Én tulajdonképpen azokra a ötvenes-hatvanas brit háziasszonyokra gondoltam, akik 2003-ban Terry Wogan műsorának hűséges hallgatójaként a The Closest Thing To Crazy miatt lettek azonnal Katie Melua fanok, és akiknek a The Flood (és a The House album úgy egészében) már abszolút befogadhatatlan volt. :)

Ez nekünk itt Magyarországon teljesen kimaradt, de Katie Európában is csak a PbP albummal (és arról is a NMB "biciklis" slágerrel) lett igazán ismert.

* * *

A novemberi album címe tehát Secret Symhony, így egyes számban...

Amúgy kíváncsi vagyok, Katie és Mike Batt beszéltek-e már a szerződés esetleges meghosszabításáról, hiszen 2002-végén eredetileg öt studióalbumra szóló megállapodást írtak alá, és ezzel ez most lejár. Viszont azt Katie is tudja, hogy egy "major label"-nél ő csak egy lenne a sok név között, míg a Dramatico-nál ő "a sztár", akire valóban figyelnek, és akinek itt beleszólása van a dolgok menetébe.

Viszont egy nagy lemezcég esetleg fordíthatna rá annyi pénzt, hogy a amerikában is befuttassa őt. Nem hiszem, hogy ezt a próbálkozást Mike Batt cége mégegyszer megengedhetné magának, hiszen a legutóbbi kísérlet Mike-nak kb. egymillió dollárjába, de az is lehet, hogy ugyanennyi fontjába került - és mégsem sikerült az áttörés. Részben azért sem, mert valójában ennyi pénz ehhez ott édeskevés.

Másrészt viszont egy nagy kiadó sem garancia a sikerre, hiszen Nerina Pallot legutóbbi albumát (Year of the Wolf) az Universal-hoz tartozó Geffen adta ki, és mégsem sikerült még a briteknél sem nagy sikert csinálni abból az albumból. Pedig az album tényleg jó, tehát vagy mégis kevés pénzből akarták megoldani, vagy valamit nagyon elcsesztek vele kapcsolatban... Mondjuk pont erre panaszkodott Kylie Minogue is két nemrégi single-jével (Get Outta My Way, Better Than Today) kapcsolatban, hogy az EMI emberei nem igazán álltak a helyzet magaslatán, a sok pénz ellenére sem.

Tehát egy "major" sem garancia a sikerre, bár több esélye van, mint egy "indie"-nek.