Moslék-országban moslék-karakterek
A „magyar genetikusan alattvaló” – írta Kertész Ákos, s most megkérdezhetnék: miért rágódom még mindig ezen a kijelentésen, hisz’ a szerző már rég visszavonta inkriminált mondatát. A válasz: pontosan ezért: a visszavonás okán. Szerző ugyanis még mindig publicistának tartja magát, nem pedig, mondjuk, targoncásnak, esetleg mocsárbiológusnak, vagyis olyan műkedvelőnek, akiből hirtelen kibuggyant valami hősi indulat, azt sürgősségi alapon megfogalmazta, stilárisan jól elcseszte – könnyen megeshet bárkivel, ha nem írással foglalkozik nap mint nap –, majd mivel szóltak érte, a targoncás (ornitológus stb.) visszavonta fertelmes kijelentését. Vagyis így még rendben is volna. De kérdem én: miféle publicista az, akinek bocsánatot kell kérnie publikált mondatáért? Hallom a választ: csak az nem téved, aki nem publikál.
Nem így van! Többszörösen sem. Részint azért, mert a publicista nem csetelő, a publicistának módjában áll „visszaolvasni” a szövegeit, megmutatni az asszonynak, a gyereknek, átviheti a szomszédba Imre bácsihoz, vagy a Bözsikéhez, olvassák el ők is, véleményezzék; vagyis a publicista akár napokon át javítgathatja, formálgathatja szövegét, mondatait, szavait a közzététel előtt; továbbá azért nem áll meg az idézett közhely, mert például a sebész sem tévedhet. Levágja a néni lábát? Idáig oké. Csakhogy a sebész nem mondhatja később: „ilyen operáció a valóságban nincs, mert a néninek a mutatóujja üszkösödik”. Ráadásul Kertész Ákos dugig van olyan barátokkal, eszmetársakkal, kiknek „szakértelme” messze földön ismert, legalábbis ők ezt híresztelik magukról. Ilyen híres professzor például Radnóti professzor. Esztétaprofesszor. Aki szerint a Kossuth-díjas publicista mondata „egy szerencsétlen mondat”.
Hát, mi tagadás, valóban szerencsétlen. Ugyanakkor Kertész „önkritikája” is szerencsétlen, kontár, odataknyolt „helyreigazítás” (a „publicisztikámban szereplő mondatot: »A magyar genetikusan alattvaló« – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs…”), épp ezért Radnóti Sándor „kritikája” is szerencsétlen, mivel a kritikus sem mond többet annál, minthogy „ez egy szerencsétlen mondat”.
Tehát Kertész szerint: „helyesen” nincs olyan mondat, amely helytelenül van, noha minden „helytelen” (értsd: rossz) mondatnak létezik helyes megfelelője, ti. valamely gondolat (mondattartalom) lehet hamis, lehet igaz, függetlenül attól, hogy azt jól vagy rosszul sikerült-e megfogalmaznia a publicistának. Jól megfogalmazott hamis állítás is elképzelhető, persze nem Radnóti Sándor nyilatkozatában, hiszen ő sem adja alább Kertész „logikájánál”, szakmai igényességénél (nem adja alább, de följebb sem!), merthogy Radnóti Sándor is a Köztársaság Gyémántokkal Ékesített Aranyeres Esztétája. Így villantja meg tudós szakértelmét: „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar, nem tudjuk megválaszolni”.
Vagyis Kertész és Radnóti szerint csak olyasmi lehetséges, amit ők el tudnak képzelni, amit ők meg tudnak válaszolni. Ha pedig már a saját sületlenségüket sem tudják elképzelni, akkor: az a sületlenség nem létezik. Nincs.
Olyan ez a két szakértő-értelmiségi, mint ama bizonyos rendőr és járőrtársa az állatkertben, akik – mint tudjuk – megálltak csodálkozni a zsiráfketrec előtt (melyben épp akkor, valami miatt, nem zsiráf, hanem egy beteg marabu gubbasztott, átható dögszagot árasztva maga körül), a rendőrök hosszan s nagyon bután bámulták az állatot, végül a szakaszvezető törte meg a csöndet: „ilyen mondat nincs is”! Mire az őrmester (mint rangidős elöljáró): „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a zsiráf, nem tudjuk megválaszolni”.
