Azt én nem vitattam eddig sem, hogy a punk társadalom-kritika és ellentámadás volt a kialakult helyzet miatt; persze, hogy az volt, de arról is beszéltem, hogy a klasszikus, igazi értelemben vett művészet lényegének ez egyáltalán nem volt és nem is lehet feladata, legalábbis nem akkora mértékben, hogy átmenjen szinte csak társadalom-kritikába és tükörképbe, mert önmagában ez a fajta kívülállás és ellenszegülés még nem biztos, hogy célravezető, hiszen hiába a lázadás, a legtöbb lázadó egy idő után azzá válik, ami ellen lázad. Nehéz is lenne elképzelni, hogy akik fiatalon punkosok voltak, azok 70-80 éves korukban is kakastaréj-frizurával fognak rohangálni. Az viszont sokkal valószínűbb, hogy prog-rockot 70-80 éves korban is lehet hallgatni. A klasszikus prog-rockban (1970-1974 közötti érára gondolok) is volt némi társadalom-kritika, de nem ragadtak le pusztán ennél, továbbjutottak ezen és lényegesen magasabb szintet értek el mind szellemileg, mind zeneileg, mint a punk, sőt, még a nyolcvanas-évekbeli metál együttesek is spirituálisabbak voltak (pl. Primordial) a punk-nál. Más kérdés, hogy a későbbi, hetvenes-évek második felétől számított prog-rocknál valóban voltak már öncélúbb dolgok, de még itt sem annyira, mint pl. a jazzben és a fusion zenékben.

Írod: "A punk mintegy leképezése, tükörképe annak a szennyes-gennyes társadalomnak amiben élünk."

Akkor ez azt is jelenti, hogy a punk-zene azonos a gennyel és a szennyel, mert annak tükörképe. Itt viszont megkérdezem, hogy akkor hol marad a punkból a megoldás, a gennyből kivezető út, hol marad a tényfeltárás utáni folytatás? Mert ha pusztán tükörkép, az nem több ténymegállapításnál, és a ténymegállapítás önmagában még nem megoldás és nem is művészi idill. A művészetnek mégiscsak az lenne a legfőbb feladata, hogy térképet, kulcsokat is adjon a kezünkbe, visszaadja azt, amiz az ember eredeti helyzete, vagyis a spirituális érzékenységet és a harmóniát, az egyensúlyt, ami természetesen mindig belülről valósítható meg, a művészet pedig erre rásegíthet, miképpen ez is lenne eredeti feladata. De az közel sem nevezhető megoldásnak, hogy kívülállok a társadalmon, alkoholizálok, groteszk külsőt öltök, 2-3 hangot reszelek a gitáron agyontorzítva és büszke vagyok arra, hogy én mennyire kívülálló és dühös vagyok... Az erőszak és az agresszió pedig erőszakot és agressziót szül, nem megoldást. Bocs, nem akarom bántani ezzel a punkot, de azért óriási minőségi különbség van a punk és a hetvenes-évek első felében kibontakozott rockzenék között zeneileg és szellemileg is. A lázadás és a tükrözés kapcsán pedig ajánlom figyelmedbe Hamvas Bélától a Direkt morál és rossz lelkiismeret c. esszét, ami a Patmosz I.-ben található.

A punk kapcsán még egy gondolot: Nagy kérdés, hogy lehet-e művészet az, ami eleve romlott földből nő ki és ezt a romlott földet tükrözi? Valójában ugyanazt a diabolikus energiát használja fel, adja tovább, amiből táplálkozik, így pedig tulajdonképpen semmit nem csinál vele, csak továbbadja, sőt, segíti annak körforgását, s ezért nem kínál megoldást, ezért nem tud kulcsot adni, mert nem gondolta át- és végig lázadását, s nem jutott el annak értelméig, csak okáig.