A JÁNOSSY-KÍSÉRLETEK – III. ban ez olvasható.

 

   Sokáig úgy tûnt, hogy a jelenségeket a klasszikus
elmélettel is le lehet írni, ha megfejeljük a detektálásnál
fellépô kollapszus hipotézisével, meg azzal, hogy a fo-
toelektron hirtelen kilépésének valószínûsége arányos
az intenzitással. Ez használható az egyfotonos kísérlete-
ket tárgyaló fejezetig, de azután csôdöt mondott.

 

A félreértéseket mindig az okozza, hogy a klasszikus megközelítésnél mindig ugyanazt az egyszerű sémát veszik elő. De az nem működhet, hiszen részleteiben téves.

A hagyományos értelemben vett kollapszusnak nincs sok értelme, ha hullám-hullám scatteringről beszélek. Mint lentebb írtam, a kollapszus csak az interferencia-minta változása. Az elemi hullámok ugyan úgy, minden lehetséges irányba haladnak, mint klasszikusan. De ugyan úgy befolyásolják az egész interferencia-mintát, mint klasszikusan.

Amikor két hullám találkozik, és megváltoztatják egymás haladási irányát a téridőben, akkor már csak az interferencia konstruktív részei hatnak, az elemi hullámok ekkor nem játszanak szerepet.  Nyilván egy nulla amplitudójú térrész nem vehető rácsnak.

Az intenzitás ugyan úgy vehető részecskeszámnak, de helyesebb lenne téridőbeli konstruktív-interferencia helyek számosságaként említeni. Annak ellenére, hogy a második megnevezés sokkal rosszabbul hangzik.

 

Alapjában véve Einstein megközelítése formailag jó. A foton energiája arányos a frekvenciájával, amiből következően fordítottan arányos a hullámhosszával. Minél rövidebb, annál jobban eltérítit az elektront. Kisebb rácstávolságra nagyobb a Bragg-szög, ha a hullámhossz kisebb, mint a rácstávolság. Ez a klasszikus fény-elektron eset.

A kvantummechanika sem tömeggel számol, hanem hullámszámmal, ami fordítottan arányos a hullámhosszal.

Nem véletlenül van ez így.

 

Az egész leírható klasszikus hullámokkal, de még véletlenül sem úgy, ahogy eddig próbálták.