A fény kettõs természetét egységesen tárgyaló elmélet alapja azonban csak az 1920-as évek végén, Dirac munkája nyomán született meg. Ezen elmélet szerint a sugárzási teret a klasszikus elektrodinamika törvényeinek megfelelõen egy adott térrészben módusokra bontjuk, például adott polarizációjú és frekvenciájú síkhullámokra. Minden módushoz egy harmonikus oszcillátort rendelhetünk úgy, hogy az oszcillátor energiája megegyezzen a térmódus energiájával. Az oszcillátort ezután kvantáljuk, azaz a kvantummechanika elmélete szerint tárgyaljuk. Ennek megfelelõen a tér normál módusainak energiaspektruma diszkrét és egyenközû. Ha a módus az n-edik sajátállapotban van, akkor azt mondjuk, hogy a módusban n foton van. A fotonszám tehát a módus gerjesztettségének a mértéke.

Ezeket a módusokat nevezem én téridő-interferencia mintáknak. Ezek a téridőben olyanok, mint a lézer sugarai. Ha rácsot teszek elé, akkor felbomlik több sugárra, Ezek a gerjesztett állapotai a részecskének. Csakhogy ez nem részecske, hanem téridő-hullám.

A vak is látja. De aki akarja, álmodja tovább Einstein álmát.

Ebresztő, Neo.