Hàt ha a csalàdoddal sem tartod a kapcsolatot, az tényleg szomorù. Ennek mélyebb okai lehetnek. Amely àldatlan àllapotban azonban minden tagnak megvan a maga felelôssége. S az egymàstòl valò elzàrkòzàs nem a legjobb megoldàs. Fôleg ha a szüleinkrôl van szò. Akàrmilyen jellemûek, mégis csak nekik köszönhetjük létezésünket. (Màr Konfucius is ràjött a szüleink irànti tiszteletünk fontossàgàra az antik korban.)

Mellékesen engem az anyàm ütött-vert kis koromban, amiért gyerek ésszel utàltam. Öt éves koromtòl apàm nevelt, s anyàmat nem is làttam vagy tiz évig. S akkor mikor meglàttam, megsajnàltam (hogy miért, azt tul hosszu lenne elmesélni), az utàlatot sajnàlat és  együttérzés vàltotta föl. Felnôtt ésszel pedig hàlàt kezdtem irànta érezni, amiért a vilàgra hozott. Többször meglàtogattam innen is, s bàr soha semmit nem kaptam tôle életemben, én mindig küldtem, vagy vittem neki valamit. Mert én azt tartom, hogy nem azért adunk, hogy viszonzàst vàrjunk érte. :-)