BolgárKertészek

 

 

Bayer Zsolttól a kormányon s annak Lőrincze-díjas motorján (pontosabban: a motor kipufogóján) át Mester Ákosig (aki szintén szagos kipufogó) mindenki arra ösztökéli Kertész Ákost, hogy kérjen bocsánatot. És hogy miért? Nem tudják. Mondják. Már-már dalolják: irógyerek kéjé bocsánatot mer nem mutassuk meg a kacsámatot…

Mester Ákos voltaképpen ki is mondja: semmi értelme, de azért für alle Fälle kérjen: „Kicsit jobb lenne a helyzet, ha Kertész Ákos legalább annyit mondana: bocsánat”.

Ami pedig azt jelenti (Mester Ákos kipufogós nyelvén), hogy igazából kicsit se lenne jobb. Legföljebb „mintha”. Kicsit mintha. Egyébként a főszerkesztő úrnak nem annyira provokálnia, mint inkább gyakorolnia kéne a bocsánatkérést. Egyelőre. Ugyanis a hírhedt címlapfotó-ügyben pont úgy viselkedett, mint Kertész; közölt a 168 Óra címoldalán egy „olcsó, gagyi, nemtelen, igénytelen”, nem mellékesen: sértő fényképet (vesd össze), majd (miután bocsánatkérést követeltek tőle) olcsó, gagyi gúnnyal válaszolt: a fotó nem félreérthető, nem provokatív, nem sértő (ti. a szerkesztőséget egyáltalán nem sérti), hanem viszont a fotó tárgyszerű, és mintegy esztétikai értéket képvisel. Mester Ákos nyeglén domborgatta szánalmasan olcsó-gagyi-debatteri fölényét: „föl sem merülhetett bennünk, hogy egy liturgikus esemény szakrális pillanata bármilyen értelemben félreérthető lenne”.

Miért ne merülhetett volna ez föl Bartus László 168 Órájánál (úgy emlékszem, akkor még Mester Ákoséknál kavart ő is)? Miért? Jó, mondjuk, Magyarország „nem normális ország” (©Bartus), ám még egy moslékzabáló nép hazájában sem szükségképpen „faszok” (©Megyesi) az újságírók, lapszerkesztők. Általában igen, de nem óhatatlanul. Mert annyit még egy genetikusan röfögő gyerek is tud, hogy a fénykép torzíthat, a háromdimenziós térben készült kétdimenziós kép minden további nélkül lehet félrevezető. Ezért a közlés nem a fénykép, hanem a (fő)szerkesztő felelőssége. Így azután most Kertész Ákos kérjen bocsánatot. Hát, nem mondom, mutatkoznak itt arcbőrök vastagságilag rendesen.

 

Alapkérdés: mikor követelünk egy elmebetegtől bocsánatkérést? Ne legyen félreértés, nálam az „elmebeteg” kifejezés valóban „esztétikai érték” (értsd: metafora), vagyis nem Kertész Ákos általános mentális állapotára vonatkozik, hanem azt igyekszem bizonyítani, hogy a szerző stilárisan (mondjuk így: szakmailag) beszámíthatatlan.

 

„Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

 

Itt egy hibás oksági (oktalansági) összefüggés olvasható. Ugyanis a „magyar” háborús felelősségére nem következtethetünk abból, hogy „nem gyónta meg a bűneit”. Kertész szerint a „magyar” „nem tanúsíthatott töredelmes bűnbánatot”. Tegyük föl, igaz. Akkor is, ebből esetleg arra következtethetnénk, hogy a mai általános militarizálódásért (ha van ilyen), illetve a zsidóság kiirtására törekvő (iszlám és egyéb) antiszemitizmus eszkalálódásáért, elmélyüléséért felelős egyedül a „magyar”. És nem a második világháborús bűnökért. Tudniillik a „felelősség” csak egy majdan bekövetkező eseményre, cselekményre vonatkozhat. A gyilkos nem azért felelős, mert nem bánta meg a bűnét, hanem azért, mert elkövette a gyilkosságot. Vagyis a „magyar” egyedüli háborús és népirtó felelőssége csak egy olyan grandiózus bírósági tárgyaláson volna megállapítható, mely bizonyítási eljárás során minden kétséget kizáróvá válna: Németországnak, Olaszországnak, Japánnak nincs felelőssége a világháború kirobbantásában, illetve a zsidóság elleni, különös kegyetlenséggel, aljas indokkal elkövetett mészárlásokban, csak Magyarországnak.

