Intellegentia subnullus

 

 

Végül is mi történt? Semmi.

Magyarországon él tízmillió ember, abból kb. tízmillió beszél hülyeségeket, a Kertészénél nagyobbakat is, kisebbeket is. Hogy Kertész „médiafelületen” hülye? Igen, de ma már csak az nem „médiafelületen” hülye, aki nem akar, illetve aki nem tudja bekapcsolni a számítógépet. Hogy Kertész Ákos Kossuth-díjas hülye? Ez persze némi különbözőség, viszont! Olyan Kossuth-díjas, amilyen Kertész Ákos, én is lehetnék. Az ilyesmi egy bizonyos fokú velünk-születettséggel már csak eltökéltség, törekvés és persze gátlás-gátlástalanság kérdése. Az ember nagyjából „helyi értékükön” kezeli a különféle Kossuth-, Széchenyi-, Nobel- és egyéb díjakat, kitüntetéseket.

Ma gyakorlatilag senkit sem tüntetnek ki azért, mert kiérdemelte, ti. nem akkor tüntetik ki, amikor kiérdemli. A kitüntetési ceremónia nem a művész, tudós stb. ünnepe, hanem a hatalomé. Amikor naptárilag elérkezett az ideje, úgy osztogatják az ordókat, mint a templomban a szentelt nápolyit, mint az utcán a gulyáslevest a hajléktalanoknak: „csak sorban, emberek, ne tolakodjanak, mindenkinek jut!”. A kitüntetettek pedig úgy is viselkednek, mint az éhes hajléktalanok (akár megérdemelték a díjat, akár csak kibulizták). Külön öröm számukra, ha a hatalom még kezet is ráz velük.

A Fekete-Sólyom affér után (szerintem) minden jó érzésű embernek bojkottálnia kellett volna minden olyan ceremóniát, amelyen a hatalom kegyet gyakorol művészekkel, tudósokkal, sportolókkal, munkásokkal, s nyilvánvalóan csak a maga javára, önös dicsőségére. Mint tudjuk, a peckes állú Sólyom László 2006-ban nem fogott kezet Fekete Jánossal (aki persze megérdemelte, ő ment oda, ő akarta, hogy Sólyom leereszkedjék hozzá!), s mivel épkézláb magyarázatot azóta sem hallottam, a mai napig meggyőződésem: a volt államelnök gesztusa (gusztustalan gesztustalansága) a politikai antiszemitizmus egyik sajátos megnyilvánulási módja (a másik a gárdaavatás az államelnöki palota oltalmában). Majd semmi bojkott. A „genetikusan alattvaló” magyar kitüntetettek továbbra is hétrét görnyedezve járulnak a Hatalom Szent Színe elé. És nyalják a Hatalom Szakrális Talpát egy csöppnyi baksisért. Maga Kertész szinte azonnal (2008-ban) hódolt meg a gyalázat előtt, ráadásul perszonálisan is, annak a Sólyomnak a paroláját szorongatta hálatelt szívvel, aki olyasmit tett 2006-ban, amit talán senki államelnök a világon: alattomos módon alázta meg Fekete Jánost, ugyanis nem szólt előre, nem figyelmeztette embertársát: „ha nem akarod, hogy ne fogjak veled kezet, akkor ne gyere el az ünnepségre”. Tudniillik a férfi így viselkedik. Sólyom tehát nem férfi, hanem egy sunyi hombárlakó. És persze Fekete János sem különb, néki ugyanis le kellett volna tennie a kitüntetést a földre, a Hatalom Lába elé, és eltávozni a Hatalom környékéről. Örökre. Fölfoghatatlan: egy 88 éves ember vajon mire nyal még?!

Míg Kertész Ákosnak (ha férfi) egyáltalán nem lett volna szabad odamennie, miként pl. Földes Lászlónak sem (aki ráadásul „Hobó” ugyebár, s ami egy külön agyrém), na most, ha így szépen végigaraszolunk Magyarország lakosságán, kiderül, Kertésznek igaza van: „a magyar genetikusan alattvaló”. Közöttük Sólyom is (ti. az arrogánsan sunyi „felettvalóiság” is alattvalóiság, ami a dolog lényegét illeti), és persze Fekete János is, Kertész Ákos is jobbágy. Határozott meggyőződésem, fordított helyzetben Fekete sem lett volna szolidáris, ő is lefeküdt volna a Kertészt megalázó hatalom előtt. És akkor tegyük hozzá, a három (említett) magyarból kettő zsidó származású! Azért mondom ezt, mert mindketten nyilvánosan vállalták zsidóságukat, különben nem mondanám!!! Vagyis Kertész kijelentése azért nem méltó még csekély fölháborodásra sem (nota bene Kertész szájából az az ítélet sem, amely a „Holokausztra” vonatkozik), merthogy Kertész nem járta meg előtte a poklok poklát, miként Ady, József Attila (például a Babits-pamflettal, illetve a [Magad emésztő…]-vel), hanem viszont Kertész Ákos (is) csupán egy nyüves kegyenc. Moslékos alattvaló.