Nem tudják.
Csoóri Sándor szerint (már persze az egyik Csoóri szerint, ti. Csoóriból is van kettő, sőt több), szóval, Csoóri azt mondja: ha a magyar népköltészetből lángelmék (Bartók Bélák, József Attilák) nőhettek ki, akkor a magyar nép is „lángelme” értelemszerűen. Na most, a megfogalmazási mód egy kissé dagályos (nem is kissé), ám – anélkül, hogy Csoóri hivatkozott volna József Attilára – az állítás lényegileg megfelel az [Esztétikai töredékek]-ben kialakított művészetbölcseleti tézisének, melyet Lengyel András így foglal össze: „József Attila… három szellemiség (fogalom, intuíció, ihlet) megkülönböztetésére épít… Eszerint a »fogalom… mint szellemiség az egész emberiségé«, az intuíció ellenben »nem közölhető, és így csupán a legszorosabban vett egyénnek a szellemisége«… »Marad tehát mint egy másik közös szellemiség az ihlet. Így leszögezhetjük és pontos és tiszta filozófiai tartalommal telíthetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet«”. Idáig Lengyel, s ugyanez az Ady-vízióban: „Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette. A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.”
Tehát a nemzetnek az ihlet a „karaktere”. Ez az, amit a Széchenyi-díjas esztéta nem tud „megválaszolni”. Csoóri szerint az archaikus magyar népköltészet voltaképpen „modern költészet”. Petőfi, Arany, Móricz, Illyés népisége evidencia, míg Bartók Béla József Attilát – egyebek közt – „népies hangnemben írott remekművei” okán nevezi zseninek, miközben Csoóri archaikus paradigmákkal bizonyítja, hogy az Óda híres sora („Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem”), annak kozmikus modernsége népköltészeti ihletettségű („Annyi bánat a szívemen, / kétrét hajlott az egeken”). Nem szólva a Reménytelenül című vers ismert szakaszáról.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Csoóri nem említi, én hadd tegyem hozzá: a doktor Tverdota és doktor Beney professzorok által lepocskondiázott Sas című versben, a (nevezett professzorok által Radnóti professzorosan lepocskondiázott) költő (nevezett József Attila) arról ír, hogy a szerelem-sasmadár két szárnya nem egyéb, mint két, a világ jéghideg kékségében verődő földi lény (az egyik Flóra, a másik a költő lelke), s akik úgy győzik le a semmit (illetve a semmi szimbólumát: a halált), mint teszi azt a népballadában egybehajló két szerelmes kápolnavirág.
Az ëgyikből neveködött
Fejér márván liliomszál,
A másikból neveködött
Vörös márván liliomszál
Ott is addig neveködtek,
Amíg ësszeölelköztek.
Sőt József Attila a Végül című költemény nevezetes (Tverdotáék által szintén lepocskondiázott) sorában ezt írja:
Miklós anyja hogy mëglátá,
Mind a kettőt leszakasztá,
Talpa alá bétipodá
S tövisbokorra rakatá”.
Csak persze József Attila másként fogalmaz: „Egy jómódú lányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem”. Erről szól a székely ballada, sőt a Klárisok is. Tehát ami a lényeg: mindkét (idézett) modern vers minden modern mozzanata az archaikus nyelvben, művészetben, mint „közös ihletettségben” gyökerezik.
A pocskondiázó literátor professzorok a Klárisokat nem sorolják a „népi ihletésű” költemények közé (ez ugyebár „szerelmes vers”), pedig nyilvánvaló az ihleti egyezés a Kádár Kata balladájával:
Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek ingása,
folyóvízben
két jegenye hajlása.
Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
folyóvízben
néma lombok hullása.
