Méltó lovag-szobrot nekem!

 

 

Bibó dolgozatának címe: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után.

Száraz György könyvének címe: Egy előítélet nyomában.

 

Nem szándékozom szentséget gyalázni, ugyanakkor határozott meggyőződésem: nagyobb léptekkel juthatunk előre, ha stilárisan is összevetjük a két mű címét.

Bibó kijelentése nagyralátó, azt állítja a szerző, hogy ő ismeri a „zsidókérdést”, és persze meg is mondja, hogy mi az. Míg Száraz György könyvének címe sétára, beszélgetésre invitál: szegődjünk a probléma nyomába; s ami nem nyomozás, még kevésbé üldözés, „csupán” jelzi a szerző: nem cél nélkül kószálunk majd a vakvilágban.

Mindkét mű megfelel címe sugallatának. Bibó üres közhelyeket kongat, jobbára közhelyigazságokat; ti. az abszolút igazságokkal mindenki óvatosan bánik (a szellemi csavargók kivételével persze), ez a megfontolt ember egyik főjellemzője, ám épp ezért (az óvatosság okán) ölti magára a közhely, a közhelyigazság vértjét, s ami viszont már nagyon nem jó. Olyannyira nem, hogy az intellektuális „mellvért” a legtöbb esetben magától az igazságtól „védi” meg, nemcsak a szerzőt, az olvasót is nyilván. Ha félünk, ne akarjunk igazságot megfogalmazni! Különösen olyat ne, mint amilyet például Bibó: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius (vagyis képzelt) veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”.

 

Bibó állítása pontosan annyiban nem igaz, amennyiben abszolúte igaz! Ez a közhely ballasztos paradoxona. Hogy mi a bizonyíték rá? A Bibó-szentencia fényes karrierje, amely a megcsonkolt szöveg debilitásán alapul: „Demokratának lenni… annyit tesz, mint nem félni”. Igaz? Annyira igaz, hogy egyáltalán nem igaz. Döntő kérdés: az idézett Bibó-mondat első része (a kettőspontig) fedi-e a szöveg egészének mondandóját? Fedi. A teljes kontextus sem jelent többet, mint az orrba-szájba idézgetett első rész. Nominálisan: semmit. „Demokratának lenni… annyit tesz, mint nem félni” – ami intellektuálisan nulla (ezért szeretik az emberek), ám a rákövetkező „értelmezés” sem nyújt szellemi eligazítást, például arra vonatkozóan, hogy mi „forradalom” (mi nem forradalom, mi ellenforradalom stb.), továbbá: valamely jelenség meddig „imaginárius”, mettől nem, kik a „másfajúak”, miként ismerhető fel az a „gonosz szándék”, amely „ismeretlen”, honnan tudjuk, ki az „ellenség”, ha  „ismeretlen” annak „gonosz szándéka”, mi óvatosság, mi óvatlanság és így tovább és így tovább.

Közhelyigazság: az emberek általában túlzottan óvatosak. Másik közhelyigazság: az emberek általában nem eléggé óvatosak, meggondolatlanok, felelőtlenek stb. A bibói közhely szerint túl óvatosak vagyunk, fantomoktól, „képzelt veszedelmektől” félünk. Jó, akkor én megkérdem: az antiszemitizmus, amelyről Bibó ír 1948-ban, majd amelyről Spiró ír 1987-ben, képzelt veszedelem vagy nem képzelt veszedelem?

Nos, kb. ennyit ér a mindenki által csodált bibói bölcsesség.

Bibó intellektuálisan gyáva, a teljes biztonságot nyújtó banalitások szellemi ölmelegéből nemigen merészkedik ki. Intellektuálisan demokratának lenni nem több, mint morálisan egy orvosi múzeumot igazgatni valamely mocskospiszkos diktatúrában. Nem szégyen, nem alávaló dolog, csak éppen nem egy nagy vasziszdasz. Mindemellett Bibót legendás demokratasága (fennkölt gyávasága) okán respektálja gyakorlatilag mindenki. Általában az osztatlan elismerést tartják a legbecsesebb értéknek („nagyszűrű ember volt, mindenki szerette” stb.), én viszont épp az ellenkezőjét vallom: akit mindenki elismer, mindenki szeret, alig-alig mond többet a semminél (ha egyáltalán mond valamit).

