Mielőtt bárki félreértene, nem akarok általánosítani a metál együttesek esetében sem, hiszen azért itt is voltak és vannak olyan zenék, amelyek viszonylag intelligensek, persze nagyon elenyésző mennyiségben fordul ez azért elő, csakis elvétve.

Az archaikus művészet védjegye a szépség volt, pl. az ókori görögök nélkülözhetetlennek tartották, hogy a műalkotások a szépérzéket fejlesszék, a harmóniát sugározzák, az aranymetszést pedig magukba foglalják, ezzel törekedve a tökéletességre, ami alapvetően a helyes, szélsőségektől mentes arányosságban rejlik. Maga a művészi szépség és harmónia azért fontos, mert a mű ezzel felidézi a befogadóban az édeni és éteri állapotot, az idillt, tudatosítva ezzel azt, hogy honnan érkeztünk, s hogy ugyanide kellene valamikor visszatérnünk. Zenei vonatkozásban pedig a művészi szépség és harmónia a punktól kezdve a különböző hörgős és sötét metál együtteseken át már teljesen kiveszett és eltűnt, ezáltal pedig ezek az irányzatok (és persze az iparosodó és elgépiesedő globális társadalmi tényállás is) el is zárták rajongóiktól és az emberektől azt, ami az ember eredeti állapotát és normális helyzetét felidézhetné, megidézhetné és tudatosíthatná. Ekkor a zene már csupán társadalomkritika és tükörkép lett, (akár a századelő groteszk-festőinek képeinél, ám a társadalomkritika és a társadalmi tükörképállítás az eredeti, ősi művészetnek egyáltalán nem volt feladata, mert az eredeti művészet csak és kizárólag arról szólt, ami az ember és az emberiség legmagasztosabb célját, küldetését és értelmét szolgálta, ami visszaadta az önvalót). A démoni, hátborzongató formába öltöztetett "szépség" címke pedig kezdettől fogva gyanús belemagyarázás volt, mert sokak szerint szép a rút, az ocsmány és a brutális és ezért tombolnak, hörögnek, zúznak, csapkodnak...

Itt pedig egy konkrét zenei példa a művészi szépségről: