Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás)

 

 

 

                    Heller Ági liberálbőjtös lakomáján

 

 

Gyurica úr válasz | 2011.07.16 09:03:50 © (21764)

… „minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van…”.

„Valóban így van”. És? Akkor mi van?! Tegyük föl, valóban így történt. Akkor ebből mi következik?

Előzmény: Gyurica úr (21762)

 

Semmi. Mert a semmiből egy másik (még nagyobb) semmi következik.

Tegyük föl a kérdést: az irredentizmus, a fasizmus (legvégső formájában: a náci fasizmus) mire „hivatkozott”, ha nem az „életlehetőségekre”, a Lebensraumra? Vagy vegyük a Lukács, Heller, Fehér, Vajda, Márkus és mások szocializmusábrándját, a polgári normák „sikertelen kétségbevonását”: „csaló az államok törvénye, / mert minden bajt szegényre mért” – fújták telitüdőből Hellerék a taggyűléseken! A kommunista „lázadók”, majd a diktatúrák, a „zsarnokságok” apologétái harcosan „hivatkoztak” egyfelől a szabadságra („Föl, föl, ti rabjai a földnek!”), másfelől a nyomor megszüntetésére, mint „életlehetőségre” („Föl, föl, te éhes proletár!”). Olyannyira, hogy Bajnai Gordon ma is éhes proletár. Vagy pedig Szabadságra vágyik (majd a filozófus eldönti)! Minderre persze lehet az a válasz, hogy még a lázadó Bajnai elvtárs elvhű nótázása is Heller Ágnest igazolja, aki szerint a „kétségbevonók” „minden esetben az Életre vagy a Szabadságra hivatkoznak”. Igen ám, csakhogy így is marad a kérdés: originális filozófia-, egyáltalán filozófia-e a tézis, mely szerint a fing minden esetben légnemű?, mert, ha nem, vagyis amennyiben darabos a fing, akkor mi ugyebár végleg beszartunk. Ráadásul Heller épp az ellenkezőjét állítja annak, mint amit állít. Egyrészt „sikerességről”, másrészt „ideiglenes sikertelenségről” beszél: a „sikeres” lázadók, vagy az „Élet”-re, vagy a „Szabadság”-ra „hivatkoztak”, de: „Sokszor az ideiglenesen sikertelen esetekben is, mint például a parasztháborúk esetében”.

„Sokszor”. Milyen sokszor?

Azért indokolt a kérdés, mert a valódi bölcselő minden esetben konkrét példákra, paradigmákra hivatkozik, míg az önnönmagára filozófusi lepkeszárnyat igéző politikai hernyó határozatlan számnevek mögé bújik – ösztönösen is, tudatosan is.

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz… rejtekező-bújkáló szöveg.

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

A játékos bujkálás, a szellemi sumákolás nem filozófia, hölgyeim, hanem csak amolyan von Hinfällig-puppenHaus aus fontoskodás (vö. H. I.: Nóra), esetleg művészet (lehet), már amennyiben a szöveg katartikus erejű.

 

Babarczy szövege „játékos” (na most, nem mondom meg, hogy ebbéli mineműségében micsodámhoz hasonlít, mert az dicsekvésnek tűnne, ráadásul a lompos igazságnak csak a felét árulnám el), szóval: Babarczy „játékos”, míg Heller a semmit számlálgatja: „sokszor”. Értem, de milyen sokszor? Melyek a kivételek? Nem tudjuk. A mondat kvázi értelme szerint a „parasztháborúk esetében” minden lázadás „ideiglenesen” volt „sikeretlen”, mégpedig azért, mert a parasztok liberálisak voltak. Vagy – az „Életre” hivatkoztak. Biztosan így történt, ám épp ezért nem ártana tudni, melyek azok a „nem sikeres lázadások”, amelyek azért sikertelenek, mert a lázadók nem az „Életre” vagy a „Szabadságra” hivatkoznak. Hanem valami másra. Nyilván a Zománcos tésztaszűrőre. Vagy a Pöttyös csokornyakkendőre. Mert, ha nem, akkor mire? Az Elnyomásra? A Halálra?