Arra kell törekedned, hogy gyűlöljenek! Ha lehet, mindenki, részint a moldovai „captatio malevolentiae” jegyében, részint folyamatosan: gyűlöljenek azért, ahogyan írsz.

Bibó idézett műve Erdei Ferenc égisze alatt, Illyés és Sárközi Márta közös szerkesztésében jelent meg. Már gyanús! Nem tudok arról, hogy létezne érdemi-elítélő bírálat Bibó dolgozatáról, nincs ilyen, Csoóriéktól sem, Kertész Ákoséktól sem olvastam. Végképp gyanús.

Nem akarom teljesen szétfikázni a fenti idézetet, csupán egyetlen kérdés: kiderül-e Bibó szövegéből (hosszú, kacskaringós mondatából), hogy a „forradalmat” valós vagy képzelt veszedelemnek tartja? Egyáltalán, veszedelemnek tartja? Ha nem, akkor miért így fogalmaz: a demokrata nem fél „a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól… egyáltalán mindazoktól az imaginárius (vagyis képzelt) veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”?

Ezt magyarázza meg valaki! Miként kerül egy legendás „forradalmár” mondatába a „forradalom” fogalma a „gonosz szándék” mellé, s amely attól válik Bibónál „valódi veszedelemmé”, hogy félünk tőle, mint „imaginárius veszedelemtől” (vagy nem veszedelemtől)?

 

Bibó szerint a demokrata nem fél, sem a forradalomtól, sem a(z ellen)forradalom fantomjától. Vagyis aki fél, nem demokrata.

Kertész Ákos freudi alapon, vagy csak azért, mert egyszerűen trehány?, nem tudni, mindesetre kirekeszti József Attilát abból a baloldali tradícióból, „pozitív szellemi vagyonból”, amelynek egyik főszereplőjeként, „történelmi örökségeként” emlegeti Bibó Istvánt. Miközben azt állítja Kertész, hogy a magyar nép nem fél a diktátortól. Vagyishogy demokrata? Nem? A magyar nép úgy bátor, mint a „cigány lova”? Úgy bátor, mint disznó az ólban az ölés előtti napon? Hát persze, 2002-ben disznófélelemmel, antidemokratikus alattvalóisággal rúgta valagba a „kisdúcsét”, a „kisnapóleont”, a „cipollai diktátort”, s szavazott a baloldali Medgyessyre, ráadásul olyannyira, hogy a szocialisták közel száz százalékos arányban nyerték meg az őszi választást (már persze ami a hatalmi pozíciók számát illeti). Miért szavazott a moslék nép a baloldalra? Alattvalói félelmében? Nem. Hanem azért, mert helyénvalónak tartotta, hogy a gyerekeit viszonylag jól fizetett tanárok neveljék az iskolákban.

 

Nem tudom, emlékszik-e még valaki, Kertész Kossuth-díjazásának évében, a gazdasági válság közeledtét megorrontva, Vásárhelyi Mária, ha nem is annyira idióta módon, mint Kertész, de éppoly primitív pökhendiséggel, hitvány (P. Szűcs Juliannás) fensőbbségtudattal gyalázza le a népet a Mozgó Világ „balliberális” hasábjain. Idézem: „súlyos gondnak tartom, hogy az értelmiség… az elmúlt években nem tekintette feladatának […] hogy a társadalmi progresszió élére álljon, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek […] nem csupán a politikai elit, hanem az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható azért, hogy itt a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás, az illúzió, hogy ťmindent lehet, csak akarni kellŤ, hogy csupán a hatalom, illetve az állam akaratán múlik, hogy mennyi jut a lakosságnak a javakból. Tizennyolc év alatt még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk, és hogy a közösből csak egymás rovására juthatunk előnyökhöz […] a lakosság jelentős része… közgazdasági analfabéta… nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

 