Míg Radnóti professzor az „igazán nagy nevek” közé, Petőfi Sándor mellé (tán’ még fölé is) emeli Kertészt: „a magyar költészetnek és a magyar értekező prózának egyik jellegzetessége a hihetetlenül erős önkritika, önostorozás, amely néha még öngyűlöletbe is fordul. Világos, hogy kik az igazán nagy nevek, a legelején Kölcseyt lehetne említeni vagy Petőfit. Petőfi, aki azt mondja, hogy: ťMagyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete. (…) Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyellenem kell, hogy magyar vagyok!Ť”

 

Tehát. Radnóti Sándor öntudatlanul, „vak tyúkként” bár, de maga mondja ki: „önostorozásra” csak „az igazán nagy nevek” jogosultak (értelemszerűen), miként agyműtétet sem végezhet bármely felcser. Ergo Kertész is „az igazán nagy nevek” közé tartozik.

Egyébként Radnóti professzor gyalázatos (Széchenyi-díjas) módon csonkítja, hamisítja meg Petőfi versét, ráadásul a költőzseni állítólagos „önkritikáját, önostorozását, öngyűlöletét” nem csak a (Petőfinél valóban létező, míg Kertésznél nem létező) értelmes szövegösszefüggés legitimálja, hanem mindenekelőtt: Segesvár. Teccik tudni?! És még akkor is, ha a kazánkovácsnak van igaza, ti. Petőfi idevágó kulcsverse nem más, mint az Egy gondolat bánt engemet… (olvassuk viccesen, olvassuk úgy, mintha a Sólyom László-i, Gyurcsány Ferenc-i kisbaksisra ácsingózó Kertész Ákos írta volna!).

 

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

 

Na most, mint tudjuk, Kertész Ákos nem a harcmezőre, nem a közös sírba kívánkozott, hanem a Parlament aulájába a Hatalom valagát nyelvelni. Ez tény. És ami nem baj, hiszen így gondolkodik, így cselekszik tízmillió genetikus magyar (Hobó is!), pusztán arról beszélek, hogy Kertészt a mártírzseni Petőfivel egy sorban emlegetni, erkölcs- és művészetgyalázás.

 

Radnótiék Petőfire, Adyra hivatkoznak. Hát akkor olvassuk! Ady szerint Petőfi végső soron Szendrei Júlia által lett az, akivé vált, ám – és Ady ezt mélyen elismeri – „Petőfi biztatás nélkül vetette volna magát oda talán a szilajodó események közé. De mégis másként, máshol, ha mellette nincs a már szinte háborodásig fölizgatott, szenzációkat akaró asszony…  Júlia nyugtalansága miatt rohant olyan előre az események országútján Petőfi, hogy gúnyolódó ellenségei örvendve látták: nem térhet vissza. Petőfi nem alkuszik, s nem alkudott: csúfolták, hogy csak verseiben szeret meghalni, s megmutatta, hogy az igazi halálig is el tud menni”.

 

Míg Kertész Ákos Sólyom Lászlóig „is el tudott menni”. Csupán ez a különbség.

De ha már Ady híres sorainál tartunk, idézek még egy részletet a műből: „Csak először hangzik őrültül és furcsán, de igaz: a Petőfi Sándor Magyarországa valóságosabb volt a mainál. Ördögbe is, a kapitalista civilizáció nem a non plus ultra, s egy társadalmat nem az tesz lelkessé és megállapodottá, hogy például a mai Franciaország vagy Németország nyomában jár-e. Kína se kutya, s a sanyargatott India olyan mélységes, hatalmas erejű, hogy ma talán még nem is sejtjük”.

 

Ezek a mondatok nem Radnótiékat, hanem Orbánékat ihlették meg, ami viszont nem jelenti, hogy ne Adytól származnának. Akkor most mi van?! A „kapitalista civilizáció” a non plus ultra vagy sem? Vajdáék, Hellerék, Radnótiék, Kertészék azt állítják, hogy az. Non plus ultra. Csak hát a magyar genetikusan alattvaló, mégpedig azért, mert Ady és Petőfi szerint is alattvaló, leszámítva persze, hogy a „genetikus” egy „szerencsétlen” kifejezés. Magyarán: Kertészék, Radnótiék, Mester Ákosék jó hangosan sivalkodnak (Petőfire, Adyra, József Attilára mutogatva), ám szellemileg, intellektuálisan még egy Orbán Viktor, még egy Tőkéczky László előtt is kénytelenek térdet-fejet hajtani. Intellegentia subnullus. Morálisan pedig Sólyom László előtt. Semmi emberek.

 

Orbánék szerint nem a kapitalizmus a non plus ultra (legújabban), hanem ők. Sőt! Ultra plus magis. Altus profundus. Corona ciliaris!

