Jönnek a fűzfakecskebékák

 

 

„Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

 

Erre mondta Radnóti Sándor esztétaprofesszor a rádióban (Bolgár György mikrofonja előtt), hogy „a magyar költészetnek és a magyar értekező prózának egyik jellegzetessége a hihetetlenül erős önkritika, önostorozás, amely néha még öngyűlöletbe is fordul”.

 

Széchenyi-díjas megállapítás. A prókátor színvonala tökéletesen illik a mentegetett ember nívójához, mindketten a kecskebéka esztétikus ülepénél ostoroznak, önostoroznak, hiszen immár világossá vált: a „baloldali” béka is fölmászik a fűzfára, annak is a legjelesebb ágára. Egyébiránt stilárisan ott a helye, vagyishogy tegye azt, amihez ért! Amihez pedig nem ért (például: publicisztikaírás, fogalmazás, logika), ne tegye! Tudniillik, aki olyasmit csinál, amihez agyilag műszálas fuszekli, annak így se lesz jó, úgy se lesz jó, sehogyan sem lesz az jó… Mármint az alkotása, mert attól, hogy tehetségtelen, díszpolgár még nyugodtan lehet. Fűzfapublicistából fűzfadíszpolgár. Jönnek a szarból. Majd mennek a szarba… Ami azt jelenti, hogy Kertész Ákostól nem azért vették (vehették) vissza a díszpolgári címet, merthogy csúnyát mondott a magyarra, hanem azért, mert Kertész is azon kínban fogant kitüntetettek egyike, akik a legkevésbé hiányoz(ná)nak díszpolgárként a budapesti lakosságnak. Tehát nem arról van szó valójában, hogy Kertész „szégyent hozott Budapestre” (ti. nem hozott szégyent rá!), hanem hogy semmit nem „hozott” a fővárosra. Durvábban fogalmazva: Kertész Ákos súlytalan. Ideális médium ahhoz, hogy egy jókorát lehessen belerúgni, főként az ominózus „magyarozások”, „magyargyalázások”, „magyargyűlöletek” megbosszulására, a silányka emberek lelki megkönnyebbülése végett. A Tarlós-folt illik a kertészi zsákra; mentálisan ennyire súlytalan vezetése talán még soha nem volt Budapestnek.

 

Míg viszont Radnóti Sándor súlyosan keveri a különféle, egymással össze nem illő fogalmakat. Kezdjük ezzel: nem igaz, amit a professzor állít, a „magyar költészetnek, prózának” nem „jellegzetessége” a „hihetetlenül erős öngyűlölet”. Radnóti Sándor a maga állítását egyetlen példával sem tudja alátámasztani. Olyannyira nem, hogy megpróbálkozott vele a furfangos filozófus, „ügyesen” meghamisította Petőfi versét, de (morálisan is, intellektuálisan is) belebukott. Ezt mondta a szintén műveletlen (vs. ostoba, vs. cinikus) Bolgár Györgynek a rádióban: „Világos, hogy kik az igazán nagy nevek, a legelején Kölcseyt lehetne említeni vagy Petőfit. Petőfi, aki azt mondja, hogy: ťMagyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete. (…) Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyellenem [sic.] kell, hogy magyar vagyok!Ť”.

 

Nem tudom, hogyan mondta ezt Radnóti a rádióban, nem hallottam, csak olvastam, így jóhiszemű vagyok: egyedül Bolgár a paraszt. Bolgár a költő. Nem parasztköltő, hanem költőparaszt: urbánus tahó. Aki ugyanis „kijavítja” Petőfit, az ő jeles kollégáját (tegye bármi okból!), maximum egy magát iskolamesternek képzelő kultúrbugris lehet. Plusz költő. Ami pedig az interjúalanyára vonatkozik: az „arcom szégyenben ég” nem gyűlöletet fejez ki, professzor uram, sőt éppen a szégyen zárja ki az öngyűlöletet! Aki ugyanis szégyelli (Petőfinél „szégyenli”), az egyáltalán nem gyűlöli magát, vagyis a meghamisított költemény első négy szakaszától el is tekinthetünk, vegyük csupán a professzor által „idézett” ötödik strófát:

 

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

 

Döntő kérdés: az ilyen Radnóti-féle emberek vajon miért zabálnak bele minduntalan (bűzös bendőleheletükkel) a művészetbe, prózába, költészetbe, miért írják át, „javítják ki” Petőfit, miért nedvezik, szőrözik össze istállószagú szellemtestükkel Adyt, József Attilát… miért nem maradnak meg a saját (tárgya) szövegeiknél?!