Igen ám, csakhogy sem a genetikusan moslékzabáló, sem a genetikátlanul „analfabéta” nép nem felelős azért, hogy sem Medgyessy, sem a Medgyessy-programot két kézzel megszavazó SZDSZ (Vásárhelyi pártja), benne a nylon-tarpai Esze (Bauer) Tamással, nem tudta, mert nem tudhatta, hogy a „kétszer száznapos program” költségeit nem lesz képes kitermelni a gazdaság. Magyarul: a szocialisták (plusz a szabad-tarpai Eszes Tamás) vagy elszámolták magukat, vagy elvileg jól okoskodtak, csak rosszul alakult a világgazdasági reláció, ezért dőlt dugába a program. Kötelessége ezt előre tudni a népnek, a választópolgárnak? Kötelessége közgazdasági zseninek lenni? Még Bauer Tamásnál, Vásárhelyi Máriánál is nagyobb zseninek? Nem kötelessége. Sőt Baueréknak, Vásárhelyiéknek sem kötelességük a tévedhetetlenség (bár, ha országirányításra domborítják büszke mellüket, nem ártana, ha jobban értenének hozzá, mint a nagyátlag), ugyanakkor határozottan állítom: az „elitnek” kötelessége volna nem ennyire arcátlannak mutatkozni! Vásárhelyi: „még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk”.

Jó, de nem az „emberekkel”, hanem először ennen magukkal kéne megértetniük e „pofonegyszerű összefüggést”, hiszen pontosan ők, a Vásárhelyi Máriák határoztak úgy, Bauer Tamás (képviselőként) személyesen is, hogy több pénzt osztanak el, mint amennyi a költségvetés rendelkezésére áll. Ők „nem értették az összefüggést”, ők döntöttek úgy, ahogyan döntöttek, méghozzá „a progresszió élén” kukorékolva (kotkodácsolva), majd ők gyalázkodnak, buzerálják a népet a „progresszió éléről” aláanalfabétázva. Ismételten kérdem: van a vastagbőrűségnek határa? (Ha pikírtkedni akarnék, azt mondanám: van – a cipőfelsőrész-készítő műhelyben.)

 

Idéztem P. Szűcs folyóiratából, most idézem azt a szöveget (a Kulin-féle Mozgó Világ 1982 novemberi számában jelent meg), amely miatt később P. Szűcs Julianna lapszerkesztővé avanzsálhatott: „meg kell szüntetni azt a groteszk helyzetet, hogy az Országgyűlés egyhangúan hagyja jóvá a gazdaságpolitikát, majd egy-két év múlva hasonlóképp egyhangúlag az attól lényegesen eltérő új koncepciót is. Ehhez az szükséges, hogy a képviselők nyilvános vitákból, sajtóból, szakmai és politikai fórumokról (pl. Népfront) ismerjék és meg is értsék a különféle döntési változatokat”.

A szerző pedig: vitéz tarpai-Tarpay Mozgó-Bauer Tamás, kinek már akkor nagyra nőtt az Esze s ellenzéki kuruc-bátorsága.

Másként fogalmazva: az idézett dolgozatból jól kivehető: Bauer az átkosban sem volt képes követni saját (demokratikusan ellenzéki) szaktudományának hétmérföldes lépteit. A szerző elismeri, hogy (1) a „gazdaságpolitika” „szakmai és politikai fórumokon” (tegyük hozzá szakapparátusokban) formálódik, méghozzá (2) alternatív módon (Bauer „különféle döntési változatokról” beszél), csupán az a gondja, hogy a parlament kizárólag szentesítő szerepet játszik a politikában, vagyishogy olyan, mint pl. a templom. Tudjuk, a házasság lényegi kérdései nem az oltárnál dőlnek el, mégis létezik, sőt fontos az esküvő, mint ünnepi aktus. Bauer Tamásnak ez csípte a szemét 1982-ben, azt javasolja a demokratikus (!) Mozgó Világ elvhű lapjain, hogy a parlament legyen érdemi döntéshozó fórum. Ámde nem úgy, ahogyan az ésszerű lehetne; vagyis Bauer már akkor dilettáns politológus volt, mert, ha azt írja, hogy ne (csak) a gazdasági/ágazati minisztériumoknak, tudományos műhelyeknek, politikai testületeknek stb., illetve ne csak a párt központi bizottságának, hanem a parlamentnek (is) legyenek szakapparátusai, melyek segítségével az országgyűlési képviselő felkészülten dönthet, szóval, ha ezt indítványozza Bauer, még lett volna valami értelme a szövegnek. De messze nem így történt! Bauer Tamás szerint a parlamenti képviselők (martinászok, szövőnők, téesztraktorosok, orvosok, színészek...) „nyilvános vitákból, sajtóból, szakmai és politikai fórumokról (pl. Népfront) ismerjék és meg is értsék a különféle döntési változatokat”. Vagyis a szövőnő járjon szakmai vitákra! Aztán nyugodtan mehet szavazni. Ha olvassa a „sajtót”, bejár a „Népfront”-ba, szakszerűen voksol majd.

