Mottó: „Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; / Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.”

(Weöres Sándor)

 

 

 

                             A halászlé rámelegítése

 

 

Gyurica úr válasz | 2011.07.10 09:18:24 © (21745)

József Attila jobban ismerte az 1945 és 1956 közötti történelmi korszakot, mint például Tverdota professzor, s ugyanez elmondható Hermann, illetve Heller-Vásárhelyi viszonylatában is. Amit Hermann fizikailag nem ért meg, azt az eszével érti meg.

©

 

Papp Zsolt el-eltűnődik A halászlé megfőzése közben: milyen a Kunsági-öntözőcsatorna kékje? Kék. Ez így nyilvánvaló. Ámde: milyen kék? „A megfáradt egzisztencialisták kékje”? „Beauvoire oly kedves kékje”? „Chartres-i kék”? Nem! És nem is „agávékék”, „nem szuverén kék”, „nem nekifeledkezett kék”.

Hanem?

„Talán, mint a tinta”.

„Mint a tinta, Sartre töltőtollában”. Sartre arról ír (sartre-i tintával sartre-i tollában), hogy „a szimbólumok érdekmentessége az érdektagolt társadalom fesztelen legitimációját szolgálja”. Merthogy az ember híján van a szabadságnak, miközben telve „tikkasztó egyenlőtlenséggel”, a „pórusokból is áradó elnyomással”. Furcsa – gondolja Papp Zsolt a halászlé átható fövése közben (a bugyogó lé már tekintélyesen bordó, „középütt téglavörös”, a bogrács szélén „megfontoltabban liláspiros”) – furcsa dolog ez. Mert itt van például Habermas – gondolja Papp Zsolt (közben a bölcsen forrongó lé bizalmasan bugyog) –, Habermas szerint „a szimbólumok, kivált kidolgozott nyelvi formáikban, az érdektagolt társadalom tagolt érdekeinek lecsiszolására, mi több, áthidalására és közvetítésére szolgálnak”. Sartre tinta-kékjében szabadsághiány, az egyenlőtlenség, az elnyomás töppedt feketéje tükröződik, míg amott: „a tikkasztó történetű térségben” a térség „gyermeke [Habermas] fütyül az egyenlőtlenségre, és elméleteiben sok-sok szabadsággal ruházza föl az embert: szabadok és egyenlők, azok vagyunk!, már a természet jogán is!”. És Luhmann! (Bugyogj, lé, csak bugyogj!) Luhmann most „Bielefeldben a modernizáció elismertetéséért harcol”.

 

Milyen az igazság színe?

Merre leng az igazság bográcsillata? Luhmann „a hetvenes években megkockáztatta, hogy az értelem filozófiai definícióját adja”. Furcsa – gondolja Papp Zsolt, miközben a különös hallé általánost suttog a bográcsban – „a filozófus feladata, hogy a léttel és a semmivel foglalkozzon”. Objektum és szubjektum. Lét és nemlét. Majd a megfőtt „lét, a halakkal, fehér s mély, csöbörszerű edényekbe merjük. Vörös, fehér, vörös”. „Színek és kontúrok próbálgatják egymást”. És megint Luhmann, aki „azt mondta, hogy a lét kontingens”. „Igen – morfondírozik a fatörzsön ülő ember (egy falat hús, egy kanál lé) –, alighanem így van. A lét másként is lehetséges. Negyvenen alul. Mert azután? Azután mégiscsak azon kezd el rágódni az ember, hogy csakugyan – miért is van inkább a lét, mint a semmi? Hát nem? Nem inkább a semmi? Negyvenen felül.”

 

És akkor idáig érkeztünk. És itt áll, az immanensen lobogó hallé külsővé lett partján a huszonnyolc éves költőzseni. Jóval negyvenen alul. Ő persze vas-színű égbolt alatt tűnődik, tündöklőn hideg acélra kékült kucorgással.

 

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

 

„Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. De ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények és csak mint ilyenek kétségbevonhatatlanok. A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége”.

 

A halászlé nem abszolútum. A halászlé főzése az abszolútum. Mint lehetőség (vö. a 11. Feuerbach-tézissel), és éppen azért, mert a „lét csupán tulajdonság” („a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága”), de tulajdonság. A szabadság, elnyomás, egyenlőség, egyenlőtlenség… mind-mind tulajdonság. A „nemlét” alapzatán. Az ember a tulajdonságot a semmire ráadásul kapja, és mint talált tárgyat, visszaadja. Bármikor. Örökre. S éppen ezért őrzi meg!!!