Róna Péter arról beszél, hogy növekedés nélkül értelmetlenség a megszorítás, Orbán arról beszél (legújabban), hogy üres mítosz a növekedés. Orbán szájából Virág elvtárs horkantását hallom: „nem kell mindig zabálni” – nem kell mindig növekedni! Szánalmas. Többszörösen is. Részint azért, mert Virág elvtársnál ez valóban elvi kérdés, Virág elvtárs nem volt szőlő- és murvamilliárdos, míg Orbán napról napra hízik. Kövérebb már, mint a magyar disznó, amely/aki „hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt” zabálja a moslékot. Egyebek közt Orbán moslékját. És Orbán pontosan ettől hízik. Miközben multilaterálisan hindu fakírságot, de még inkább keresztény aszkézist prédikál, a növekedés leállításáról, a Virág elvtársi „zabálás” szükségtelenségéről szónokol. „Ügyes”. Idézőjelben persze, ugyanis a világ nem aszkézis-, hanem növekedés-pártiságra van kódolva, ami azt jelenti, hogy ha Orbán kitart Szent Makariosz-i, savonarolai (jellegű) demagógiája mellett, a hívei pillanatokon belül elzavarják az alcsúti picsába. Akkor viszont Róna Péternek, Petschnig Mária Zitának volna igaza? Nincs igazuk, illetve annyiban igen, amennyiben igaza lehet egy doktriner szakbarbárnak. Mert az kétségtelen, hogy ha a tőkelogika által a világ egésze növekedésre van kódolva, akkor Magyarország sem hepciáskodhat, vagyis elismerem: egy nemzeti technokrata nem mondhat mást, minthogy megszorítani, egyszersmind beindítani a növekedést. Ady viszont nem ebben a dimenzióban gondolkodik. Ady így teszi föl a kérdést: mi van akkor, ha ideális a Róna Péter-i szituáció, s a növekedés jóvoltából már három Toyota Corolla van minden honpolgár segge lyukába belegyömöszölve? Hová teszi a negyediket? Tehát függetlenül Orbán ványadt hipokrízisétől, a növekedésnek matematikai korlátai vannak. Ha viszont nincs kapitalizmus növekedés nélkül, akkor szükségképpen katasztrófának kell bekövetkeznie. A katasztrófa szó mindkét értelmében, alternatívan: vagy a totális, végső összeomlás, vagy (a görög tragédiák modellje szerint) katartikus, gyökeres sorsfordulat. Mert, ha nem, akkor micsoda?

Ratio subnullus. Nem tudom, Petschnig Mária hányasra érettségizett földrajzból, biológiából, nyilván kitűnőre, ránézésre is eminens a csajszi (egy merő Steinmann Zita), de nem baj, én azért emlékeztetem, mint egykori „marxistát” (értsd: MSZMP-tagot), a dinoszauruszok, brontoszauruszok is „növekedéspártiak” voltak.

Ady nem olvasta Marxot, ám költőként birtokában állt az „ihleti szellemiség”-nek, ama bizonyos „dolog” híján is ismerte a „dolog lényegét”. És pontosan erről beszél József Attila az [Esztétikai töredékek]-ben: „dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek”; ceterum censeo; bazmeg akárhonnan indulok el, mindig idelyukadok ki, pedig esküszöm, nem szándékosan csinálom!

 

Tehát még egyszer az induló kérdés: mire a nagy füstkavarás egy semmi értékű kijelentés körül?

Két alapvető okot látok. Az egyik ok, hogy Orbánnak nem engedélyezték a „hétszázalékos hiánycélt”. Ha ugyanis megkapják az engedélyt, ma nincs Gyurcsány-ügy (recipe ferrum) és Kertész Ákost sem pumpálják ekkorára.

A másik alapok, hogy Hellerék, Radnótiék, Bolgár Györgyék, Mester Ákosék, Bencsik Andrásék, Bayer Zsolték, Hankiss Ágnesék… nem tudnak írni (ceterum censeo), illetve ha tudnának, akkor sem érnének vele semmit, ugyanis nem értik, mi történik körülöttük a világban. Nem értik Petőfit, nem értik Adyt, nem értik József Attilát, nem értenek semmit. Így hát marad számukra a „genetikus” szón való fönnakadás, „rugózás” (ha már egyszer fönnakadtak rajta), annyit ugyanis minden szimpla pöcs meg tud fogalmazni, hogy: Kertész Ákos kérjen bocsánatot, Horn Gyula monnyon le, Gyúcsány takaroggyon, na de az Orbán is hazúúúg... nem szólva arról, hogy a magyar egy röfögő pocsolyadisznó! Amennyiben nem az egyik hülyére szavaz, hanem a másikra, már ti. az egyik hülye szerint. A másik szerint majd később. A következő választás után. „Futurum exactum. És megint elölről.”