A fasizmus is, a nácizmus is a munkának, a munkásságnak a tőke (illetve a zsidó-tőkés financiális rabigája) alóli fölszabadítására „hivatkozott”, méghozzá úgy, hogy „kétségbe vonta” részint a „plutokrata zsidónormák”, részint a kereszténynormák rendszerének jogosultságát, sőt „faji” képviselőinek létjogosultságát is. Sikeresen? Történelmileg nem, társadalomlélektanilag igen: a különféle „lebensraumokra” („életlehetőségekre”), illetve a „zsidó pénzügyi elnyomás” alóli fölszabadulásra való „hivatkozás” ma is virulens demagógia. És amivel csak azt akarom jelezni, ismételten, hogy Heller gyakorlatilag nem állít semmit, túl azon, hogy a fing általában nem darabos. (Szívből flatulálok ezen unikális filozófiai tételéhez!)

 

Tegyük hozzá – s persze csakis a kéjenckedő nyelvi „germózás” kedvéért –, voltaképpen a „lázadás” sem különbözik a „kétségbevonás”-tól. Sikeres/sikertelen lázadás nincs. Akár megkülönböztetjük a „lázadás” fogalmát a „fölkelés”, a „zendülés”, a „forradalom”, a „szabadságharc” fogalmaitól, akár nem, tudniillik minden forradalom sikeres, már csak azáltal is, hogy létrejött. Nyilvánvalóan sikeres a szülés, melynek során egészséges négyes iker jön a világra (s akik majd matuzsálemi kort érnek meg, Nobel-díjas tudósok, Oscar-díjas művészek, olimpiai bajnok sportolók lesznek), ám akkor is sikeres a szülés (mint tevékenység), ha csak egy, az inkubátorban másfél órát vegetáló gnóm csecsemő született (amennyiben megszületett), ráadásul ez nem csupán formállogikailag van így, hanem történelmileg, történelemfilozófiailag is. Minden elkezdődött (majd levert) forradalom sikeresnek minősül, minimum egy vonatkozásban: legenda marad. Sőt a forradalomnak épp ez az egyik alaptermészete: permanenciájában áll a sikeressége.

 

Dózsa népe, bontsd ki zászlód itt a helyed,

Őseidnek akarata jár teveled,

Jobb magyar jövendőt, kürt szava harsog a földeken át,

Jólétben független, szép Magyarország nyer ma csatát.

 

A munkásmozgalmi dalban szereplő „jólét” és „függetlenség” a helleri „Élet” („életlehetőség”) és „Szabadság” nyilvánvaló megfelelője, a „filozófus” mégis (minden bizarr reminiszcencia dacára) sületlenséget beszél (gimnáziumi dolgozatban kettesalát érne a szövege). Tudniillik az induló mondja jól: nem „Dózsa népe” hivatkozott a szabadságra, Dózsa őseinek „akarata” csak relatív szabadságakarat, ugyanis megkerülhetetlen a kérdés: ki volt a parasztvezér autentikus elődje? Vajk? Koppány? Koppány a szabadsághős? A kalandozások kényszere volna a szabadság?

Nem akarom kiábrándítani Faragó Vilmos „okos nő”-jét, Almási professzor „originális gondolkodóját”, Ungvári professzor „Heller Ági”-ját, ám a tény akkor is tény: a keresztes hadjárathoz verbuválódott jobbágyok nem SZDSZ-esek voltak. Sajnos. Hanem (keresztény) hívők, akik – nem mellesleg! – idegen földek, városok, falvak kifosztásában, fölgyújtásában, népek leigázásában, kiirtásában, a legyilkolt férfiak védtelen asszonyainak, lányainak megkúrásában (mint „életlehetőségben”) reménykedtek. Így volt ez Magyarországon is, és így volt a reformáció közép-németországi parasztháborúiban is.

Heller Ágnes Spartacus, Husz János, Dózsa, Müntzer mozgalmaira most úgy erőszakolja „nagyszerű könyveiben” a modernista libertiánus dogmatikát, mint amekkora sztálinista hévvel ragasztgatta nevezett népi hősökre a „kommunisták nemzeti elődei” címkét. Az „ötvenes évek” apologetikájában Dózsáék már majdhogynem maguk is filozófuszsenik voltak (marxista géniuszok nyilván), ma pedig (miután a tudós „Vajda Misu” rájött, hogy „Marx érvénytelen”) Budai Nagy Antalék, Cserni Jovánék Bokros Lajos elvhű követői lettek. Vagy nem? Ha nem, akkor Dózsáék nem „Szabadság”-ra, hanem „Élet”-re vágytak értelemszerűen. Az is jó! Egy baj van! Hogy az „Élet”-et Bokros nem adja meg a parasztnak, arra általában Orbán miniszterelnök úr hivatkozik: Lebensraum!

