Igazságtalanok lennénk ha Kenant egy kézlegyintéssel elintéznénk színészi oldalról.  Én például nem érzem erőltetettnek az arcjátékát, erre pont a tegnapi  rész volt a legjobb példa, amikor Eysan megérkezett a lakásába. Szerepe szerint egyik pillanatban érzékeny, gondolkodó embernek kell lennie, aki vívódik saját bosszújának szövevényében, a  másik pillanatban meg szerepet kell játszania, feltenni az Ezel-álarcot és negédeskednie, szenvelegnie, együttéreznie attól függően, hogy a pillanat mit kíván meg.

Én nagyon sok arcát láttam Kenannak, széles a spektrum a nagyon sötéten néző és a mosolygós szemű Ezelig. És vannak átmenetek, amikor szinte símogat a tekintete. És ne feledjük, hogy a török filmes zsűri a hangjával együtt alkotott ítéletet, a többség idehaza viszont szinkronnal nézi. Én már korábban megírtam, hogy nekem Kenan hangja nem tetszik, ami részben a nyelvnek is köszönhető (bocsi törökök :-)).  Többekkel ellentétben én Ali (Baris Falay) játékában kezdettől fogva látok egyfajta túljátszottságot, (első gondolatom erre a ripacséria volt),  harsányságot, jobban bejött volna ha egy kicsit visszafogottabb. De ez minden bizonnyal abból adódik, hogy Ezelt leszámítva Ali a legérzékényebb,  és mindent egybevetve a legszenvedélyesebb főszereplő.

Színészileg nekem Cengiz is nagyon tetszik, akik castingolták őt erre a szerepre, jó munkát végeztek. 

A tegnapi részben azt hittem Eysan megkapja az utolsó tördöfést, miután  Mert leköpte, vártam, hogy Ezel Ömerként magasodik majd a földön gubbasztó nő fölé.  Ideje lett volna már ha Mert is megtudja az igazságot. Alkalmas lett volna a pillanat, mert Ramiz is ott volt, aki hitelesítette volna Ezel beismerését. Az meg külön dramaturgiai érdekesség lett volna, hogy miként viselkedik ugyanarra a hírre Mert és Eysan. De ez most elmaradt