1) Ha nem Kambodzsában, hanem Kínában, akkor legyen neked is kellemes karácsonyod! Indokínai fenyőfaünneped a sanghaji esztétikatanszéken. De akkor már nem Kínában, hanem Kambodzsában!

2) Ezt írja a tudós Almási professzor: „az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya, bár természetesen nem csak ők disszidáltak. (A folyamat nem állt le: a jó fejek közül ma is sokan mennek el, nagyrészt örökre.)”

Ha itt a „folyamat nem állt le” szintagma, illetve a „mennek el” kifejezés nem a „kivándorlásra”, nem a „disszidálásra” vonatkozik, hanem arra, hogy az esztétikai jó fejek immár az örök kulákmezőkre távoznak (kisrészt nem örökre, merthogy csak nagyrészt örökre), ha tehát így van, akkor ebben is legyen fenyőünneped, legyen csilingelőn sváb és zsidó karácsonyod egyszerre! A Zhejiang tartományban. Vagy: Csang cseng – a Nagyfalra mászva. Legyen úgy, ahogy a kulákos stílérzéked diktálja, ti. mindez formai kérdés.

A lényeg a következő: erősen bunkósodik az ország. Ezért halnak a jó fejek. Illetve azért bunkósodunk, mert kipurcannak a jó fejek. Vagy ezért van az, vagy azért van ez. Hát igen, már Beauvoire sem tudta pontosan, mi is volna jó igazából (vö. Minden ember halandó), vagyis Almási professzor jó okkal fenyegette meg e síri világot: ha nem kezdünk el rögvest operába járni, a jó fejek mind elmennek. Valahová. Valahogyan. Nagyrészt örökre! Kisrészt nem örökre.

Mért is tagadnám, volt idő, mikor magam sem gondoltam másként; sose felejtem el (minta ma történt volna), valamely korareggeli, velőtrázó szexuális tevékenységem után kb. ennyit voltam képes elnyöszörögni: nos, akkor én ezzel a magam részéről elmentem, nagyrészt örökre (értsd: legalább aznapra), ám a nejem (aki magánemberként erősen filozofikus alkat) már vacsora közben tájékoztatott: az „örökre” relatív kategória (mármint a tárgyalt vonatkozásában), legföljebb tíz-tizennégy órányi terjedelemben tolerálható. Ma már persze nyúlik az idő, képlékenyül, az ember egyre jobban érti Dali művészetét, illetve azt az alapbölcseleti tételt, mely szerint megfellebbezhetetlen, örök igazságok nincsenek. Minden relatív. Még a relatív is relatív.

Egyetlen archimédeszi pontot ismerünk, nevezetesen, hogy: a jó fejek mindig elmennek. Nem jönnek, hanem mennek! A túlvilágra mennek. Oda disszidálnak. Nagyrészt örökre, s így immár ők is az Égi Ávéház teraszán üldögélnek eszmeileg megújultan, rendelnek maguknak a tejszínhabos feketeávó (illetve ávé) mellé egy szelet liberális dohostortát, elméláznak picit a földi prolik bunkósodásán, majd egy főúri kulákmozdulattal kiemelik tudós töltőtollukat jól szabott (esztétikus) falusi szmokingjuk belső zsebéből, és megírják önkritikus levelüket a Magyar Kapitalista Kulákpárt Központi Bizottságának, mely levélben maximális odaadásukról, örök hálájukról, hűségükről biztosítják a zsidó, sváb és kulák elvtársakat, az egész értelmes középosztályt a még életben maradott erkölcsi-eszmei jövő-menőkkel (értsd: a nagyrészt örökre elmenőkkel) együtt...