 

Szögezzük le: Heller alapvetően torzít, így a „filozófiája” nem valódi bölcselet (hanem csak hitvány politikai propaganda), szerintem hazudik az öregasszony (de azért engedjük meg: elvileg nincs kizárva, hogy nem hazudik, hanem a von Haus aus műveletlenségéből, tudatlanságából adódóan ferdít). Ugyanis a parasztháborúkban az alapvető ideológiai hivatkozás nem libertiánus, sőt – minden dézsmanyomorítás dacára – nem is létorientáltan populáris, hanem főképpen vallási-etnikai-nacionalista jellegű. Luther döntő hatását a Biblia német nyelvre történő lefordítása, Husz János meghatározó erejét a csehnyelvű prédikálás jelenti. Nyilván nem elhanyagolható az sem, amit mondtak, írtak, prédikáltak (ezt egyébként Heller éppúgy nem tudja, nem érti, mint Savonarola gondolatiságát, illetve az eretnekség történelmi szerepét), mígnem az volt a meghatározó mozzanat, ahogyan mondták: németül, csehül. A nép nyelvén beszéltek, így lettek azután a népekből nemzetek. Minderre Heller Ágnes abszolúte süket, stilárisan totál zokni (lábszagú kékharisnya), bármely szövege erről tanúskodik, durván töri az anyanyelvét (nyilván az idegen nyelveket is), ezért nem fogalmaz, hanem rikácsol, amikor beszél (tessék megfigyelni!), sőt írásban is rikácsol, vagyis szemantikai, stiláris, logikai csököttségét hangerővel, primitív agresszivitással, notórius fecsegéssel igyekszik kompenzálni. Heller töksüket a nyelvi differensek iránt, és pontosan ezért dogmatikus. Hol „marxista”, hol „liberális”, egykor anticionista, máskor cionista, illetve Ábrahám és Árpád kevertvérét Bende-buzgatja magában – persze csakis misztikusan.

Aki képtelen megfogalmazni egy épkézláb mondatot, az szükségképpen lesz liberális. Misztikus liberális. Vagy antiliberális. Marxista. Vagy antimarxista…

A dogmatikus ember nem fogalmaz, hanem tételez. Igen ám, csakhogy attól a von Kochlöffel aus harcos asszonyság nem válik gondolkodóvá, hogy hirtelen dogmát vált.

Nemrég hallottam a fölpofozott Vajda Mihályt a tévében. Kiderült: ma már látja az öregúr, hogy Marxnak van igaza, ám még mindig nem érti. Vajda valószínűleg nem fog „visszaváltani”, nyilván röstellné is a dolgot (ő nem egy Tamás Gáspár Miklós), de nemcsak ezért. Mert – mondom, a szavaiból úgy tűnt – ma sem érti igazából, mi zajlik körülötte. Ady szerint „Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak”. Hát nem. De milyenek a „holnaphoz húzó” nem „rongy pulyák”? Aki kíváncsi rá, megtudhatja például Bánó András politikai vitaműsoraiból. Na, azok aztán telve vannak fiatalokkal, olyan „Lyányok s ifjak szívei”-vel, akiket a világon semmi nem érdekel (és ez nem túlzás, a világon semmi!), csak az, hogy miként lehet „szavazatokat maximálni”. Az a jó párt, amely képes sok „szavazatot gyűjteni”, slussz. Ennyi. S az efféle ifjúi „fölséges Tűz csiholóival” tökéletesen megértetik magukat az olyan negédes öreg pöcsök („vén huncutok és gonosz ostobák”?), mint: Ungvári professzor, Bánó, Bauer, Gerő, Ágh Attila (Bauer még Babarczyval is leült vitázni!), miközben Vajda az egyetemen gyártja az üresfejű, üreslelkű hatalomtechnokratákat. Tagadja persze a dolgot, de akkor is így van. Vajda professzor arról beszélt a tévében, hogy ő gondolkodni tanítja az egyetemistákat. Elképzelhető, akkor viszont Heller hazudik: „A [budapesti] iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát. […] Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért [Márkus] Gyuri és [Fehér] Feri pofon vágta”.

