Kedves Nyugalmas,

kérésednek örömmel teszek eleget... kilenc év elmúltával talán nem flood az írás újraközlése :) ami egyébként nem az enyém, egy kedves barátom története.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––––
„Engem mikor fogtok leölni?”
Emlékszem, hogy egy kedves hangú feketeszőrű, hosszúorrú mozgó valami volt, amit a zsákból kiengedtek mellettem, s akit ugyan malackának hívtak, de semmi esetre sem tudtam összehozni evés közbeni ételmaszatolós magammal, a „ne malackodj!”- al. Ez a keményszőrű „Hlü-hlü” -én így neveztem- fel-fel lökött a fűben. Ez nagyon kacagtató játék volt, amit sokszor játszottunk mi ketten. Hlü-hlü nevetve mutatta a fogait, rázta és leszegve a fejét nekem futott, én meg igyekeztem kikerülni, de szinte sohasem sikerült, mert oly ügyesen vette észre akár az utolsó pillanatban váratlan elmozdulásomat, hogy mindig fellökött. Másik játékunk bujócska volt. Hlühlü elfutott, én meg a felnőttek bíztatására utána. A nagy, méretemet meghaladó csalánok és lapulevevelek megállítottak és „fontos megállapítással” jöttem vissza: „hlühlü buvik, buvik!” Ezt bemondást máig emlegeti Édesanyám.
Aztán egyre kevesebbszer jöhetett ki óljából Hlühlü. Sokat beszélgettünk: Ö csak a „hlü-hlü”- kéjét-, én meg a legfrissebb történteket mondtam el neki. Vakargattuk., vakargattam a deszkarésen befért kezemmel a hátát. Ezt nagyon szerette, teljesen nekifeküdt a deszkának és jólesően szuszogott. Így éltünk és játszottunk az udvaron, amíg el nem jött az ősz. Már ritkábban láttam hlü-hlüt. Többször rajtakaptak, hogy szobai mesevilágomban „beszélgettem” vele.
Télen egyik reggel korai keléssel gyors öltözés következett és átvittek a szomszédba, pajtásaimhoz. Hozzánk menő bácsi meg apám visszaszólt, hogy majd később átjöhetünk disznót vakarni. Mi rögtön játékba kezdtünk a jó meleg szobában. Kis idő múlva éktelen üvöltésre néztünk össze. Jani, a nagyfiú tudálékosan jegyezte meg: „most szalad a kés”. Távolról sem hittem, hogy ez Hlühlü végrendelkezése volt, csak amikor később átmentünk és a megperzselt, leforrázott nagy darab disznóra néztem, aztán értetlenül apámra. Ö mondta el, „rend”-fára „kereszt”-elt néhai játszótársam szerepét és küldetését. A világ legtermészetesebb tiszta ártatlanságával fogadtam el mindent akkor még helyesnek és jónak, fogadtam el a dolgok állását és elgondolkodtam a kerítésnek támaszkodva a világ és a felnőttek furcsaságain. Anyám hívott, futottam befele kis harisnyás lábaimmal, hisz készen volt a természetes következtetés., most legalább megkérdezhetem. Ránéztem fejkendős mosolygós édesanyámra:
-„Édesanyám, engem mikor fogtok leölni?”-
Anyám, az én legszebb, legmosolygósabb anyácskám elsírta magát, felkapott és magához szorított. Könnyes arca hozzám tapadt és én sokáig nem értettem, hogy miért sírják el magukat váratlanul a felnőttek, hisz minden olyan „rend”-es és normális ebben a kérdésben. Engem is becéznek, engem is fürdetnek, engem is vakargatnak, ........ és engem is szeretnek., ......... nem?