Emellett ahogy egyik rész a másikat követi, egyre inkább látszik, hogy ez egy jól átgondolt történet, főleg, ami a karakterek érzelmi és jellembeli sajátosságait illeti. Valaki már írta egyszer, hogy nincsenek jók és rosszak ebben a történetben, de ezen túl még mind többet meg is tudunk arról, hogy kiben melyik jó és rossz vonás mitől is alakult ki.

Még leginkább Ömer/Ezel az, akinek a személyisége a legegyszerűbb, szinte bárgyú - de valahol még ez is elfogadható, pont az ilyen abszolút jóindulatú, túl puha fészekben felnevelt, semmi rosszra, váratlanra fel nem készített, valójában rém egyszerű teremtések válnak később olyanná, akik nem tudnak túllépni a saját árnyékukon sem - ráadásul ott van Ramiz, aki nem is hagyja elgyengülni, gyanítom, hogy már csak azért sem, mert neki is szüksége van arra, hogy Ezelen keresztül folytonosan erősítse saját, már gyengülő önmagát. Mondom ezeket úgy, hogy én nem néztem előre, szóval lehet, hogy csupa tévedés az egész, amit írok. :-)

Amúgy meg elképedek magamon, hogy egy ilyen, valójában maffiatörténet mennyire magával tud ragadni, noha nem rajongok sem a bosszúállásért, sem az alvilági létformáért. ;-)