbukon vagy minek nevezik?

 

Egyébként pedig: ha nem volnának zsidók, akkor nem antiszemitizmusról, hanem „antiszemitizmus”-ról beszélnénk, vagyis tessék az ifjú rabbi elvtársnak a két-két középső és mutatóujjával fejmagasságban macskakarmozni szokványmód! Na persze ezért is „pofon” jár, ti. az az ember, aki nem ír, hanem szájal, ne az ujjával, hanem a szájával macskakarmozzék (értelemszerűen), ám, ha képtelen rá (hiszen csak rabbiképző oskolát végzett), akkor legalább a mellső lábaival jelezze a kamerák előtt: momentán másra gondol, mint amiről beszél.

„Nem kell zsidó ahhoz, hogy zsidózzanak az emberek”. Ennyi. Beszédgyorsaságtól függően: 2-4 másodperc. És még csak macskakarmozni sem szükséges hozzá.

Miért nem kell zsidó a zsidózáshoz? Azért, mert beszéd közben a szavakat, fogalmakat nem mindig azok eredeti, valós jelentésük szerint használjuk, s tesszük ezt főként szerelmetes átkozódásaink közben. Számos ilyen kifejezést ismerünk, használunk, a leggyakoribb köztük: az isten. Illetve az anya. Továbbá: a pöcs, a geci, a fasz. Vagy a picsa például. Ha azt mondjuk, „menj a faszba”, még annyira sem beszélünk értelmes dolgot, mint amikor azt indítványozzuk, hogy „menj a picsába” (ez utóbbi fiziológiailag még úgy, ahogy elképzelhető). Vagy: „a cigány anyádba”. Miközben az illető szőke és kékszemű. „Bassza meg a rézfaszú bagoly!” – mi értelme van ennek?

Így tehát a „zsidó” is lehet szitokszó (a fogalom valós tartalmától függetlenül), ám aminek az antiszemitizmushoz (már) nincs köze. Tehát amire az ifjú rabbi gondol, nem antiszemitizmus. Hanem „antiszemitizmus”.

 

Antiszemitizmus nincs zsidó nélkül! Olyannyira, hogy lényegileg kétféle antiszemitizmus létezik: Auschwitz előtti és Auschwitz utáni antiszemitizmus. Az Auschwitz előtti antiszemitizmus legitim, vállalható, sőt dicső dolog (az antiszemita szerint), míg az Auschwitz utáni antiszemiták hevesen tagadják az antiszemitizmus létét (különösen, hogy ők maguk antiszemiták volnának), ha pedig végképp letagadhatatlan az antiszemitizmus (mint nyilvánvaló rossz), akkor ez a válasz: az antiszemitizmusnak is a zsidó az oka. Efféle „logikán” alapul például Babarczy Eszter „anti-antiszemitizmus”-ról szóló „elmélete” is, melyet a neves bölcselő az Élet és Irodalom legendás hasábjain fejtett ki, merthogy hol másutt tette volna, mint Váncsa István és Kovács Zoltán liberálisan tudós-irodalmi hetilapjában. Nagyjából Havas Henrik szellemi nívóján.

És amin szerintem már csodálkozni se nagyon érdemes.