Fiaim, csak esdekeljetek!

 

 

Csoóri Sándor szellemi-lelki párja, pandanja (Kertész Ákos) így átkozódott az Amerikai Népszavában: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

 

Ezt a szöveget később a szerző, illetve mentegetői (Andrassew, Bartus, Magyar György, Radnóti) „ostorozásnak”, Petőfi Sándor-i, Ady Endre-i, József Attila-i „önostorozásnak” nevezték, Móriczcal szólva: Kertész Ákos összevonja szemöldökét, Kertész Ákos a népét botozza. Gyalázással ostorozza, durva sértésekkel, megalázással ösztökéli bűnbánatra. Vagyis nem az a probléma, hogy a szövegben „előfordul szerencsétlen kifejezés” is, hanem hogy Radnótiék az „ostorozás”, „önostorozás” szavak jelentéseit sem értik.

 

Kertész Ákos megnyilvánulásának egészéből árad a gyűlöletittas fölháborodás, a szerző két dolgot képtelen megemészteni: (1) az a nép, amely 1994-ben baloldali, balliberális pártokra szavazott (nem emlékszem pontosan, valami 80 % körüli mandátumarányban), majd 2002 őszén, ahogy akkor mondták: „bepirosította a politikai térképet”, ma szűk kétharmaddal a Fideszt juttatta hatalomra, illetve (2) a Jobbik támogatóinak csak a kisebbik része egykori MIÉP-szavazó, a zöm másfél évtizeden át leginkább az MSZP-vel rokonszenvezett.

Kertész ezért őrjöng.

 

S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

 

Ahogy az ember öregszik – mondják –, egyre bölcsebb lesz, szavait egyre óvatosabban veti a latra. Mondják. Szerintem viszont: vagy bölcsebb lesz, vagy húgyagyú lesz.

Ha Kertész bölcsebbé válna öregedése folyamán, maga intené türelemre a türelmetlenkedőket (a fiatalokat, heveskedőket, kiket az „indulataik messze ragadnak”), hozzátéve: „szívetekre ne vegyétek, én már sok mindent megéltem, a sok minden ellenkezőjét is, higgyétek el öreg barátotoknak, nem marad ez így az idők végezetéig! Senki sem látott még olyan ingát, melynek nehezéke a kilengés (valamelyik) fölső holtpontján állt volna meg véglegesen”.

Vagyis a bölcs öregember eo ipso nem „ostoroz”. Sem értelmetlenül, sem értelmesen, sem igazságtalanul, sem igazságosan. A bölcs öregember pontosan tudja: miként az inga nehezéke nem ostorozás hatására áll meg a levegőben (egy meghatározott ponton), majd lendül visszafelé, úgy a nép sem hatódik meg attól, ha elátkozzák, megalázzák (a németnél hitványabbnak állítják be) a „balliberális” sajtóban. Sőt még a kiátkozástól sem ijedünk meg, különösen akkor, ha az „anatémus” szánalmas nyüszítéssel gyalázkodik; azzal pedig már egyáltalán nem törődik a nép, hogy Kertész Ákosnak mi volt a szándéka, mit óhajtott közölni valójában az ő esztétikailag értékes, sületlen mondataival. Igen, csakhogy én nem a nép vagyok! Hanem annak egy tündöklőn parányi része. Így a nagyon idétlenül fogalmazó s nagyon „tisztességes szándékú” publicistának nem a sikerületlen kifejezésein akadok fönn, hanem azt nézem, azt vitatom, amit ugyebár mondani akart roppant igyekezetében. Megjegyzem, a „tisztességes szándék” bizonygatása is meglehetően kínos, ti. a részint gőgös, részint korrupt káderekkel büdösült (így méltán megbukott) hatalom kitüntetett kegyenceként nem erkölcsös, nem comme il faut gesztus az „ostorozás”, ráadásul annak a népnek az „ostorozása”, amelynek – egyebek közt – éppen a Kertész Ákosok (Heller Ágnesek, Radnóti Sándorok…) politikai prosti-futtatásából, érdemtelen kitüntetéseiből, morális ön-arisztokratizálásából, egzisztenciális kistafírozásából lett elege. Magyarán: a „balliberális” hatalmat a nép – egyebek közt – épp a Kertész Ákosok miatt rúgta seggbe, hiszen ők voltak nyolc hosszú éven át az alamuszi-pökhendi Kóka Jánosok, az idióta-korrupt Zuschlag Jánosok sajtószolgái, elvtelen apologétái. Nem olvasom Kertész cikkeit, de biztosra veszem: a publicista nem „ostorozta” az „övéit” ily mocskos, gyalázkodó hangnemben (sem), amíg azok erősek voltak, hatalmon voltak. Ezért tartom tisztességtelennek a Kertész-féle „tisztességes szándékot”. A jóérzésű ember csak akkor ostoroz, ha a gesztusa inkább önveszélyes, és akkor hallgat, amikor joggal „bezzeghetne”. Már persze, ha volna mire „bezzegnie”, ti. a halott „baloldal” kertészi „ösztökélése” olyan, mint mikor a mocskos szájú kocsis káromkodva üti-veri az aszfalton kiterült, megdöglött lovát.

