Maori mélymagyar lélekkel

 

 

„A szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószerek legravaszabb formája. Megnyugtatja lelkiismeretünket, és nagy teret nyit a Semmi előtt” – írta Csoóri Sándor a Magyar Nemzet 2005 karácsonyi számában, majd alig másfél év múltán (2007. augusztus 29-én), ugyanott, maga pukkantja ki magából az obligát Semmit: „ha nem lett volna magyar nyelvű és szellemű irodalmunk eddig, most nem volna magyar nemzet se… legtöbb nagy írónk nemcsak gazdag életművet hagyott ránk, hanem nehéz, sok szenvedéssel együtt járó életpéldát is. Úgy gondolom, hogy hazug, képmutató és kisszerű őrültségbe rohanó korokban, mint amilyen a mai is, az értelmiségi lét – ugyan másként, mint eddig, de – csakis ellenállási forma lehet. Egyelőre mi reménykedők vagyunk, de bénák. Valami elveszett belőlünk az elmúlt tizenhét évben. Hogy micsoda, pontosan én sem tudom megfogalmazni, de egy költői valósággal talán sikerül érzékeltetnem. Ausztrália őslakóiról olvastam valahol, hogy miután hosszú és fáradtságos gyaloglás után céljukhoz értek, leültek néhány órára, hogy a lelkük is utolérhesse őket. Talán nekünk is ezt kell cselekednünk”.

Nem ezt kell cselekednünk! Ne a lelkünk, hanem az értelmünk érjen utol! Már amennyiben lötyög belőle valamicske az eszünk tokjában; vagy pediglen mi próbáljuk meg utolérni roppant elménket. Ha van.

Csoóri mindenesetre képtelen eldönteni, mi legyen a cél. Szerinte már elértük azt, le kéne hát ülnünk, pihenni, ugyanis „kisszerű őrültségbe rohanunk”. Tehát ez volt a cél. A kisszerű őrültség. Vagy nem? Mert, ha nem, akkor mi az, amit már elértünk, miként az ausztrál őslakók? Miről beszél az „értelmiségi”?

Arról beszél az értelmiségi, hogy „az értelmiségi lét csakis ellenállási forma lehet”. Ezért kell „leülnünk néhány órára”. A lelkünket bevárni. Hogy aztán értelmiségi lélekkel rohanhassunk tovább. De immáron ne az őrültségbe, hanem az ellenállási formába.

 

Kérem, az értelmiségi attitűdnek a lélekhez éppúgy nincs köze, miként az ellenálláshoz sincs köze. Illetve az értelmiségi is lehet ellenálló, de nem direktmód, nem a lelkével. Az értelmiséginek – specifikuma szerint – egyetlen érvényes vonatkozási rendszere, igazodási pontja lehet: a logika. Mármost, ha a logika „opponál” valamit (valakit, valakiket), akkor az értelmiségi is ellenáll nyilvánvalóan. Vagyis óhatatlanul. Nem azért, mert elhatározta, hogy akkor ő mostan már innentől lelke-utolért ellenálló lesz, és nagyon ám, hanem azért lesz ellenálló az értelmiségi, mert nem tehet mást. Az entellektüel az igazság letéteményese, már persze az igazi entellektüel, az az egy (se), aki van, miközben az igazság végletesen lenyűgözött, leláncolt rabja, rabszolgája. A valódi ellenálló tehát nem az értelmiségi, hanem: az értelem. Illetve annak szép gyermeke: az igazság. József Attila-i parafrázissal szólva: nem szükséges, hogy én fogalmazzam meg az igazságot, de úgy látszik, szükséges, hogy abszolút igazság megfogalmaztassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.

Az „eredeti” József Attila szerint nem művészre, hanem műalkotásra, míg a parafrázis szerint nem értelmiségire (még kevésbé ellenálló értelmiségire), hanem pontosan, tökéletesen megfogalmazott igazságra van szükség. Nem véleményekre, nézetekre, gondolatokra stb., hanem igazságokra. Cáfolhatatlan ítéletekre.

