2011.08.15 Umoljani/Lukomir

 

Az itthoni felkészülés során nem sikerült az interneten megfelelő térképet találnom, amelyik egyértelműen jelölte volna a Lukomirba vezető utat. Találtam ugyan több térképet is, de ezek között nagy volt az ellentmondás, valahogy nem ugyanazt az utat mutatták. A Google Földön kellett ezért kibogarásznom a kitaposott köves utakat. Ezek meg milyenek szoktak lenni? Elágaznak erre, meg arra. Ha egy mélyedésben összegyűlik a víz, sár lesz, akkor az emberek választanak egy másik utat, és ott tapossák ki a nyomvonalat. Így egy olyan útháló keletkezik, mint a pókháló. A műholdképek alapján el is kezdtem kirajzolni, hogy melyik lesz majd a legjobb Lukomorba vezető út, hol, melyik elágazásnál merre kell fordulni, de amikor kiválasztottam már a szállást Umoljaniban, akkor meggondoltam magam. Majd csak útbaigazítanak a helyiek.

 

Végül nem is a helyiek, hanem a spanyol-olasz lányok mutattak egy fénymásolt térképet, amelyet a sabici turisztikai hivatalban kaptak. Hát akkor majd elmegyünk mi is oda és kérünk egyet.

 

Lányom kakaskukorékolásra ébredt. Mire kikászálódunk az ágyból, már megint kint van az udvaron és a baromfit hajtja. Azok meg már jobbnak látják, ha átmennek az udvarból a léckerítésen túlra, a bozótosba. A kakas onnan méltatlankodik. A faházból kilépve finom meleg fogad bennünket, pedig még csak alig múlt nyolc óra. Már nyoma sincs az éjjeli télnek. Valami ilyesmire vágytam, ezt kerestem. Álmosan nézek körbe, a reggeli éles napfényben gyönyörűek, sejtelmesek a színek és az árnyékok. A hegyek méltósággal ölelik körül a falut. A kristálytiszta levegőben a hegycsúcsok közelinek tűnnek. A mellettünk levő hegyoldalban birkanyáj kolompol, valahonnan tehénbőgés hallatszik.

 

A reggelit kilencre beszéltük meg. A konoba teraszán terítettek meg nekünk. Frissensült lángosszerű puffancsokat kapunk friss tejföllel, lekvárral és.., no igen Nutellával. Sajnos a civilizáció itt is jelen van. Menta tea jár hozzá.

 

Reggeli után irány Lukomir. Ahogy gurulunk le a völgybe, nem győzök fotózni és filmezni. Nem remélem, hogy akár csak a látvány töredékét is vissza tudja majd adni a felvétel. Megállok a lukomiri Nekropolisznál is. Nagyjából 20-30 sírkő - tecak - van szétszórva a domboldalon. Nincsenek túl jó állapotban, a reliefek alig láthatóak rajtuk.

 

Sabiciba érve nem találjuk a turisztikai irodát. Több kört is megyek a kicsinyke faluban, de semmi. Embert se találok, akitől megkérdezhetném. Az egyik többemeletes ház tetején dolgoznak, de őket nem zavarom. Bemegyek inkább egy orvosi rendelőbe, a váróteremben senki, az egyik nyitott ajtó mögött egy férfi unatkozik. Sabiciban? Nincs itt semmilyen turisztikai iroda. Bejlasnicán van. Hát a lányok jól összekevertek valamit.

 

Hát oda nem megyünk vissza, az legalább fél óra autóval. Most mi legyen? Otthon nem rajzoltam le az utat Lukomirba, Naziftól nem kérdeztem meg, itt meg nincs a beígért turisztikai iroda.

 

Belevágjunk? Belevágjunk egy öt hónapos gyerekkel az ismeretlen hegyi utakba?

 

Belevágunk. Még előző este láttam egy Lukomir táblát Sabicitól nem messze. Megpróbálom onnan megközelíteni. Az út alig szélesebb az autómnál, olyan hajtűkanyarokkal és emelkedési szöggel, hogy azt nézem, mikor fog az egyik hátsó kerekem levegőbe kerülni. De legalább aszfaltozott. Az utolsó település Rasenovici, aztán vége az aszfaltnak, köves úton kapaszkodunk tovább. Feljebb és feljebb, egyre feljebb. Az út mentén legelők, még egy-egy krumpliágyás, aztán a civilizációt végleg magunk mögött hagyjuk. A kopár hegy belsejében vagyunk, körülöttünk évmilliók által legömbölyített hegycsúcsok. Ha nem tudnám, hogy több mint 1500 m magasan vagyunk, lehetnénk valahol a bakonyi fensíkon is. Fák itt sem nagyon vannak. Jön az első útelágazás. Lerajzolom. Innen jöttünk, az egyik sziklán valami jel. Rögzítem azt is.