 

Hol érhető tetten Petőfi (ön)gyűlölete?! Miből következtet „önostorozásra” az esztéta? Abból, hogy „szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet”? Borderline ostorozás? Persze. Annak, aki csak Széchenyi-díjasan tud olvasni. Petőfinél a „gyalázat” kifejezés nem a(z ön)gyűlöletből, hanem a szégyenből fakad. A kettő nem azonos. Kérdezem: az auschwitzi túlélő azért gyűlöli Eichmann-t, Mengelét, mert egyébként „hőn szereti” őket, „imádja” a nácizmust, csak „szégyelli” magát a gyilkosok gyalázata miatt? Tehát Petőfinél a „gyalázat” nem bűnt, hanem esettséget jelent. Sőt még Kölcseynél sem a szó világi értelmében vett bűnre utal a „hajh [Bolgár Györgynél: „hajj”], de bűneink miatt” sóhajtás. Minderre persze Radnóti professzor azt válaszolja, hogy néki Széchenyi-díja van liberalizmusból, ezért jogában áll úgy értelmezni (Bolgárnak pedig leírni) Petőfi szavait, ahogyan ő akarja. Náluk a költői „gyalázat” szimpla, hétköznapi (pl. náci) förtelem. Merthogy olvasói szabadság van, elvtársak! Mindegy, legyen karácsonyuk, értelmezzék, ahogy akarják, ám az „önkritika”, „önostorozás”, „öngyűlölet” akkor sem szinonim fogalmak. Olyannyira nem, hogy még az „ostorozás” és az „önostorozás” is mást-mást jelent. Homlokegyenest mást!

 

Önkritika. Lényegileg nem különbözik, vagyis csak a tárgyát illetően tér el a kritikától. Az önkritika (leszámítva persze a sztálinista „önkritikát”) nem önmagunkra irányuló ítélet, az önkritika nem büntetés, nem vezeklés, hanem olyan kritikai tevékenység, amely során a bírált tárgy alkotója, cselekvője magam vagyok. Mert, ha nem így van, akkor az nem kritika. Ha pedig nem kritika, akkor nem is önkritika értelemszerűen. A valódi kritika csak tárgyi lehet (vö. József Attila: Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről). Ezt írja a költő: a „Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet”.

Ezt persze egy Széchenyi-díjas „széptanász”, egy agyalágyultra ordózott esztéta eleve nem értheti. Sőt épp az a helyzet, hogy az efféle „entellektüel” foglalkozásilag van determinálva; azért kutyulja az önkritikát az öngyűlölettel, mert esztétaprofesszor.

Továbbá: az önostorozásnak az önkritikához éppúgy nincs köze, mint az ostorozáshoz, illetve az öngyűlölethez. Ennek ellenére a professzorok általában bőszen keverik a kritika fogalmát az ítélet, sőt az elítélés, büntetés fogalmaival.

Az önostorozás maga a büntetés. Penitencia. Mi több – esetenként – „preventív” büntetés, potenciális (még, vagy soha el nem követett bűnök) megelőző „megtorlása” („gondolatban vétkeztem, atyám”, illetve azért ostorozom magam, hogy még csak gondolatban se vétkezzek). Jézus nem ostorozta a „galambárusokat”, hanem kiostorozta őket a templomból. Jézusnak ugyanis volt stílusérzéke. Széchenyi-díja persze nem volt, mert senki sem tökéletes. Csak az, akinek van Széchenyi-díja.