Tudjuk, azóta nagyot fordult a világ, ma már a parlamentben is működnek szakbizottságok, apparátusok, ám ahol Bauer Tamás ma is dilettánsként szavaz (mint bármely téeszdolgozó). Dumálhat persze, éjszakákba nyúlóan, bármiről, a kutya nem hallgatja (többször láttam a tévében mint vágóképet, Bauer tátongó padsoroknak beszélt), ám amikor fölteszik a kérdést: megszavazzák-e a „képviselőtársak” a kormány 100 napos programját, Bauer (akár egyetért az előterjesztéssel, akár nem), úgy nyomja az „igen” gombot, mint süket csöngőt, már amennyiben a frakció-ceremóniamester az „igen” szavazatra szólítja föl. Ez így működik.

Vagyis Bauerék (olykor) országot irányítanak, noha nem értenek hozzá, publicisztikát írnak, noha már 1982-ben sem értettek hozzá, mindez pedig erősen frusztrálja őket, így aztán időnként jól legyalázzák a népet. Csurka pincérnemzetről beszél, Kertész Ákos dologtalan, tehetségtelen, irigy kondáról, Vásárhelyi Mária értetlen analfabétákról, akik „nem sajátították el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjanak a piacgazdaság viszonyai közt”.

Igen ám, csakhogy közben kiderült, a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Radnóti Sándorok, a Vásárhelyi Mária-féle fontos szakemberek, szociológusok, a Kertész Ákos-féle publicisták miként is boldogulnak a „piacgazdaság viszonyai között”. A Bauer Tamások pedig a direkt politikában. Mindegyre kudarcot vallanak (legalábbis az ambícióikhoz képest), társadalmi presztízsük folyamatosan csökken, olykor meredeken zuhan, nyilván ezért frusztráltak, ezért átkozzák a népet. Aztán, hogy egészen idióta, „áthallásos”, dagályos sértések kíséretében, vagy egyszerűen csak analfabétáknak nevezik-e az embereket, teljesen mindegy. Tehát a viszonylag decensen fogalmazó Lázár Jánost se hagyjuk ki a sorból!

Nem tudnak országot vezetni (sem Bauer, sem Lázár), ámde nagyon akarnak, nem tudnak publicisztikát írni (sem Vásárhelyi, sem Kertész!), egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására sem képesek, P. Szűcs nem tud olvasni (ti. Vásárhelyi cikkét ő közölte), ám nagyon ambicionálják az „elitlétet”, „a zemberek felvilágosítását”, csakhogy újra és újra kiderül: egyre kevésbé kellenek azoknak, akire egyre eszelősebben tukmálják magukat. Ezért vicsorognak szinte mindenkire. Persze leginkább egymásra, ám mégis: az igazi pszichés „kompenzációt” az jelenti számukra, ha a náluk „genetikusan”, vagy csak simán alsóbbrendű (illetve annak képzelt) népséget nevezhetik analfabétának, moslékzabálónak, alattvalónak.

Tipikus nácitempó!