Véleményalkotásra bárki képes. Még ellenállásra is. Míg az abszolút igazság(ok) megfogalmazásához több kell? Hogy mi kell? Tudás? Az is, persze. Értelem? Nyilván. Okosság? Kiváltképp, ám ami a legfontosabb: önfegyelem. Ami azt jelenti, hogy a valódi értelmiségi messze kerüli az olyan kijelentéseket, amilyenekkel Csoóri is operál, féleszű, illuminált pincérként traktálja a közönséget, például: „hogy micsoda, pontosan én sem tudom megfogalmazni”, „hogy jutottam el ide, magam sem tudom”… A sok-sok marhaságról már nem is beszélve, melyekről hittel hiszi az „értelmiségi”, hogy tudja. Pedig egyáltalán nem tudja, szinte minden mondata cáfolható. Nem „vitatható”, „opponálható” stb., hanem cáfolható.

 

Ha „nem tudom”, ha nem vagyok biztos abban, ami hirtelen eszembe ötlött, akkor nem pofázok! Ez az önfegyelem. Ilyen egyszerű! Ez az értelmiségi attitűd alapeleme, ez az értelmiségi attribútuma. Nincs az az okosság, tudás, műveltség, amely önfegyelem nélkül garantálhatná az értelmiségi kvalitást, tudniillik értelmiséginek lenni nem mennyiség. Hanem minőség. Abban az értelemben, hogy az önfegyelem (mint az értelmiségi magatartás egyik döntő mozzanata) nem fokozható, nem növelhető, mint pl. a műveltség; vagyis az önfegyelem olyan, mint a szüzesség: vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor a legnagyobb tudós, művész is csak „locsogó vénasszony” (©Kierkegaard).   

 

Csoóri tanult, olvasott, művelt ember, ez nyilvánvaló. Értelmes is? Okos is? Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy erről abszolút igazságot mondhassak, az általam olvasott szövegeiből ítélve: meglehetősen buta dolgozónak tűnik; ám aminek – paradoxmód – nincs lényegi jelentősége, ugyanis abszolút igazságként rögzíthető: Csoóri Sándor nem értelmiségi (már persze a szónak nem a köznapi, primitív jelentését véve). A művész nem szükségképpen entellektüel. A művész ihletből dolgozik, „gondolta a fene” alapon.

 

De tegyük föl, az „értelmiségi” azt jelenti, amit a fogalom általában (Csoóriék számára) jelent, vagyishogy az valamifajta diplomázottság. Csoóriék leérettségiztek, majd a Magas-Fővárosi Seggfej Főiskolán elvégeztek hat szemesztert, két butát és négy ostobát, leállamvizsgáztak valamennyire (de legalább oly mértékben, s főként oly módon, miként azt Deutsch-Für szenátor is tette: körkörösen), majd – immáron értelmiségiként – elérték a Nagy Történelmi Célt: olyan világot alakítottak ki, amelyben még annyira sem érzik szabadnak magukat, mint a Kádár-rezsimben. Nyilván ez volt a céljuk (legalábbis Csoóri szövegének értelmiségi logikája szerint). Elérték. A baj csak az, hogy közben lemaradt a lelkük. Ezért most „leülnek” szépen (persze nem úgy, ahogyan a Gyurcsánynak kellene, hanem mint a maori entellektüelek), leülnek, és bevárják a lelküket. Az ti. ott maradt a Kádár-rezsimben. Némelyeké még a Rákosi-érában (pl. a zsigerileg sztálinista Helleréké). Szerintem viszont nem kell várniuk, valójában ott lebeg a lelkük velük, sötéten fénylő árnyékként jár előttük, ott van minden mozdulatukban, minden mondatukban, minden gesztusukban. Hellerék most liberál-sztálinisták, Csoóriék besenyő-sztálinisták. Mindahányan fölszabadíthatatlan alattvalói valamilyen „istaságknak”, képtelenek létezni szellemi akolmeleg nélkül, mindig kell nékik valami izmus (sztálinizmus, marxizmus, neomarxizmus, liberalizmus, demokratizmus, etnicizmus, neorasszizmus, antiszemitizmus…), Csoórival szólva: ellenállásizmus. Ez az „értelmiségi” létezés lényege.

Csoóriék ellenállnak. Pontosabban: „ellenállási formát” gyakorolnak. Költőileg. Persze csak miután „leültek” lélekvárni a demokratikus bozót hűvösében. És majd utána! Majd aztán ellenállnak keményen. A logika törvényeinek. Mert Csoóri például így fogalmaz: „ha nem lett volna magyar nyelvű és szellemű irodalmunk eddig, most nem volna magyar nemzet”.

