Gyurica úr válasz | 2011.07.08 13:51:39 © (21739)

Nem azért ülünk a tóparton, a folyóparton, a patakparton, hogy dagadtra csipkedjenek a szúnyogok, ti. a horgász nem hülye (már amelyik), nem mazohista. Hanem türelmes. Férfi. Ha nincs kapás, hát nincs kapás. Majd lesz. Ha pedig nem lesz, akkor nem lesz. A horgászat nem a „lesz”-ről szól, az ti. a halászat, még kevésbé a „legyen”-ről, hanem a „lehet”-ről.

Kizárt, hogy legyen „kapásom”? Például ezen a topikon. Nem kizárt. Valószínű? Nem valószínű. És? Akkor ne pecázzunk?

Előzmény: sódium-5 (21738)

 

Papp Zsolt „katarzisforrása” után – ugyanez – egy Oscar Peterson-parafrázissal: minden hódolatunk az olvasóé, ámde nem az olvasónak írunk. Főként nem a „kommentelőknek”, és még annyira sem az olyan „fórumtársaknak”, akik úgy tesznek, mintha „kommunikálnának”, noha valójában a saját szövegük sem érdekli őket, kizárólag a puszta megjelenés fontos számukra. Egyébként pontosan ez a csetelés lélektanának paradoxona: a csetelő szubjektumnak azért van szüksége „társra”, hogy megvillanthassa valamiképpen pőre, üres „személyiségét”. A „társ” szimpla rekvizitum. Na most e paradoxon „másik oldala”: a csetelőember azt sem óhajtja (sőt kifejezetten nem akarja!), hogy őt többnek tekintsék szimpla rekvizitumnál, csetelési eszköznél. Gondolata, intenciója, szövege nincs, olyan pedig végképp nincs, amelyben a „személyisége” tartalmat nyerhetne, formát ölthetne, ezért a csetelőember tartalmilag teljesen föloldódik (gyakorlatilag elenyész) a tömegben, csak formailag próbálkozhat a kikristályosodással. Vagyis: a csetelőember menthetetlenül tömegember. Kvázi személyiségként létezik. Nem véletlen, hogy a fórumokon egyetlen épkézláb gondolat nem olvasható. A fórumokon sem.

 

A valódi személyiség igazságok megfogalmazására törekszik, ezért őt egyáltalán nem izgatja, hogy a szövegeit hányan olvassák, hányan nem, hányan értenek vele egyet, hányan vitatják, ti. az igazi individuumot kizárólag az érdekli, hogy igazság-e, amit megfogalmazott: valamely konkrét állítás igaz, vagy hamis? Bizonyítható, vagy cáfolható?

Az írás, a fogalmazás, egy bizonyos lélekponton túl, olyan, mint a zene. Formailag centrifugális, expanzív, tartalmilag centripetális, totálisan immanens. Oscar Peterson a közönség előtt sem a közönségnek játszik. És nem is önmagának nyilván. Hanem a zenének. Az igazság nem az olvasóé, nem a megfogalmazójáé, hanem az igazság az igazságé.

 

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

 

A döntő a megvilágosulás. Az elme nem alkotja az igazságot, hanem „csak” tudomásul veszi. Épp ezért Heller Ágnes sem megvilágosuló elme, hanem úgynevezett „saját igazságokat” „alkotó” (értsd: fűzfaigazságokat farigcsálgató, majd azokat előhablatyoló) szellemi pojáca.

A megvilágosuláshoz nincs szükség tömeges jelenlétre, tömegerők befolyásolására, politikai monstrumok megnyerni akarására (innen érthető Moldova ars poeticája: a „captatio malevolentiae”); megkockáztatom: talán még társakra sincs szükség, de csetelő „társakra” semmiképp. Ha a gondolat (amely valakié), ha a könyv (amely valakié), társ, akkor persze szükség van társakra is. Marx szerette Engelst, de neki, mivel zseni volt, (szerintem) még Engelsre sem volt szüksége szellemileg. Ha nem vagy képes egyedül látni a világot (hol a színén, hol a fonákján), akkor elvesztél, mint gondolkodó (már, még mielőtt megkerültél volna). Ha pedig képes vagy a szuverenitásra, akkor „normális”, „hétköznapi”, ún. „politizáló társas lényként” vagy elveszett ember. Akár teljesen is, már amennyiben nincs óriási szerencséd, s nem akadsz össze egy-két (de általában inkább egy, mint két) odaadó, áldozatos lénnyel.

