„... el vagy magaddal olyanjól, neked nem kell más ahogy a Költönek sem kellettett más verse .”

 

 

Azért nem érted a dolgot, mert nő vagy. A neved: Er-nő. Így helyes.

Ha férfi volnál, például ha horgásztál volna valaha, de legalább pecáztál volna gyerekkorodban (mint én), akkor tudnád: a férfi nem siet. Nem azért ülünk a tóparton, a folyóparton, a patakparton, hogy dagadtra csipkedjenek a szúnyogok, ti. a horgász nem hülye (már amelyik), nem mazohista. Hanem türelmes. Férfi. Ha nincs kapás, hát nincs kapás. Majd lesz. Ha pedig nem lesz, akkor nem lesz. A horgászat (Angelfischerei) nem a „lesz”-ről (kommen, Gesamtergebnis) szól, az ti. a halászat (Angeln, fischend), még kevésbé a „legyen”-ről (müssen), hanem a „lehet”-ről (möglich sein).

 

Kizárt (ausgeschlossen), hogy legyen „kapásom”? Például ezen a topikon. Nem kizárt. Valószínű (präsumtiv)? Nem valószínű. És? Akkor ne pecázzunk?

 

Na most, pontosan így kapcsolódik ide József Attila:

 

Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon egeken –

 

ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már,
költő én vagyok!
-------------
Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra logika;
de nem tudomány.

 

Az ember lelke-logikája csevegve folyik át dolgokon, egeken, köveken, nickeken… Egyiken sem akad fönn, mert ha megtenné, már nem volna patak. A pataknak éppen ez a természete, illetve ebben áll a patakparton horgászó ember s az idő viszonyának lényege. A „költő én vagyok” megállapítás József Attilánál nem minőséget, hanem állapotot jelöl. Részint a véghetetlen mozgásban kifejeződő teljesség állapotát (ezt Farkas János László verstani, hangtani, grammatikai elemzéssel is igazolja), részint a Bergsontól átemelt, de tipikusan József Attila-i eszmélet-állapotot.

 

Az meglett horgász, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy a nickeket
[a] szövegre ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszadobja
bármikor – ezért „fogja” meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

 

Így értendő a „verstöredékben” szereplő „költő én vagyok”, illetve az, hogy „nem kell más verse már”.

 

Kétségtelen: az eszmélet-állapotnak létezik olyan stádiuma, amikor az ember úgy véli, úgy érzi, de ez a legjobb kifejezés: úgy eszméli, hogy már semmi új dologra, viszonyra nem ébredhet rá. Már mindent tudunk, mindent értünk, merthogy már mindennek megjelent bennünk az ellenkezője is.

 

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

 

És ez sem minőség, hanem állapot, létállapot kérdése, illetve hogy hűek maradjunk József Attila bölcseletéhez, szóhasználatához, mondjuk így: a „nemlét”, a „semmi” ősállapotának, az „állagok állagának” megértése, illetve az értelemnél is „tovább” ható, az értelmen túliság dimenziójában való megragadása. Nota bene értelmen túli (és nem értelmen kívüli) állapotról van szó József Attila költészetében, vagyis a József Attila-i értelmen túliság (vö. Ars poetica) magában hordja az értelem mozzanatát. Így értendő a líra, a logika és a tudomány jelzett viszonya. A líra túl van a tudományon (így a logikán is), de nem létezik logika nélkül.

 

Papp Zsolt ír arról, hogy a horgászat, egy bizonyos eszméleti szinten túl, katartikus erejű tevékenység, pontosabban: állapot. Vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy ugyanezen Papp Zsoltnak egy másik írásában a „halászlé megfőzése” már egy egészen más viszonyulási módot jelöl. Ha erről, mármint a horgászat-katarzisnak, illetőleg a „halászlé megfőzésének” speciális (Papp Zsolt-i) vagy általános viszonyáról van véleményed, azt szívesen elolvasom, a pártok viszont nem érdekelnek, a „nem volt kutyaszar” az utcán pedig még kevésbé.