Meg is érdemelte, tudniillik aki „hisz”, például abban, hogy „van Isten”, „hisz” a „Szocializmusban”, majd „bejelenti”: „Marx érvénytelen”, „a kapitalizmus meghaladhatatlan”, ergo mától „nincs Isten”, nos, annak még akár igaza is lehet, ám, hogy a hívő kontra „bejelentő” ember nem gondolkodó, az egészen biztos. Kérdezem: hogyan nevelhet fiatalokat gondolkodásra az a professzor, aki maga sem gondolkodik, hanem hol „hisz”, hol meg „bejelenti”: mától eddigi dogmáinak az ellenkezőjét fogja hinni? Sehogy. Az efféle neofita hívő – paradox módon – hitetlen, elvtelen, értékek nélküli hatalomtechnokratákat nevel.

Most miben hisz Vajda Mihály? A „holnapban” hisz. Jaj, de már abban se nagyon! Mert milyen az a „holnap”? Egyáltalán, lesz-e „holnap”? Ha összeomlik az Euro, maga alá temeti-e „Vajda Misu”, „Heller Ági” legújabb álmát, „modern világát”, üdvözítő szép „Szabadságát”, vagy sem? – kérdezte Vajda a tévében, persze a maga infantilis, hányaveti módján. Miközben az is nyilvánvalóvá vált a portréműsorból, hogy még mindig haragszik Marxra. Pedig hát nem Marx mondta néki, hogy legyen hülyén vicsorgó sztálinista. Sőt épp ellenkezőleg, Marx az ilyen Heller-féle, Vajda-féle, indulatvezérelt tovarisokat „szamarak bandájának”, „korlátolt állatoknak” nevezte a maga idején; ha tehette, hanyatt-homlok menekült a közelükből. Vajdának pedig (vénemberkorára) marad a csipás csodálkozás, hogy: Hát, nahát!, Marx primitív leköpdösése sem vált üdvözítővé, éppúgy, mint anno Marx primitív agyonnyálazása, jaj, hogy hát akkor most akkor mi legyen!?

 

A Wikipédia írja: „A nemesi szemléletű, gyakorta elfogult történelemírás később alaptalanul hangoztatta, hogy Dózsa György példát szolgáltatott más, a magyar korona területén történt nagy megmozdulásoknak, így Cserni Jován felkelésének… a Gubecz Máté vezette horvátországi parasztfelkelésnek. Valójában egyikre sem volt közvetlen hatással”.

Nem is kell, hogy „közvetlen hatással” legyen. Merthogy közvetett hatása – miként a fent idézett munkásmozgalmi dal is jelzi – évszázadok múltán is lehet (és van) minden hősi (jellegű) megmozdulásnak.

  

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

 

Hol van itt szó szabadságról, életről? Itt a tűz, a láng, a pusztítás, a (vissza)rablás a konkrét fenyegetés rekvizituma. 

Heller: „minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak”.

 

A bús bocskoros Ady (mint unoka) meglehetős eréllyel vonta kétségbe a „nagyurak” „normáinak és szabályainak érvényességét”, több alkalommal is, sőt úgyszólván csak kétségbevonással foglalkozott egész életében. Például:

 

Dózsa György unokája vagyok én,

Népért síró, bús, bocskoros nemes.

Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni

Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.

 

A Nyár heves s a kasza egyenes.

Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,

Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe

Rettenetes, nagy dühvel özönöl?

 

Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?

Rablóváraitokból merre fut

Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel

Lecsukjuk a kaput?

 

Ady sem a szabadságra, hanem a „kósza nép dühére” hivatkozik. Már, hogy Ady „kétségbevonása” nem volt „sikeres”? Nem volt. Amennyiben nem tekintjük sikereseknek a különféle szellemi „kétségbevonások” politikai hozadékait: az 1918-19-es forradalmakat, az 1945-48-as átalakulást, az 1956-os fölkelést, az 1988-90-es „rendszerváltást” (amelyről ugye mostanában kezd kiderülni: csak erősen korlátozott módon és mértékben hozott szabadságot, jólétet, demokráciát). Szóval, ha mindez nem számít (100 %-os) sikernek, akkor is egy történelmi, forradalmi („kétségbevonási”, „lázadási”) permanencia része, s ebbéli vonatkozásában mindenképp sikeres, hiszen a Petőfiék, Adyék által kárhoztatott („kétségbe vont”) feudális-úri normarendszer nem létezik már, legalábbis annak „kétségbevont” formájában semmiképp. A feudalizmus a Heller Ágnesek, Babarczy Eszterek, Vásárhelyi Máriák, P. Szűcs Juliannák… korlátoltságában, bornírt dzsentri-agresszivitásában él tovább, ami viszont nem jelenti, hogy a polgári, szocialista forradalmak, forradalmi kísérletek történelemfilozófiailag ne volnának sikeresek.