 

Kertész Ákos ostoba mondatát korábban lefordítottam az értelmes emberek nyelvére, s amely szöveg így hangzik: a magyar vagy gyáva, vagy cinikus, mindenesetre alávaló fajta, még a némethez képest is hitvány, galád.

 

Igaz-e a Kossuth-díjas író Kossuth-díjas állítása (immár eltekintve annak genetikusan Kossuth-díjas „esztétikai értékeitől”)?

 

Kezdem egy stilisztikai jellegű megjegyzéssel: a „magyar alávaló fajta” kitétel stilárisan helytálló, ugyanis (az adott szövegösszefüggésben) nincs rasszista mellékíze (a „fajta” itt nem Alfred Rosenberg-i, de még csak nem is Ady Endre-i fogalom), nem moralizáló minősítés; az Akadémia meghatározása szerint: „fajta I. fn. […] 2. Emberek bizonyos (rokonsági) kötelékek alapján összetartozó közössége”.

 

Konkrét problémáról (az ún. „zsidókérdésről”) van szó, tehát a „magyar” konkrét tartalmat kap, miként a „német” is. Teljesen nyilvánvaló: ahogyan valamely nép nem lehet kollektívan bűnös, úgy nem lehet kollektívan dicsőséges sem. Vagyis a „magyar” (az én „fordításomban”) Magyarországot, a magyarság profán történelmét jelenti. A „német” pedig Németország történelmét. És amennyiben a történelem karakter, annyiban karaktert is jelöl(het).

 

Mindenekelőtt szögezzük le: a közhiedelemmel ellentétben Rákosi nem mondta a magyarra, hogy „fasiszta nép”, ezt csak a Rákosinál is rákosibb Kertész Ákos állítja. Tehát, hogy véletlenül se legyen félreértés: Kertésznek nincs igaza. Gyakorlatilag semmiben, abban pedig végképp nincs, hogy „a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”.

Kétségtelen, a német ma disztingváltabb a magyarnál (Németországban nincs náci párt a parlamentben stb.), ám ennek nem az az oka, hogy a magyar még mindig fasiszta, a német viszont már nem az, merthogy a német már bűnbánódott, fogadkozott, esdekelt meg a tököm tudja, mit csinált még. Ez hülyeség.

A dán népet valószínűleg jól jellemzi a (hamis) legenda (királyuk kitűzte ruhájára a sárgacsillagot), míg az „esdeklő” németet Willy Brandt szánalmas ripacssága karakterizálja. Vagyis Brandt híres vezeklése azért puszta manír, maximum személyes önreflexió, mert a szociáldemokrata kancellár, bizony, Kurt Georg Kiesinger hatalmi-politikai köpönyegéből térdepelt elő! Míg Magyarországon kezdetben létezett ugyan politikai antiszemitizmus (mely a sztálinizmus, rákosizmus egyik jellemző mozzanata), ám amely nem nyílt, hanem „kamarilla antiszemitizmus” volt, vagyis Auschwitz még az antiszemita Rákosi idején is tabunak számított, míg Kádár – s ez a lényeg – semmiféle zsidózást nem tűrt meg, sem a „politikai szalonban”, sem nyilvánosan. Sehol. Jellemző, hogy még Grósz Károly is csak a főtitkár fizikai megroppanása, hatalmának meggyengülése után mert zsidózni (s persze ő is csak sub rosa, a „megbízható elvtársak” körében).

 

Az ún. „Kádár-rendszer” lényegileg Kádár-Aczél-rezsim volt. Igaz persze, akadtak olyanok is, akik lázongtak Aczél ellen (állítólag Madaras József közvetlenül Kádárnál installált, ha jól rémlik, Huszár Tibor írja), s melynek mélyén nyilván volt lappangó antiszemitizmus is (itt értsd: a hatalmon lévő zsidókkal szembeni ellenérzés), ám ezek a mószerolások süket fülekre találtak. Továbbá tény az is, hogy Aczélt nem csak Déry, Zelk, nem csak Kodály, hanem Illyés, Páger, Németh László is elismerte, a rezsim integritását tudomásul vette, elfogadta. Csoóri is; s ami nyilván kölcsönös volt: Illyéséket (mint intellektuális antiszemitákat) Aczél legitimálta. Ez egy sajátos, kifinomult játék volt, s persze elég furcsának tűnt, de működött. Ráadásul e jó magyaros „Moncloa-paktum” akkor élte reneszánszát, amikor a németek éppen egy (volt) náci pártszolgálatost választottak államvezetőjükké.

