... a nyolcvanas években ugyan voltak még értékelhető zenei megnyilvánulások (pl. Marillion, Black Sabbath, Deep Purple, Camel... hazánkban a Solaris és az East), de ezek a hetvenes-évek termékeny prog-rock korszakához képest sajnos elvétve fordultak csak elő, olyannyira az új-hullámon, a hetvenes évek második felében létrejött értelmetlenül tomboló 2-3 hangból álló punk-on, valamint a földhözragadt popzenén volt a hangsúly. (Külön említésre méltó a Talk Talk együttes fejlődése, akik a szintipoptól eljutottak a teljesen akusztikus, helyenként komolyzenei hangvételű Spirit of eden című nagyszerű és csendesen meditatív lemezükig a nyolcvanas évek második felében.)

A fekete mágiából és egyéb sötét dolgokból táplálkozó különböző nyolcvanas-évekbeli metál irányzatok egy része ellentámadásként indult útnak az egyre életidegenebb és korruptabb globális helyzet ellen, akik kedvezőtlenül extrém és szélsőségesen sötét, kibillent lelki állapotban való stagnálásukkal nem mutattak ép(p) építő példát a fiataloknak, rajongóiknak, akik könnyen félre is értelmezték a "metálkodós" kívülállást és a fekete mágiából szinte mindent átvett és összemosott ideológiákat (nem teóriákat, csak ideológiákat), hiszen itt már a düh, a zúzás, a pusztítás, a sötét erők megidézése, a szenvedés (és olykor az ebben való kéjelgés, mazohizmus) valamint helyenként még az önpusztítás is dominált (pl. Mayhem együttes, akik koncertjeiken gyakran levágott birka vagy disznófejet állítottak cölöpre és vagdossák azt, annak vérét arcukra kenték, majd a birka vagy disznófejet a közönség közé dobták). Ezek a black együttesek nem az ember eredeti állapotát, az idillt mutatták be, hanem ennek ellenkezőjét, a poklot, de úgy, mintha jól is éreznék magukat benne, így elmaradt a megoldás (amiről ők maguk valószínű nem is tudtak, hiszen nem ismerték az igazi hagyományt, s olyan mélyen nem gondolták végig azt, amit létrehoztak, hogy eljussanak egyik pontból a másikba, így félúton megrekedtek hirtelen-felindulásukban és értelmetlen lázadásukban) az útmutató, az irányadó lelki térképek zenébe- és szövegbe-foglalása pedig teljesen elmaradt náluk (akár a szintipop együtteseknél is). Ekkor már nem voltak olyan éteri oldások és feloldások, mint a hetvenes-évek prog-zenéinél, akik szintén megidézték a poklot, de azzal a különbséggel, hogy ők ezt fel is oldották, szintetizálták és szublimálták. A nyolcvanas-évek sötét metál-csapatainak zöme pedig stagnálva maradt saját belső poklukban, "feketeségükben" olykor eljutva az őrületig, kiutat nem találva abból. (Példaként: mekkora minőségi és művészetbeli különbség van egy Black Sabbath: Heaven & hell, Mob rules lemezek és egy Mayhem vagy lemez között). Innentől kezdve pedig extrémebbnél extrémebb, zenének már aligha nevezhető "zenei" irányzatok jöttek létre, amelyek kiterjedése és fokozása sajnos napjainkban is tart egyre életidegenebb és brutálisabb megnyilvánulásokban. Ők persze megmagyarázzák ezt azzal, hogy azért ilyenek, mert ilyen a világ, és ők csupán reagálnak a világra... Azonban ha a művészet puszta tényekről és reagálásokról szól, ott már nagy baj van a művészekkel is. S azon sem gondolkodnak el, hogy amíg sötét példát mutatnak, s nem idillit, esetleg ők még hozzá is járulnak ahhoz, hogy a világ ilyen is maradjon, s még inkább ilyen is legyen, amilyen, mert a megrázkódtatás nem biztos, hogy minden esetben megoldás, főleg oldás nélkül, sőt, így kifejezetten veszélyes és felelőtlen. Ellenpéldaként, példamutató példaként ezzel a gondolatmenettel kapcsolatban pedig említeném a már említett Astra együttest napjainkból.

A hetvenes-évek klasszikus prog-rock szakasza sem volt világmegváltó, hiszen nem is akartak ők világot-váltani, mert tudták, hogy ez lehetetlenség. Valószínű akkoriban is kevesen értették meg a prog-rock zenéket és ezek dalszövegeit igazán mélyen. Talán nem volt még akkor a prog-rock rétegzene, mint manapság, ám akkor is sokan csak azért hallgatták ezt a zenét, mert új és divatos volt. Más kérdés, hogy ebben volt némi "pozitív sznobizmus" is az érdeklődök felől, ami egyben lehetőség is volt a lelki fejlődésre, "kikupálódásra", hiszen a "pozitív sznobizmusban" is van valamiféle miheztartás a zene és annak filozófiai háttere irányába, még akkor is, ha nem értették meg elég mélyen, s nem lényegültek át teljesen a zene és a szövegek által.