Moldovának hajdan millió szám vásárolták a könyveit, ma jó, ha tízezres nagyságrendben olvassák, ám én soha nem hallottam, hogy Moldova a népet, annak „kádári mentalitását” átkozta volna bármiért is! Még a nehéz időkben is jól elvan a saját tehetségével. Míg pl. Almási Miklós azt állítja a Népszabadságban, hogy a mai magyar „elbunkósodás” oka a „történelmi középosztály” hajdani „kivéreztetése”. Így szerintem nem Kertész szövegei, hanem az Almási Miklósok, Vásárhelyi Máriák, Radnóti Sándorok decens (értsd: sunyi) megnyilvánulásai az igazán kártékonyak. Kertészen látszik, hogy hülye. El lehet előle szaladni, míg az igazi „ős patkány” az a „gondolat”, amelyről nem tudod, hogy megfertőzött, frappáns igazságságnak véled magad is.

Almási professzor és Babarczy László együtt sütötték ki, hogy azért bunkósodik Budapest a huszonegyedik század első évtizedében, mert anno „többszörösen kivéreztették” a „zsidókat”, a „svábokat” és a „kulákokat”. Na most, Almásiék roppant korlátolt, buta emberek. Azért merem ezt így, minden árnyalás nélkül kimondani, mert meggyőződésem, Almásiék pontosan tudják: a sváboknak és a kulákoknak alig-alig van közük Budapesthez, ha egyáltalán. (A butaság, korlátoltság, illetve a műveletlenség, tudatlanság nem ugyanazt jelenti.) Márpedig Almási professzor szerint a budapesti polgár ma azért bunkó, azért nem jár operába (noha a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években járt operába), mert az ötvenes évek elején „üldözték a kulákokat” (beüldözték őket a téeszekbe, sőt a kulákgyerek Nagy Lászlót egészen Bulgáriáig kergették, szíjas-karikás ösztöndíjat csattogtatva a hátán), míg a Juhász Ferenceket, Simon Istvánokat, Törőcsik Marikat, Soós Imréket, Berek Katikat, Horváth Teriket, Szirtes Ádámokat Budapestre üldözték, hogy legyenek ott a kulák-kultúrára méltatlan művészek.

A zsidóság vérzett Budapesten, ez kétségtelen, ám amitől a pesti polgár még nyugodtan járhatna operába, a pesti „taxis” lehetne művelt, kulturált dolgozó, ti. nem a budapesti, hanem a vidéki zsidóságot véreztették ki.

Almásiék szerintem tudják, hogy marhaságot beszélnek, de jobban esik a szaros kis fonák-náci, fonák-rákosista lelküknek, ha nem személyes, hanem faji, etnikai, osztályalapon minősíthetik bunkóknak, analfabétáknak, moslékzabálóknak azokat, akikről úgy vélik, hogy hozzájuk (mármint Almásiékhoz) képest intellektuálisan alacsonyabb rendűek. Nincs mentségük, ugyanis lukács-rákosista korszakukban is ostobák voltak, de akkor legalább (a kulák és a burzsoá szolgai átkozása közben) a „munkásosztályt” heroizálták, s ami nem kevésbé bornírt viszonyulás (a személyt ugyanis a személyisége teszi, nem az osztályhelyzete, még kevésbé a „genetikussága”), de legalább volt a dologban valami konstruktív, valami kvázi tisztességes. Ma viszont az Almási Miklósok, Radnóti Sándorok, Vásárhelyi Máriák, Kertész Ákosok az alacsonyabb rendű („bunkó”, „analfabéta” stb.) népséggel szemben csak néhányad magukat jelölik meg, mint a magasabb rendű „történelmi középosztály” teljes egészét. Almásiék persze Kertész Ákosnál szofisztikáltabbak (valamivel), nem használják a „genetikus” jelzőt, így aztán életük végéig maradhatnak díszpolgárok, díszpintyek, Kossuth-díjasok, Széchenyi-díjasok, Tarlós-díjasok, megmarad mindenük, amit csak sikerült összekotorniuk, kibulizniuk maguknak damaszkuszi útjaik, útelágazásaik, csipkebokros megvilágosodásaik során. Az ellenoldali furvézerek nem őket zargatják, nem őket inkriminálják. Hanem a szerencsétlen Kertészt. Egyébiránt éppen Tarlósék azok, akik hazánk fővárosának magisztrátusát végképp Kertész Ákos nívójára rohasztották. Furcsán hangzik, de így van: Kertésztől megvonni a díszpolgári címet idiótább dolog, mint Kertészt díszpolgárrá avatni! Nem sokkal persze, de nagyobb ostobaság, szánalmasabb pitiánerség. Hát igen, ilyenek az egykori sztálinisták és posztsztálinisták: most épp a saját fonákjukon prüszkölve. Nem eltaknyolt gerincű pincérek ők, nem bunkók, nem analfabéták, nem moslékzabálók… Hanem olyanok, amilyeneknek láttatják magukat.