Mint tudjuk, később (a nyolcvanas évek közepe táján) Csoóriék „fölrúgták atyáik” egyezségét, méghozzá majd minden vonatkozásban, viszont a „zsidókérdésben” disztingváltak maradtak, egyébként pontosan ezért válthatott ki elemi erejű fölháborodást (1987-ben) Spiró többszörösen elátkozott verse. Végül a paktum teljes egészét Csoóri, mintegy szimbolikusan, Aczél György halálának pillanatában mondta föl a Nappali holddal.

 

Most pedig nézzük a németeket!

Mint fentebb utaltam rá: Genosse Brandt elvtársnak igencsak volt miért térdepelnie, ti. amikor nálunk az antiszemitizmus írmagja sem látszott, Willy Brandt Goebbels egykori pártszolgálatosa mellett vállalt dicső alkancellári stallumot Németország élén. Ez történelmi tény. Az NSZK-ban valami olyasmi történt a hatvanas évek végén, mintha nálunk Bosnyák Zoltán lett volna Aczél György felettese. Ember Judittól, Kutrucz Gizellától ismerjük a Bosnyák-történetet (a politika nem leánynevelde), ám amely egészen más eset. És pontosan a titkossága okán!

A magyar nép ma sem ismeri Bosnyák „szocialista karrierjét”, minden hatalmi adminisztráció szégyenlősen takargatta (a mai napig takargatja!) ezt a „duplanullás” szennyest (szerintem nem is baj), míg viszont Willy Brandt szemérmetlenül?, cinikusan?, mindenesetre nyíltan sorolt be egy náci káder vezette hatalmi adminisztrációba. Egészen más minőség!

Na most, vessük ezt össze Kertész kijelentésével: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

 

Nem esdekelt. Ez igaz. Hanem egyszerűen elfojtotta az antiszemitizmust. Sőt jórészt szublimálta is (erre később lesznek bizonyítékaim). Míg, ha például a Beate Klarsfeld, a nácivadász című film „A műalkotás” (márpedig az!), akkor világos: a német még elfojtani se nagyon akarta tradicionális antiszemitizmusát, ti. Klarsfeldék nem csak a bujkáló nácikkal álltak szemben, hanem Beate apjával (aki a német népet testesíti meg a filmben, kiátkozza a lányát stb.), sőt a német államgépezettel is konfliktusba kerültek.

Karl Hoeckert nem ítélték halálra, mert nem tudták bizonyítani, hogy ő is a „peronon állt”, miként Mengele, ő is halálba „szortírozta” a foglyokat, s ami pedig – hangozzék bármily morbidan – rendben is van, ti. a jogállamiságnak csak akkor van értelme, ha az tisztán érvényesül, akár az igazságosság rovására is. Viszont. Azt már Kertész Ákosnak kéne megmagyaráznia, hogy Karl Hoecker miként lehetett megbecsült polgára Kertész Imre kedvenc Németországának (főpénztárosságig vitte egy neves dajcse bankban), ilyesmire ugyanis a jogállamiság nem kötelezi a társadalmat, különösen nem a morálisan fölsőbbrendű német népet. Karl Hoecker, akár „szortírozott” a „rámpán”, akár nem, az auschwitzi (illetve birkenaui) haláltábor egyik pribékje volt (ez jogállamilag is igazolt tény), s aki háborítatlanul érte meg a 21. századot, végelgyengülésben halt el egy példásan „esdeklő” (a magyarhoz képest magasabb rendű) eminens társadalom tisztes, megbecsült polgáraként. Gratulálok! Kertész Ákosnak is, Radnóti Sándornak is, Andrassew Ivánnak is, Bartus Lászlónak is meg az összes többi marhának is…

 

A német lélek nem szublimált. Ezt persze nem tudom bizonyítani, nem látok le a német lelke fenekéig (freudi bravúrműtét kellene hozzá), mégis ki merem jelenteni, éspedig pontosan azért, mert a német ebben a kérdésben gyanúsan strébernek tűnik. Az a gyanús, ami nagyon gyanús. Vajon miként lehet egy íróember, egy művészember akkora fajankó, hogy ne értse: a német elfojtást épp az önismeretükből fakadó szorongás, félelem motiválja?! Vagyishogy még csak véletlenül se derülhessen ki, mi lakozik valójában a német társadalmi és személyes tudat alsó fertályaiban. A német nyilvánvalóan görcsöl, miközben a magyar kicsit kíváncsian, kicsit furcsálkodva, már-már sztoikus nyugalommal szemléli önmagát: jé, van bennem gárda is, betyársereg is, van bennem Heller is, Makovecz is, Kertész is, Bayer is, van bennem Lovas, Vásárhelyi, van Landeszman, Csurka, Döbrentei, van bennem szemita, antiszemita, anti-antiszemita, anti-anti-anti-antiszemita… van bennem Kádár, van bennem Gyurcsány, illetve a kettő felcsúti keveréke… és mindahány részmozzanatom ártalmatlan!