 

Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?

Pajtás, ebeké a vérünk:

Fejünk fölött varjak kárognak.

Pajtás, meghalt a vezérünk.

 

Különb volt, mint nyolcvan apátúr,

Szentebb úr nem vala itten,

Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,

Mint az egekben az Isten.

 

Tréfás gyilkosok csiklandozták

S meghalt komoly, büszke fővel.

Háta mögött egy püspök állott

Szentelt vízzel és füstölővel.

 

Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,

Holt ember varjaknak étkük.

Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.

Mi éhesen széjjeltéptük.

 

Gyomrunkban az élet s az átok,

Hajh, gyomor, haj, kutya bendő,

Ti vagytok Magyarország sírja

S ti lesztek majd a jövendő.

 

Lesz bőjtje a nagy lakomának,

Lesz új vezér és új Dózsa,

Sebő pajtás, ne köpködj: megvált

Bennünket a Dózsa trónja!

 

A szabadságra hivatkozik Ady? Az életlehetőségre? Nem. A gyalázatra, az átokra, a dühre, de leginkább a szégyenre. Illetve: a komolyságra, büszkeségre, az emberi nagyságra, tartásra, méltóságra, mi több, az emberi szentségre, istenségre: „Szentebb úr nem vala itten, / Úgy trónolt ott, a tüzes trónon, / Mint az egekben az Isten”. Sőt a költő – paradox módon – épp a reális „életlehetőséget” átkozza: „Pajtás, mi voltunk a rossz varjak. / Mi éhesen széjjeltéptük. // Gyomrunkban az élet s az átok, / Hajh, gyomor, haj, kutya bendő”.

 

Hogy Ady „kétségbevonása” sikertelen volt? Elhiszem. Tudniillik egyedül „Heller Ági” Viktorkája volt sikeres a magyar történelemben, a magyar politikatörténet egyik legsunyibb demagógiájával, a Heller (és mások) által máig csodált „ruszkiűző” temetési beszédével.

 

Mindegy, nem variálom tovább, mert a lényeg, hogy: ezt a jókora szart kajálják (magasfilozófia gyanánt „Heller Ági lakomáján”) az Ungvári professzorok, Almási professzorok, Sziklai professzorok, Radnóti professzorok, Habermas professzorok, P. Szűcs professzorok, Faragó professzorok (Vili pajtás, mit szól a gyomrod?!), Magyar Bálint professzorok, Bánó professzorok… egyedül Kálmán Olga professzorasszony (áldassék a neve!) fogott ülve kezet a „zseniálisan”, „originálisan” világhírű és „nagyszerű” „antikommunista filozófussal”.

Egyébként a fölsorolt kakalakomázók (különösen Almási pajtás) szerint Babarczy Eszter is „originális gondolkodó”. Babarczy ugyebár a demokratikus, liberális normákat vonja kétségbe (a HVG-ben), s a helleri magasfilozófia maximái alapján sikertelenül ugyan (mert nem a szabadságra, nem az életre, hanem a „szebb jövőre” hivatkozik), ám a valóság jelei szerint mégiscsak sikeresen. Tudniillik nem a helleri szabadságra és életre hivatkozó pártok („ló”-ként az SZDSZ, illetve ha az nincs, akkor „szamárként” a Dávid-Bokros furcsa pár) jutottak tavaly a parlamentbe, hanem (a fülkefényes Fidesz mellett) egy hamisítatlanul neonyilas (a zsidóktól, a cigányoktól és a parlagfűtől való megszabadulásra, illetve az anti-trianoni lebensraumra hivatkozó) politikai alakulat, méghozzá nem is jelentéktelen pozícióban. Ilyen értelemben tehát Babarczy „hivatkozása” sikeres, s amellyel – vicces módon – igazolja Heller filozófiai tézisét. „Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak”.

 

Akkor lássuk! De most már ne Babarczyt, hanem magát a „filozófuszsenit”! Akár itt is „igazolhatja” a „nagyszerű filozófus” az ő nagyszerű állítását, ám nyomatékosan figyelmeztetem: itt a „magasfilozófiai” egérút („Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”), szóval hogy ez itt nem érvényes, nem járható út. Ha ugyanis ezen az „egérúton” próbálna botorkálni Heller, itt (vagyis egy valódi vitafórumon, nem pedig idióta nyálgépek lelki nedvedzésétől ragacsosulva), bizony, újra és újra nevetségessé válna.