 

Megfigyeltem: a valódi tehetségek nem átkozzák az egyszerű embereket. Totális félreértés (nem tudatos félremagyarázás, ti. Vásárhelyiék, Radnótiék, Vonáék, Tarlósék egyáltalán nem értik például Ady költészetét), szóval jókora félreértés az, hogy az „igazán nagy nevek” „ostorozták” a népet. Nem ostorozzák. A verset nem úgy kell olvasni, mint egy „önálló képviselői indítványt”! József Attila sehol sem heroizálja, épp ezért nem is démonizálja a proletariátust, sem a munkásságot, sem a parasztságot.

 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

 

Ez nem azt jelenti, hogy a nép több volna a költőnél. Persze nem is kevesebb. Illetve azt jelenti a vers, amiről a legtöbb József Attila-költemény szól: a művész alkotja meg a közvetlenül szemlélhető, érzékelhető „világegészt”, ám csakis a halálban („az anyagba leszálltan”) tudható, látható minden. Ugyanis – József Attila bölcselete szerint – nem a lét a konstans, nem a lét az „ősállag”, hanem a semmi: „Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. […] A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége”.

 

Mármost világossá vált az abszolútum lehetősége: Megyesi Gusztáv Mester Ákost nevezi „fasz”-nak, én Gerő Andrásról írtam itt ugyanazt. Vásárhelyi Máriát, P. Szűcs Juliannát nem minősítem, merthogy ők asszonyok, én pediglen lovag vagyok, ditirambuszos granszenyőr. Annyit viszont (lovagiasság ide, lovagiasság oda) hadd jegyezzek meg: Bibó ezekhez a női (és férfi-) agyvelőkhöz képest egy Einstein, egy József Attila volt tulajdonképpen. Egyszersmind szögezzük le: ha Bibó Istvánnak mellszobra van Budapesten (a Parlament mellett), akkor Száraz Györgynek lovas-szobrot (nekem pedig lovag-szobrot) kéne állítani a Himalája tetején!

 

Mindenekelőtt egyetlen idézet Száraz György könyvéből, talán a legjobb rész, különösen akkor, ha hozzágondoljuk: 1987-ben Csoóriék, Eörsiék egyöntetűen ítélték el Spirót, aki ugyebár nem átallotta versbe foglalni: „jönnek”. Ismétlem: 1987-ben! Száraz György tizenkét évvel korábban írja: „Ott vagyunk ismét az aktualitás kérdésénél. ťElmondható történetŤ – a dürrenmatti tézis ellenére – ma is akad. Íme egy: fiatalok egy munkahelyi kollektívában, huszon-, sőt: tizenévesek. Az egyik komoly képpel megkérdezi a társát, aki történetesen zsidó: kifizetted már a gázszámlát? Miféle gázszámlát? Amaz elröhenti magát: az auschwitzit!

A történet annyira hátborzongató – írja Száraz György –, hogy szinte nem is lehet igaz.”

Hogy nem-e?!?! Akkor vajon mit mondott a „balliberális” kormányhatalmon lévő „szocialista” parlamenti képviselő az egykori nyilas-terrorház bejárata előtt, vagyis zsidók, zsidógyerekek egykori kínzókamrái mellett? Mit mondott? Igaz, gázszámláról nem beszélt a demokrata képviselő, Gyurcsány üdvöskéje, csak annyit mondott „viccesen”, bele a baszom kamerába, hogy: „ezek már nem fáznak”.

És akkor miről is beszélünk? Kinek volt igaza 1987-ben? Csoórinak? Eörsinek? Kertész Ákosnak?

Biztos, hogy nem Spirónak?