 

Hát hogyne. Mintha az értelmiségi ezt mondaná: ha a villamosnak nem volna kereke, nem gurulna. Illetve: ha nem volna villamos, hiába volna kereke, akkor se gurulna. Nagyjából ennyi az értelme Csoóri Sándor értelmiségi tételének. Grandiózus bölcselet: a nemzet a nyelvével, az irodalmával azonos; s ami kétségkívül igaz, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy a nyelv, az irodalom fönntarthatja azt a nemzetet, amely egyébként (fizikailag, gazdaságilag, mentálisan…) életképtelen. Ezt nyilván Csoóri is tudja, egy pillanatig se vitatom, csupán kérdezem: mi a különös mondandója az entellektüel költő idézett bölcseletének? Csoóri ennyike értelemmel készül a Nagy Ellenállásra? Tessék nekem elhinni, így még Babarczy Eszternek sem tud majd ellenállni! Tapasztalatból mondom, megpróbáltam, nekem se sikerült!

 

Csoóri szerint „legtöbb nagy írónk nemcsak gazdag életművet hagyott ránk, hanem nehéz, sok szenvedéssel együtt járó életpéldát is”.

A „legtöbb nagy írónk”. És aki nem? Az nem példa? Csak a szenvedés az „életpélda”? Jó, de melyik írónk szenvedése? Mondjuk úgy, konkrétan… József Attiláé? Ladányi Mihályé? Déryé, Eörsié? Nem lehet, ők ugyanis börtönben ültek (a küblin ülve várták maori lelküket), amíg Illyésék, Csoóriék szabadlábon senyvedtek. A szívem szakad meg, ha belegondolok: milyen vesszőfutás lehetett számukra a behódolás, a lecsatlakozás! Egyébként Illyés valóban végigszenvedte az életét. Szenvedett a Nyugat főszerkesztőjének, a Baumgarten-alapítvány nagyhatalmú kurátorának kispudlijaként, szenvedet Révai mellett, Aczél hóna alatt, továbbá: szinte elképzelhetetlen, mi szenvedést jelenthetett Illyésnek, Németh Lászlónak József Attilát gyöngécske költőcskének minősíteni (a Nyugatban). Legalább akkora szenvedés volt, mint Csurka kálváriája, aki embertelen kínok kései közt üvöltötte végig a Kádár-rendszert (hol józanul, hol részegen), mondván (szó szerint idézem): „te, zsidó kurva, mindenkivel lefekszel, csak velem nem?!” (©Moldova).

Mit mondhatnék rá? Valóban nem könnyű az író-értelmiségi élete. Ott áll az értelmiségi írópélda a szigligeti alkotótábor egyik bungalójában, a „zsidó kurva” bezárt ajtaján dörömböl, és nem nyílik az ajtó, kicsi résnyire sem nyílik, ezért csak áll az írópélda, csak áll ott meredten álló sudrimankóval… Képzeljük el! Így aztán nem könnyű ellenállni?! Különösen nem a „hazug, képmutató és kisszerű őrültségbe rohanó korunk”-nak. Álló répával? Ugyan már, gyerekek, ne legyünk ennyire voluntaristák!

Döntő kérdés: sikerül-e megfelelnünk az írók által fölmutatott krisztusi életpéldáknak? Sikerül-e „zsidó kurva” közelébe férkőznünk turul-közösülés céljából? Mi van akkor, ha csupán egy besnyő rima szexuális elutasítása okán szenved az értelmiségi? Mit tegyen? Üljön tovább? Álló fasszal?! Várjon Csoóri Sándor turáni-maori lelkére? És ha mégsem érkezik? Meddig érdemes várni?

„Ausztrália őslakóiról olvastam valahol, hogy miután hosszú és fáradtságos gyaloglás után céljukhoz értek, leültek néhány órára, hogy a lelkük is utolérhesse őket. Talán nekünk is ezt kell cselekednünk.”

 

Igen? És a régi bumerángunkat ne akarjuk elhajítani?

 

Kérdezem: értelmiségi-e az (amúgy legyen tucatnyi diplomája), aki (szinte csak) értelmetlenségeket beszél?