Akit sokan szeretnek (mint például Babarczy Esztert), s akiben ez nem kelt gyanút, sőt még örül is neki (mint például Babarczy Eszter), az gondolkodóként kampec.

Persze a gondolkodó ember is törekedhet szeretetre (már ti. arra, hogy őt szeressék), de nem a gondolatai révén. Hanem udvariassággal, előzékenységgel, kedveskedéssel, ilyesmivel. Egyébiránt pedig szögezzük le: a csetelőember sem nem kedves, sem nem okos, a csetelőembernek az a konszenzuálisan kínált elvárása, hogy elismerést és szeretetet (de minimum valami érzelemfélét) sugározzanak felé! Miközben ő is „sugároz”. Ennyi. És e hipokrízis rajzolata nem egyéb, mint a szmájli. Nincs szükség arra, hogy miattam erőlködj (én se teszem meg miattad), nincs szükség arra, hogy miattam megpróbáld szép szavakba önteni az „elismerésedet”, „szeretetedet”, „vonzalmadat” (én se teszem meg miattad), elég, ha odabaszol a képernyőre valaminő „emotikumot” (ha lehet, nyilván: szmájlit), abból aztán kitűnően látszik, hogy mi mostan szeressük egymást, gyerekek. Értem. Na, de ez micsoda? Mint mondottam, gyönge hipokrízis. Majd abból lesz a kiteljesült lelki krízis, végül a bárgyú sírdogálás a tévékamerák előtt.

 

A költő – ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

 

A „benti” és „kinti” „harmónia” nem szükségképpen vonatkozik, sőt az esetek zömében egyáltalán nem vonatkoztatható egymásra. A költő „szava” nincs alárendelve az ún. nagybetűs Praxisnak, nyilván a gyakorlat sem a Költeménynek, hanem: a műalkotás maga a praxis. És pontosan így értendő Marx híres tézise: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.

A „különbözőképpen” való filozófiai „értelmezés” nem azonos az ihleti megvilágosulással. Vagyis a József Attila-i megvilágosulás a művészi alkotással, a totális világmegváltoztatással, a „világhiány” megszüntetésével azonos. Miként Oscar Peterson, Dave Brubek, Mikisz Theodorakisz, Bartók Béla zenéje is megvilágosulás. Nem azért jó, mert sokaknak tetszik (maga Peterson nem is törekszik föltétlen tetszésre, Bartók még kevésbé), hiszen azok, akik a koncertterem nézőterén „állva tapsolnak”, hujjogatnak a pénzükért, általában szimpla sznobok, hanem azért jó, akkor jó a műalkotás (a „befogadó műalkotás” is!), ha katartikus erejű.

 

ó európa hány határ

minden határban gyilkosok

ne hadd hogy sirassam a lányt

ki két év mulva szülni fog – – 

 

ne hadd hogy szomorú legyek

mert európai vagyok

szabad medvék komája én

szabadságtalan sorvadok – – 

 

verset irok hogy szórakozz

a tenger a hegyfokra jött

s egy terített asztal uszik

a habon fellegek között – – 

 

Ez prózára fordítva így hangzik: a szabad medvék komája azért szabadságtalan, mert mások szórakoztatására kényszerül verset írni (mindegy, hogy pénzért, vagy sem!). És ha tudná a szabad medvék komája, hogy most hányan imádják a költészetét, hányan „szórakoznak” a versein, pontosabban: a versei révén, miközben egy kukkot sem értenek a költeményekből, hát, nem tudom… Nevem, ha van, csak áruvédjegy – vagyishogy József Attila verseit úgy szeretik, annyira, oly mélységig értik a költő rajongói (az Oscar Peterson-i „közönség”), mint bármely mosóporreklám vonzalmas szövegét, illetve bármely szmájlisan szimpike, vagy éppen gyűlöletittasan turbulens csetelői hozzászólást.