Fogalmazzunk világosan: a „felelős” szó magyar szó! És pontosan ezért indokolt a kérdés: érne-e valamit egyáltalán, ha egy magyar Kossuth-díjas magyar író magyar bocsánatot kérne azért, mert magyar elemi szinten sem ismeri magyar anyanyelvét? Mi értelme volna egy ilyen bocsánatkérésnek? Nos, azt hiszem, itt a probléma üstöke, ragadjuk két marokra! Mint korábban jeleztem: Kertész Ákos 1971-ben írta a Makrát (illetve akkor jelent meg a könyv), s amely alkotást a mocskospiszkos komonista kísértetek (1972-ben) József Attila-díjjal honorálták. 1992-ben (Antallék) Kertésznek a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét adományozták, Horn Gyuláéktól nem kapott semmit (átkozta is a „komcsikat” rendesen, ennek a 168 Óránál kritikus szemtanúja voltam, ti. akkor még Mester Ákosban pislákolt némi jó ízlés: közölte a glosszámat), Kertész 2002-ben (Ágh Attiláék jóvoltából) Hazám-díjat kapott (hogy miért nem ezt adatnák vele vissza? – rejtély), groteszk mód Kovács Andrással együtt tüntették ki, Kertész nyilván nem látta a Hideg napokat, vagy ha látta, akkor elfelejtette (erről bővebben később), majd amikor politikai publicistaként egyértelműen Gyurcsányék mellé farolt, Kossuth-díjjal jutalmazták. Nem állítom, hogy itt oksági összefüggés van, akkor állítanám, ha bizonyítani tudnám, csak annyit mondok: Magyarországon élünk, egy „nem normális ország”-ban (©Bartus), „genetikusan alattvalók” (és felettvalók) között, ezért itt kevés dolog bizonyítható, ámde sok minden elképzelhető. Különösen az, ami tény.

Tény például, hogy Radnóti Sándor is egy valag állami kitüntetéssel büszkélkedik (egyebek közt József Attila-díjjal), s aki így nyilatkozott Bolgár Györgynek a rádióban: „a genetikusan – nyilvánvalóan metaforikusan volt elképzelve – szerencsétlen képzettársításokat kelt, tehát ez nem egy igazán jó mondat. De […] van kontextusa, a kontextus benne van mindjárt a következő mondatában, amelyet általában ki szoktak hagyni. Nevezetesen József Attilát idézi, mondván a magyar [kiemelés Gy. úr] ezer éve, magával kötve, mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ. Ugye emlékszünk József Attila nagy versére, a Hazámra?”.

 

Mi emlékszünk! Sőt értjük is a verset.

Radnóti Sándor nem emlékszik rá (mármint a szövegére), szerinte ugyanis (nem kevésbé Kertész szerint) József Attila költeményében a „magyar” sunyít magával kötve, mint a kéve. Annyi a különbség, hogy Radnóti professzor szerint nem genetikusan magyar a magyar. Igen ám, csakhogy a Magyar Bálint által agyonpénzelt filozófus-esztéta szakember vagy nem érti József Attila versét, vagy ő is azt hiszi, hogy itt mindenki genetikusan zabálja a moslékot, így benyalja az övét is, vagyishogy mindenkit át tud verni harmadosztályú szerecsenmosdatásával.

