A húrelmélet Planck-méretre összeugrott húrjai ugyan úgy nem tudnak magyarázattal szolgálni arra, hogy hogyan mehet a foton a Mach–Zehnder minkét ágában.


De a hullám-képpel minden sokkal egyszerűbb. A hullámok mindig minden irányban haladnak, ezzel eddig semmi gond nincs.

A Bragg-diffrakciós elektron-foton scatteringnél a konstruktív interferencia helyek maguk a rácsok. Ahol a hullámok fázisai úgy találkoznak, hogy destruktív interferencia alakul ki, ott egyszerűen nincs rács. Emiatt az ott mozgó elektronhullámok nem diffraktálódnak.


Ezeknél az interferométereknél kis intenzitásnál mindig csak az egyik ágban mérhető foton. A probléma állítólag hullámokkal nem megoldható. Ez nem teljesen fedi a valóságot, hiszen többféle folyamat is elképzelhető.

Az egyik a hullámcsomagok fáziseltolódása. A hullámok fázisa visszaverődésnél eltolódik. Ez azt eredményezi, hogy az említett interferométer két ágában a fázis eltolódott. Ez a kis fázis-differencia a hullámcsomagoknál kinagyítódik. Egy fél hullámhossznyi különbség egy egész lebegés-hosszal képes a hullámot eltolni. Ez az eltolódás nem kizárólag térbeli lehet, hanem időbeli is.


A másik lehetséges megoldásról már írtam. A fényhullámok konstruktív interferenciája vagy csak az egyik ágban jön létre, vagy csak a másikban. Ha a nyalábosztót közönséges osszcillátorok sokaságaként képzeljük el, akkor ez nem lenne lehetséges. Akkor minkét ágban kellene haladnia a hullámoknak.

De a Bragg scatteringnél más a helyzet. Ha a fényhullám is űgy diffraktálódik az elektronhullámon, mint az elektron-hullám a fényhullámon, akkor már megérthető a folyamat. A fényhullám vagy elhajlik eredeti útvonalától vagy nem. Ez a viselkedés teljesen megfelel annak, ahogy a foton a kisérletekben viselkedik.



A harmadik megoldás az időben visszafele haladó hullámok. Ekkor a detektorból visszainduló hullám teljesen eltünteti a másik ágban haladó hullámot. Talán ez a legtisztább megoldás.