 

Most már ha visszanézünk sem látjuk a dús füvű réteket, dombokat. Csak a kopár hegyek körülöttünk. Az út köves, de nincsenek mély vízmosások és nagy szintkülönbségek sem. Az utat mintha frissen simították volna el. Azt hiszem így is van, ezt az utat nem olyan régen javították. Néhány tehén a hatalmas sziklák között keresi a füvet. Fél óráig nincs sok változás. Itt-ott egy birkanyáj. Hatalmas farkasölő kutyák vigyázzák. Embert nem látunk. Valahol itt lehet a juhász is, de a sziklarengetegben elveszik ő is. Aztán megpillantunk néhány autót az út szélén. Egy kiépített, kővel kirakott forrásnál álnak. Úgy tűnik, hogy valami zarándokhely lehet. Mosolyogva intünk egymásnak. Több útelágazás és rajzolás után, megpillantunk egy útjelző táblát. Vrdolje erre, cuhovici arra és... Lukomir emerre. Na jól van, nem tévedtünk el. Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam.

 

A civilizáció nyomai ismét megjelennek. Kőből rakott telekhatárok, közöttük veteményes itt is, ott is. Egyre sűrűbben. Karámban tehéncsorda, újabb forrás, rajta emléktábla, hogy ki mikor építette adományként. Megpillantjuk a falut. Olyan mint a képeken. Az út mellett tábla hirdeti, hogy 1495 m magasan vagyunk. A házak olyanok mint Umoljaniban. Kicsi kőházak, bádog tetővel. Birkatrágya mindenütt. A ház falának halmozva. Végigcsorgunk a házak között, aztán vége az útnak. És a világnak is. Az autó hintázva áll meg, előttünk egy fakérítés, és mögötte szakadék. A Rakitnica kanyon. Még így az autóból kinézve is borsózik a hátunk. A talajt nem látjuk magunk előtt, csak a szemközti hegyeket.

 

Alig szállunk ki, már egy lukomiri fejkendős asszonyság kávéra invitál bennünket. Persze tudom, hogy csak gyapjúholmit akar eladni, de szívesen, kiváncsian vesszük a meghívást. Kicsinyke házhoz vezet bennünket. Jé, ez olyan mint a mesebeli manók háza! Von lányom párhuzamot a mesevilág és ezen létezhetetlen hely között. Valóban, csak a gyerekeimnek nem kell egészen mélyen lehajolni, hogy beléphessünk a házba. Cipőt vegyük le! Figyelmeztet házigazdánk. Kint minden birkatrágya, belül viszont patyolat tisztaság. A házikó vastag szőnnyeggel kibélelt mint egy fészek. Egy kicsiny előtérből két ajtó nyílik. Mi talán a nappaliba lépünk be. A másik lehet az alvókamra. A nappali nagyjából 2x3 m. Még ülve is elérem a fagerendákat. A bútorzat egy rozoga ágyból, egy alacsony, viaszosvászonnal leterített asztalból, egy székből, és két tűzhelyből áll.

 

A kávéhoz a víz rövid időn belül lobog. Bosnyák kávét kapunk. Fületlen csészébe cukrot tesz, majd a felforrt kávé habját meri rá kiskanállal. Nem vagyok kávészakértő, nem tudom, hogy ez most így finom-e. Iható, az biztos. Annak azért örülök, hogy felforralta. Közben próbálunk "beszélgetni" is. Szláv nyelvismereteimet összeszedve és mutogatással. Elmondjuk honnan jöttünk, de őt inkább a családi viszonyok érdeklik. Anyósomra bökve elmagyarázzuk, hogy feleségem édesanyja. Áh, Punica! Punica! Új szót tanultam. Anyósomat az út hátralévő részében ezzel ugratjuk.

 

Házigazdánk (a nevét sajnos nem tudom) elpanaszolja, hogy nincs gyerek és nincs nyugdíj sem. Hát akkor most térünk rá az üzletre, következtetek. Így is van. Előkerülnek az általa készített natúr gyapjúból kötött zoknik, pulóverek, sapkák. Nyár közepe van, de gondolni kell a télre, ugyebár. Zoknikat veszünk, de ezek olyanok, hogy szerintem cipő sem kell majd. Ezekkel nyugodtan taposhatom a havat. Így zokniban. Fényképezni szeretnék, megkérdezem szabad-e. Figyelmeztet, hogy őt ne, kimegy a szobából. Még az utcán idejövet sikerült lekapnom hátulról.

 

Elbúcsúzunk. Tesz még egy kísérletet további holmik ránktukmálására. Nem erőszakosan, nem kellemetlenül. Megértem. Azt hiszem nekem és gyerekeimnek is tanulságos volt ez a kis vendégeskedés. Gyakran fogunk még erről beszélni.

 

Nincs most már hátra más, mint körülnézni. Szájtátva. Megmásszük az egyik dombot. Tulajdonképpen hegycsúcsot. A kilátás lélegzetelállító. Leírhatatlan. Egy lankás dombon állunk, mégis alattunk van egy ezer méteres szakadék. A gyerkőcöket is féltem, mert nem érzékelik a veszélyt. Ha valamelyikük itt lefelé megindulna... Rossz belegondolni is. Fényképezünk és fényképezünk. Innen is, onnan is. Olyan, mintha a világ tetején állna az ember. Most ennyi a világ, amit látunk. És mi itt vagyunk a tetején.