 

Radnóti Sándornak van kitüntetése, miközben nincs stílusérzéke, ami viszont egyáltalán nem baj, hiszen ha baj volna, Radnóti sem lehetne tökéletes; de akár így, akár úgy, Kertész szövegének nincs köze sem az ostorozáshoz, sem az önostorozáshoz, a legkevésbé pedig az öngyűlölethez. Hanem az egyszerű, mindennapi gyűlölethez van köze. Kertész nyilvánvalóan gyűlöli azt a „baloldali” „tisztikart”, amely őt politikai párialétbe süllyesztette (részint impotenciájával, részint korrupt egoizmusával, cinizmusával). Kertész (nagy valószínűséggel) gyűlöli azokat az állhatatlan („moslékzabáló”) „magyarokat” (értsd: választópolgárokat), akik korábban a „baloldalra” szavaztak (akkor voltak „bölcsek” ugyebár), legutóbb viszont „átálltak” a „diktatúra” oldalára, sokan közülük (a legkétségbeesettebbek, pl. Borsod megyében) egészen a szélső-Jobbik mellé sodródtak. Kertész gyűlöli azokat, akik „faji”, „genetikai” alapon gyűlölik őt (vö. Kornis: „mi jobban gyűlölünk titeket…”, mi hangosabban tudjuk üvölteni, hogy: „genetikailag”, „genetikusan”), magyarán: Kertész gyűlöli az antiszemitákat.

Jó, de mi köze mindennek az öngyűlölethez?

 

Én a magam részéről nem gyűlölök semmit és senkit (a férgeket sem!), miközben tudom: a gyűlölet a szeretetnél igazabb, emberibb viszonyulás. A gyűlölet érzéki jelenség (a szerelem is az, melynek pontosan ötven százaléka gyűlölet), míg a szeretetben nincs érzékiség, semmi, ezért a gyűlölet nem alternatívája, hanem eredője a szeretetnek. Gyűlölet nélkül nincs és nem is lehet szeretet, míg szeret nélkül nincs, ám lehetséges gyűlölet. Világunkban nincs szeretet, de megvan rá a lehetőség, s ami nem más (paradox módon), mint maga a gyűlölet. Ezért Kertész obligát gyűlölete legitim (emberi), ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az író indulatának semmi köze a kritikához. Még az „önostorozáshoz” sincs köze. Sem a magyar, sem a zsidó önostorozáshoz.

Magyar önkritika és önostorozás például Cseres Tibor, illetve Kovács András műalkotása.

Egzisztencialista jellegű zsidó önkritika (sőt önostorozásként is fölfogható) a Sorstalanság.

Sokkal inkább kritika, mint önkritika-önostorozás Moldova műve, a Szent Imre-induló. Akkor volna önkritika (is), ha a szerző nem íróként, hanem zsidóként jegyezné a regényt.

Egyfajta sajátos (szerintem a zsenialitás határát súroló) önostorozás (penitencia) Páger Antal alkotása: Utószezon (Fábri meghatározó közreműködésével természetesen).

Ezek persze speciális (az ún. „holokauszt”-tal, helyesen: a soával, a náci genocídiummal szorosan összefüggő) jelenségek, vagyis változatlanul állítom: a művészet lényege: a katarzis, a „világegész”-szel való totális azonosulás, tehát a valódi műalkotás nem ostoroz értelemszerűen, így a művész sem ostoroz, és már csak azért sem, mert a művész csupán közvetítő, mintegy médiumszerepet játszik a művészetben; József Attila szerint: „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

 

Kertész: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

 

Hol itt az ostorozás? Tegyük föl, a költő (valamely költő) ostorozza a „népét” (ami nincs neki), mondván: „mozdulj meg, indulj el végre” a progresszió irányába!, mondjuk, a költő ostoroz. Rendben van. Ám lehet bűnbánatra ostorozni bárkit is? Ütlek, hogy szívből, őszintén gyónd meg a bűnödet!? Ostorozd magad, különben én ostorozlak!? Hogyan van ez? Miféle stiliszta az, aki ilyet állít?!

 

Kertész Ákos nem ostoroz, még kevésbé bírál, hanem csak átkozódik.

Tehát. Tekintsünk el a publicista elbaltázott szavaitól, kifejezésétől („genetikusan”, „felelős” stb.), s azt vizsgáljuk meg, amit a szerző mondani akart akut szitkozódása közben: a magyar vagy gyáva, vagy cinikus, mindenesetre alávaló fajta, még a némethez képest is hitvány, galád.

 

Igaz az immáron tárgyiasított állítás?

Erre a kérdésre lesznek válaszaim.