Míg a székelyeknél:
A falu véginél vót a disznyópásztor
Hallod-é jó pásztor mi újság nállatok
Nállunk jó ujság van de neked rossz vagyon
Mett Kádár Katának immán vége vagyon
A te édös anyád őtet elvitette
Feneketlen tóba belé is vetette
Jó pásztor mutasd meg hol vagyon az a tó
Aranyim mind tijéd a lovam s a hintó
El is mönének ők a tónak széjire
Kádár Kata lelköm szój ègyet itt vagy-é
A tóba megszólalt Kádár Kata neki
Hézzája beugrék hamar Gyula Márton
Vagyis: József Attila költészetének gyökere a nyelvihlet okán a magyar népballada, és nem „pusztán” Shakespeare (Rómeó és Júlia).
Gáti József írja: egy „Kétsoros népmondai töredék az alapja a Vörös Rébék félelmetes történetének: »Vörös Rébék általment a / keskeny pallón s elrepült«”.
Így van, csakhogy ez a két sor több, mint „népballadai töredék”, ez a két sor maga a költészet, melynek (egyik) modern változata így hangzik:
– Hoppsz, hopp! Mint bő parasztleányok
szoknyába suttyant adomája,
elszállsz az ég alól, vagányok
félig ludtalpú Attilája;
s tünő, foltozott fenekedre,
hol aranygyapjas rended hordod,
tátva bámulnak kecske, medve
s szüzek! anyókák! napraforgók!
Csoóri szerint Ady szimbolizmusának is vannak népköltészeti nyomai, s amely (szerintem) nem „valóságtól elrugaszkodott” megállapítás, hiszen mint tudjuk, Ignotus a Fekete zongoráról így áradozik: „hülye nővel hülyéskedjek életem végéig, férfivonatkozásban, ha értem ezt a verset, de gyönyörű” (mármint nem a filozófusnő, hanem az Ady-költemény).
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Idáig világos: gyönyörű. Ám erre mit mondana Ignotus:
A szántói híres utca
Cimbalommal van kirakva.
Ha mégegyszer végigmegyek rajta,
Nótát ver a csizmám sarka.
Eredeti népdal. Nem modern, nem hivalgó cifra páva, és mégis: semmi értelme! Ám képzeljük el a szántói híres utcát, végig cimbalommal kirakva! Nincs kétség: ha végigmegyek rajta, nótát ver a csizmám sarka. Legalábbis az enyém biztosan!
Csoóri André Breton szürrealista költészetével rokonítja a magyar népköltészetet, szerinte az „Asszonyom haja rőzsetűz” (Breton-Weöres) „tökéletes testvéri sora” egy magyarszentmihályi népdalnak (A komáromi szép lány).
– Dunának feneke: koporsóm feneke…
Dunának két széle: koporsóm két széle…
Dunának habjai: az én szömfödelem…
Dunának halai: koporsó szögei…
Dunai halacskák: az én siratóim…
Az égi madarkák: az én éneklőim…
Breton? Az. Illetve Weöres. Én pedig (pluszban) hadd idézzem József Attilát, muszáj, ugyanis Radnóti professzor szerint nincs magyar karakter.
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva –
(itt csak meghalni sikerül.)
A magyar népköltészet (a „közös” nemzeti „ihlet” egyik alapmozzanataként) a francia szürrealizmussal is rokonítható (tegyük hozzá: Weöres révén), ez igaz, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy nincs magyar karakter, nem jelenti, hogy „nem tudunk népkarakterológiát adni”.
Tudunk, professzor uram! Csak érteni kell hozzá. Horribile dictu. De legalább érdeklődni a jelenség iránt. Nem elég azon peckeskedni, sőt immáron gyalázkodni is, hogy a zsidó intellektuálisan, újabban morálisan is magasabb rendű, illetve a magyar alacsonyabb rendű, hanem – ismétlem – érteni kéne a dologhoz. Mondjuk, esztétaként a művészethez, neadjisten a költészethez. És akkor (csöppnyi értéssel, értelemmel) gyakorlatilag bármit meg lehet válaszolni. Talán még azt a kérdést is, hogy igaz-e, amit Kertész Ákos állítani igyekezett a Népszavában: a magyar vagy gyáva, vagy cinikus, mindenesetre alávaló fajta, még a némethez képest is hitvány, galád…
De erre a kérdésre csak később válaszolok, ugyanis már megint közel 10.000 genetikusan moslék magyar karakternél tartok (szóközökkel együtt).
