Hát ezt nagyon szépen megfogalmaztad! Egy igazán értelmes hozzászólás! Gratulálok hozzá!

Ami a nagy prog-rock aranykort illeti, valószínű, hogy a hatvanas-évek végén levert diáklázadások politikai sikertelensége után a fiatalok - belátva a lázadás értelmetlenségét (Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret c. esszéje kapcsán "egy idő után a lázadó azzá válik, ami ellen lázad...") - inkább önmagukba fordultak, elindultak a belső utak irányába, ezáltal pedig elkezdtek érdeklődni a különböző ősi kultúrák és hagyományok iránt (ahogy Te is írtad, pl. India... Kína, Japán, Jézus...), s ebből következett, hogy a prog-rock túlhaladt a puszta lázadáson, s már nem az életélvezeti jogok követelése és a világ megváltoztatása volt a cél (hiszen az ősi hagyományok által rájöttek arra, hogy a világot megváltani és megváltoztatni nem lehet, a változást mindenkinek saját magában kell elindítani, realizálni) hanem az egyetemes gondolkodás és hozzáállás példaértékű művészetbe-foglalása, a lét mélyebb lényegének és magasabb, szemmel nem látható dimenzióinak feltérképezésére érezték magukat hivatottnak. A prog-rock alapvetően a klasszikus-zenéből építkezett, teljesen új, az összművészetben is páratlan értékű zenei formákat létrehozva, a szövegek pedig költői igényességgel örökérvényű létfilozófiai kérdésekről és válaszokról szóltak. A dobosok már nem csupán 2-4-es rock alapokat és rock 'n' roll sémákat ütöttek (pl. Carl Palmer, Bill Bruford...), a gitárosok új zenei kapukat nyitottak meg (Steve Howe, Jan Akkerman...), a basszusgitárosok az alapozás mellett szólóhangszerként is kezelték "szerelmüket" (Chris Squire, Richard Sinclair, Gary Thain, Terry Geezer Butler...), a hammond-orgona addig soha nem mutatott arcában gyönyörködhettünk, a teljesen újnak számító mellotron egy érzékeny életérzést szólaltatott meg, a moog szintetizátorok némi elektronizálódást vittek a zenébe itt még jó arányossággal, a billentyű-mágusok pedig példátlan zsenialitással ötvözték a klasszikus-zenei hagyományokat a prog-rockkal (Keith Emerson, Rick Wakeman, Patrick Moraz...). Ez az aranykor azonban nagyon rövid ideig tartott, kb. 1974-ig (néhány együttes azért még később is készített "klasszikus prog-rock lemezeket", pl. Yes: Going for the one 1977, stb.). Nem tudom minek volt köszönhető, hogy ez a magasságos éra csupán 4-5 évig tartott? Talán a technikai "fejlődésnek" (vagy inkább visszafejlődésnek) volt köszönhető, hiszen az újabb kütyük és felfedezések gyorsabbá tették az életet, minden felgyorsult, az emberek pedig egyre jobban eltávolodtak saját benső valóságuktól és a zenei felhigulással szimultán elvesztették a transzcendenciával való még amúgy sem teljesen kialakult kapcsolatukat, hiszen a hetvenes évek második felében megjelent a disco-hullám, amelyben a zene lényegesen egyszerűbb lett, a szövegek pedig az egyetemes metafizikai mondanivaló helyett profán és hétköznapi, csak az adott pillanatra vonatkozó pitiáner dolgokról kezdtek szólni. Ez a zuhanás pedig a nyolcvanas években az elektromos dobok, az új hangzások és szintetizátorok, vagyis a szintipop megjelenésével egy elektronizálódott, a természetességtől és a természetes hangzástól teljesen eltávolodott, életidegen és mértéktelenül műanyag (élet)formát öltött...