Száraz György így folytatja: „A történet annyira hátborzongató, hogy szinte nem is lehet igaz. Nem is igaz. Pontosabban: nem úgy igaz, ahogy első hallásra megitélnők. Tessék végiggondolni. Magyarországon ma ezt a ťpoéntŤ egy megrögzött fasiszta sem merné kimondani, legfeljebb hasonszőrűek társaságában. A fiú pedig habozás nélkül ťelsütötteŤ, később pedig nem értette, miért ťcsinálnak ügyetŤ ebből az ťártatlan tréfálkozásŤ-ból. Vagyis: nem tudta, mit mond. [Zuschlag sem tudta?] Nem érzékelte a ťgázŤ és ťAuschwitzŤ szavak mögötti érzelmi tartományt: az iszonyatot, fájdalmat, felelősséget”.

 

Zuschlag sem érzékelte?

 

Az idézet két részből áll. Az egyik maga a történet, amely Zuschlag történetével kiegészülve (látszólag) igazolja Kertész Ákost: a magyar notóriusan alávaló. Igen ám, csakhogy a másik rész: Száraz kommentárja, értékelése, hüledezése dokumentumértékű (szerintem): „A fiú… nem értette, miért ťcsinálnak ügyetŤ ebből az ťártatlan tréfálkozásŤ-ból”.

Vagyis: „ügyet csináltak” a dologból. És én ezért nem tartom Eörsit naiv marhának, ezért gondolhatta joggal, hogy „az antiszemitizmust kiirtották Magyarországról”, ezért nem „kövezem meg” Eörsit Spiró „megkövezése” miatt. Hanem viszont Kertész Ákost „kövezem meg”, ti. számomra nyilvánvaló: Eörsi elvi meggyőződésből, míg Kertész sunyiságból állt Csoóriék mellé annakidején Spiróval szemben.

 

Ma talán pont ezért átkozódik: „a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

 

Hogy milyen a „magyar nép” a „német néppel ellentétben”? Erről Száraz György könyve alapján írok majd néhány fontos gondolatot. Dacára annak, hogy Radnóti professzor szerint „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar, nem tudjuk megválaszolni”.

 

A professzor szerint (legalábbis a szöveg erről tanúskodik) csak a „magyar”-ról nem lehet „népkarakterológiát adni”. A németről lehet. A szlávról is. A pirézről is… Csak a magyarról nem. Ha pedig megpróbálunk valami értelem után kaparászni a reménytelenül tehetségtelen debatter fejében, szövegében, vagyis, ha föltételezzük: azt akarja mondania a sokszorosan Nagyvalag-díjas professzor, hogy értelmetlen a „népkarakterológia” fogalma, akkor az legyen az ő szíve joga, mi mindenesetre bebizonyítjuk – Száraz György könyve alapján –, hogy a magyar, ha nem is jellemét, de történelmének lényegi jellemzőit tekintve különbözik más népektől, már ami a „zsidókérdést” illeti.

Radnóti professzor szerint „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar”.

Nem is kell. Arra kell válaszolni, igaz-e, amit Kertész Ákos állít (állítani akar, csak nem sikerült néki, mert teletömte kiérdemesült búráját fogalmazásgátlóval), vagyishogy a magyarság (konkrétan az antiszemitizmus kérdéseivel összefüggésben) alávalóbb a többi néphez képest, vagy ahogyan Kertész fogalmaz: „a német néppel ellentétben”? Tehát nem a „genetikus” szón kell fönnakadni, mint az antiszemiták, prókátor-professzor uram, ráadásul idekavarva a „népkarakterológia” fogalmát is, hanem azt kell megvizsgálni, amit védence mondani akart! Kertész ezt állítja: a magyar nép tradicionálisan, történelmileg alávalóbb a németnél?! Ismétlem: ezt állítja Kertész, csak épp nem az „alávaló”, hanem a „felelős” szót használja. Rosszul. Miként persze a fővárosi-önkormányzati perzekutorok is rosszul értelmezték a szöveget, ők az „alattvaló” szót olvasták „alávalónak”. Majd „kijavították” magukat (pl. a Duna-tévében), ugyanis nem vették észre, hogy Kertész valóban alávalónak állítja be a magyar népet, csak nem ott, ahol a „genetikusan alattvalókról” handabandázik, hanem a rákövetkező mondatokban.