Idézem a gusztustalan Radnóti által összenyálazott, összeszőrözött két szonett közül az egyiket:

 

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

 

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

 

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

 

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

 

József Attila költeményének címe megtéveszti a jámbor professzort, ugyanis a vers (mint minden műalkotás) nem a „magyarról”, hanem a „világegészről”, itt konkrétan: az egyetemes gazdag-szegény viszonyról (mindenütt a „fortélyos félelem” igazgatja a társadalmakat), továbbá a szintén egyetemes kápójelenségről szól. Kétféleképpen „fordíthatjuk le” a költeményt prózára: (1) a csendőr a paraszt kápója, illetve (2) a zsidó kápó olyan, mint magyarban a csendőr, vagyis a parasztság, a „népség” önkévekötője. Auschwitzban nem csak magyar kápók voltak, hanem voltak lengyelek is, csehek is, németek is, franciák is, ráadásul a felekezetüket, származásukat tekintve mind zsidó. A kápó a zsidók csendőre, sunyít és parancsot követ, míg a rabok „genetikusan” tűrik a kápók ütlegeit, „nem akarnak tudni róla, hogy le fogják [őket] szúrni” (©Kertész). Történelmi tény (vö. Moldova: Szent Imre-induló). És pontosan ezért egyetemes érvényű József Attila verse! És pontosan ezért nem ért belőle Radnóti professzor egy árva kukkot sem.

Na most, a „magyar”-nak is lehet kápója, ám az egy egészen más viszonylat. Rákosi tipikus kápó volt (már addig persze, amíg tartott valamelyest a népszerűsége), plebejus tekintélyét hosszú börtönnel érdemelte ki (egy ideig még Kodályék, Illyésék szemében is). Sőt – ne legyen illúziója senkinek! – a népszerűsége csúcsán lévő Nagy Imre is mindent szovjet jóváhagyással, szovjet instrukciók szerint csinált 1956 októberében (majd föllázadt és de facto öngyilkos lett). Kádár is kápó volt (a magyarság kápója) úgy cca. a hatvanas évek eleje-közepéig, Moldova „árulónak” tartotta, ti. senkinek nem volt kétsége afelől, hogy Kádár magyar, a magyar „nép fia”, viszont erélyesen odacsapott (különösen eleinte), ha szükségét látta. Mint tudjuk (vagyis az Eörsiék által sokszor fölemlegetett „statisztika” szerint), Kádár (kápó-korszakában) jobban „ütötte” a „zsidó kommunistát” (Zelkéket, Déryéket), mint a „magyart” (Illyéséket, Németh Lászlóékat – sőt ezeket egyáltalán nem bántotta).

 

Utálom Radnóti Sándort. Nem azért, mert nagy a szája, hanem azért, mert – ugyanakkor – buta, mint kukoricacsutka. Így nyilatkozott a rádióban Kertész kijelentéséről: „ez egy szerencsétlen mondat: a magyar genetikusan alattvaló. Ebben két szerencsétlen dolog van, az egyik a magyar, nagyon nem jó dolog, nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar, nem tudjuk megválaszolni”.

Nem tudja megválaszolni, ezért többes szám első személyben fogalmaz: „nem tudjuk”. A magad nevében, tudatlankám, a magad nevében! Ő nem tudja, így nyilván József Attila sem tudhatja, és nyilván ezért beszél a költő a „népség”-ről. Ám Radnóti ezt sem tudja, mert Radnóti szerint József Attila nem a „népség”-ről, hanem arról a „magyar”-ról beszél, amelyről a költő sem tudhatta, hogy micsoda; persze hogyan is tudhatta volna, amikor még maga Radnóti professzor sem tudja.

 

De hátha én tudom! Sőt azt egész biztosan tudom, hogy Kertész, mint de facto Gyurcsány-díjas magyar író fent idézett szövegében az alábbiakat szerette volna elmakogni a magyarságról de jure Kossuth-díjasan: Nyilván nem egyedül (sőt nem is elsősorban) Magyarország felelős a második világháború során elkövetett bűnökért, szörnyűségekért, viszont a magyarságot egyedivé teszi a tény, mely szerint a háború után sem a szovjet népnek, sem a zsidóságnak nem szolgáltatottunk megfelelő erkölcsi elégtételt.

 

Az állítás persze hamis (Kertész agyában kotorászok), de így legalább nem totál értelmetlenség. Hogy miért nem igaz a megállapítás? Erről írok legközelebb.