Sartre? Habermas? Luhmann? Negyvenen fölül? Negyvenen alul? Ki tudhatja? Ami tudható: a harminc alatti, húsz év alatti zseniben alakul végessé a mélykék határtalanság, sűrűsödik bíborvörös abszolútummá a véghetetlen idő. Vagyis. Az 1937-ben meghalt József Attila jobban, pontosabban ismeri az 1937 utáni történelmet, mint a tíz év múltán (1947-ben) született „Dr. Prof. Tverdota György egyetemi tanár, tanszékvezető” professzor; aki az irodalomtudományok Doktora. Professzora. S aki épp ezért nem érti, mit tartalmaz a József Attila-i „sötét gyár” szintagmában a „sötét” jelző. Azt pedig még kevésbé érti, hogy miért éppen „öntött” az Ember csillaga? Egyáltalán: mi lehet az Ember melegen-forrón „öntött csillagának” alternatívája? Aki ismeri József Attilát, tudja: részint a törvényes mostoha szürke hajával oldott kozmikus kékítő (a zseni versében a hidegszín nem véletlenül hideg), részint a lelkekbe döfött „rozsdás, durva vastőrök” csillagarzenálja. Míg a professzor éppen a proccos Doktorság, a pöffeszkedőn irodalmi Professzorság okán nem érzi az idióta „hübrisz” jelenlétét. Ezért „oktatja” tudásra, történelemismeretre a zsenit. Noha nyilvánvaló: „Dr. Prof. Tverdota” a történelmet sem érzi. Nagyjából semennyire.

 

Papp Zsolt tűnődik. A „Doktor”, a „Professzor” oktat. Kioktat. A géniuszt is kioktatja. Merthogy ő ugyebár tíz év múltán született… Látja, amit a zseni nem láthatott. Hát persze. Ahogy azt Tökfej Vaksi bácsi elképzeli…

 

A tűnődés tanít. Az oktatás butít. Ha nem is mindjárt egészen le, egészen Doktorrá, Professzorrá, ámde totálisan butít.

Papp Zsolt tűnődik. Morfondíroz. Kérdez: Sartre? Habermas? Az öntözőcsatorna kékje? Milyen kék? Miféle kék? Egzisztencialistán kék? Lilásan-bugyogón bíborkék?

A tűnődés, az okosan-kérdezés – tanít. A korlátolt elme vélekedése, véleményformálása, véleményközlése – korlátol.

 

Heller Ágnes nem tűnődik. Nem kérdez. De még csak nem is vélekedik. Heller is Doktor Professzor. „Megkülönböztet”; ezt írja „nagyszerű könyvében”, méghozzá Ungvári professzor kategorikusan doktori ámulatára: „Az igazság statikus fogalmától megkülönböztetem az igazság dinamikus fogalmát”. Már hogy miért különbözteti meg? Azért, hogy végeredményül leszögezhesse az ő, minden Kierkegaard-okat professzori nyárson forgató, „saját” és abszolútnak tekintett „igazságát”: „Mindenki tudja, hogy mi az igazság, és mégsem értünk egyet abban, hogy mi az igazság” (166. oldal).

 

Ungvári Doktor Professzor szerint „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”

 

Bele fogok kötni. „Heller Ági” doktori-professzori „megkülönböztetésébe” is.

 

Elöljáróban annyit (ti. a tárgyhoz tartozik): itt egy erélyesen csetelő ember – különféle nickeken – notóriusan igyekszik engem „megvetni”, gondosan megsérteni. Mert még annyit sem értett meg e topik tartalmából, történetéből, hogy éppen az bántana, de nagyon ám!, ha nem rosszmájú, kopasz, „elsőgenerációs” „germózóvᔠemelnének, hanem nyálas, bongyor-baba, többdegenerációs-diplomás kreténné inszinuálnának. Amivel persze nem azt állítom, hogy a „többgenerációs”, a „von Haus aus” entellektüelek között mindenki degenerált; Hermann, Papp Zsolt, Ancsel Éva kiváló tudósok, sőt egy Marx például zseni is lehet, ugyanakkor megfigyelhető: az igazi tehetség, az integránsan, átfogón alkotó szellem jobbára „elsőgenerációs” elme, míg a többgenerációs furvézer doktor-professzorként is marad maximum diplomás szakbarbár (általában még annyi sem). És aki nemcsak magyarul, de akár több nyelven is képtelen megfogalmazni egy épkézláb gondolatot. Mert a tuskót hiába gyalulják, akár egy életen át, tradicionálisan, von Haus aus, már a címeres pelenkájában is, a tuskó tuskó marad; esetleg lehet belőle abrichtolt farönk, kevéske száraz forgács, korhadt eszmereszelék.

Erre lesznek példák Heller professzor könyvéből.