Egyelőre…

Ugyanis az, hogy valóban, garantáltan ártalmatlan-e a magyarság különös önreflexiója (Kertész szerint „genetikus alattvalósága”, alávalósága), most fog kiderülni! Illetve nemsokára. Amikor végképp megnyomorodik a nép (kritikus nagyságú tömege), egzisztenciálisan is, mentálisan is (a jelenlegi világtrend jelzi, ez nagy valószínűséggel bekövetkezik), nos, akkor dől el: a „zsidó nagytőke nyomorítja”-e a magyart, vagy sem. Ha „igen”?, na, akkor mi lesz!? Ez a döntő kérdés. Mármost a német esetében ez egyáltalán nem probléma. Mondjon erről Kertész Imre, amit akar; azért nem hiszek neki, mert (számomra) teljesen nyilvánvaló: Kertész Imre is megelégszik a látszattal. Félreértés ne essék, tökéletesen meg tudom érteni az érzékeny művészt, csak éppen nem hiszem el azt, amit Berlinben lát, szubjektíve tapasztal, majd mint objektív valóságot közvetít felénk. Minden elfojtás látszat.

Meggyőződésem, ma senkinek, még talán Kertész Imrének sem jutna eszébe kipróbálni: mit tenne a liberális, humanista, antirasszista, bűneit meggyónt, töredelmesen esdekelt német, ha megnyomorítva, kisemmizve, végletesen megalázva érezné magát. Nem tudom bizonyítani, de kimondom: ahogy Hitler Németországában is voltak Bertold Brechtek, Thomas Mann-nok, úgy Kertész Imre Berlinjében is vannak Bertold Brechtek, Thomas Mann-nok. Kb. annyian.

A történelmet, s benne a németek jólneveltségét, eminens disztingváltságát, példás liberalizmusát, keresztény szublimáltságát („töredelmes bűnbánatát”) Babits így fogalmazza meg:

 

Belül a medence már kosztümöktől kivirult
s zaj, sikoly, habloccsanás, hallik a faház mögül...
S ó, a drága ifjúság! sok suhanc körébe gyűl:
úri, disztingvált suhanc, akin már kemény a gallér,
kis fiú, de nagy betyár, eldédelgetett gavallér.
Mindjárt ők fürődnek itt, addig órájukra várnak
s míg a hölgyek végezik, mit csinálnak? Kukucsálnak.
Ó, a korhadó faház s ezer áldott hasadéka!
ó, a reteszes kabin! ó, az ifjú vér játéka!
ó, az áruló kabin s alkalom, a vágynak atyja!
ó, a titkos formales ezer édes új adatja!
ó, a tilos formales! báj amely enyész a nyárral!
ó, e benyomástavasz, bő virággal, tele sárral!
mennyi harc csírája kél, tavasz gyüjt avart a télnek
s szenvedélyes szenvedély korcsolyája lesz a lélek.

 

A német „eldédelgetett gavallér”. A németet a Marshall-terv „dédelgette” (és „pátyolgatja” a mai napig), míg a magyarnak a „bukaresti árelv” a dadája. Félreértés ne essék, nem akarom ez utóbbit lebecsülni, ugyanakkor az is kétségtelen: nagyságrendi a különbség.

A németek mai mintaszerű disztingváltságának három alapvető oka van: a morális, a muszáj- és az érdek-motívum. (1) A németeket fokozott felelősség terheli két világháború kirobbantásáért, továbbá a náci genocídiumért, mert az igaz ugyan, hogy a fasizmust a német az olasztól vette át, ám a fasizmus nem azonos a nácizmussal. Éppen ezért (2) a német megnyilvánulásaira messze érzékenyebben figyel a világ, ebből fakad a muszáj-disztinkció. (3) A német a magyarnál jobban meg van fizetve, „el van dédelgetve”: érdek-disztinkció.

Szerintem döntő szempont: a magyart Trianon (így a párizsi szerződés is) mélyebben, érzékenyebben érinti, mint a németet Versailles. Németország „elviselhetetlen szégyene” (volt) a danzigi korridor. Vessük ezt össze a nagymagyarország-tudat egyharmadára csonkolásával! Vagyis a magyar vissza-visszatérő, ki-kihunyó, föl-fölhorgadó antiszemitizmusának egyik meghatározó oka: Trianon.

 

Ezt fogom bebizonyítani.