Mottó: „azok sem tévednek, akiknek visszatetsző a tollnokok lovagiatlansága. S azok sem, akiknek feltűnik a mákvirágok végtelen magabízó, öntelten műveletlen, bizalmaskodó bunkósága…” (Radnóti Sándor)

 

 

 

       Bunkó mákvirágok kontra zsidók, svábok és kulákok

 

 

Almási professzor összeszámolta a bunkókat, és megállapította: „Több lett a bunkó, mint bármikor korábban”. Hopp, de nem így van ez igazából! Mert Almási professzor valójában nem olvasta meg a bunkókat, ugyanis a mondat végén kérdőjel áll, a professzor nem állít, hanem kérdez, tehát így korrekt az idézet: „Több lett a bunkó, mint bármikor korábban?” Nem tudjuk. Több lett? Kevesebb lett? Pontosan annyi bunkó van most is, mint amennyi volt (valamikor)? Mikor? Mindig? Almási professzor korszakos kérdésére (kérdéssel indokolt kérdésére) kérdéssel válaszol. Almási professzor nem tudja, változott-e a bunkók száma, nem tudja, ebben a vonatkozásban mi az „irány”, egyáltalán van-e „irány”, ám, ha van, akkor, kérném tisztelettel, Almási professzor tudni szeretné, mi több, tudni akarja: mi sodor bennünket abba az irányba, amelyről nem tudunk semmit, csak ezt tudjuk: lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Ezért „válaszol” Almási professzor az újabb és újabb kérdéseire újabb és újabb kérdésekkel. „A média sodor ebbe az irányba?”. Ezt sem tudni. Egy dolgot látni: „Mondjuk, azt látni, hogy a politikai közbeszéd durvulása ezt a trendet segíti”. Milyen trendet? A bunkók számának gyarapodását? Csökkenését? Stagnálását? Nem tudjuk. Almási professzor még kevésbé tudja (ha tudná, talán nem publikálna a Népszabadságban), Almási professzor nem tud semmit, na de hát pontosan ezért kérdezi: abban, hogy bunkósodunk (vagy nem bunkósodunk), a média a felelős? Nem tudjuk. Kérdezzük. Amit viszont biztosan tudunk, ezért határozottan állítjuk: abban, hogy vagy a média felelős vagy nem, segít a „közbeszéd durvulása”. Ennyi. De, hogy ne tűnjek huncut fórumozónak, idézem a professzori szöveget egészében is, immár megszakítások, kommentárok nélkül: „Több lett a bunkó, mint bármikor korábban? A média sodor ebbe az irányba? Mondjuk, azt látni, hogy a politikai közbeszéd durvulása ezt a trendet segíti.”

Így tehát már világosabban látszik a probléma lényege, vagyishogy megéri olvasnunk a Népszabadságot, benne a szuper-elitértelmiségi Almási professzor szuper-elitértelmiségi-elemző cikkét. A bunkósodásról. És ez még mind semmi! Csak most jön a java! Almási professzor ugyanis rálelt a dolgozó traumára; s nem csupán rálelt az ő szuper-elitértelmiségi tekintetével, de rá is mutatott a traumára hiperintellektuális eszével, értelmével: „dolgozik itt egy történelmi trauma is. Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége. Magyarán, hogy az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya, bár természetesen nem csak ők disszidáltak”.

 

Az egyik kulcsfogalom tehát a szuper-elitértelmiségi Almási professzornál az „értelmes középosztály” tudományos kategóriája. Na most, ha nem tartanék magam is a „közbeszéd durvulásától” (abban ennen bunkósodásomtól, melyre Radnóti professzor is volt szíves kegyesen rávilágítani az értelmes középosztálybeli Népszabadságban), szóval, ha nem félnék a tovább-bunkósodástól (amely vagy van, vagy nincs), akkor magam is bunkó módon, sőt mákvirágosan tenném föl a kérdést: what the fuck is „értelmes középosztály”?

 

Hermann István szerint az Almási professzor által idealizált Horthy-korszakban „a magyar úri középosztály, mely osztályként politikai erőt jelentett, a legsivárabb szellemi képpel rendelkezett”.

 

Két dolgot kell tehát megállapítanunk: (1) tárgyilag miről beszél Hermann István, illetve (2) igaza van-e Hermann Istvánnak? (Ti. az a kérdés, hogy Almási professzornak igaza van-e vagy sem, teljességgel érdektelen, ugyanis a Horthy-érát „originálisan” nyálazgató Almási professzor „unikálisan” hülye. Ilyen erővel akár azt is kérdezhetnénk, hogy igaza van-e Babarczy tanárnőnek bármiben is, de különösen abban, hogy végre-valahára „elkezdődött” a „szebb jövő”.)

Nyilván nem vitatja senki: ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, igaza van-e Hermann Istvánnak, mindenekelőtt tudnunk kell, miről beszél. Azt, hogy Almási professzor mi a faszról beszél, nem tudjuk, ő sem tudja, épp ezért érdemben Hermann szövegét elemezzük, míg Almási professzor mondatait paralel pamfletírozzuk.

 

Hermann „úri középosztályról” beszél. Helyesen? Helyesen. Merthogy volna „nem úri középosztály” is? A „nem úri középosztály” volna az „értelmes középosztály”? Kevéssé valószínű, ugyanis Almási professzor szerint éppen az „értelmes középosztály” az, amely uralja a társadalom lelkét, kiáll a vártán az általában vett bunkósodással, illetve a hozzám hasonló mákvirágok konkrét bunkóskodásaival szemben. Tehát, ha csupán annyira volt úri (értsd: hatalommal bíró) a középosztály, hogy még „úri”-nak sem nevezhető a Népszabadságban (csak Hermann-nál), akkor indokolt a kérdést: mekkora lehetett ama középosztály értelmének, értelmességének hatóereje? Mennyiben volt képes az „értelmes középosztály” értelme kontrollálni, uralni a társadalmi viszonyokat? A válasz egzakt, vagyis nem professzori jellegű, hanem teljesen világos: semennyire. Illetve progresszíven semennyire. Tehát: nem úri középosztály nincs. Az úri középosztály fogalma azt jelenti, hogy a középosztály része az uralkodó osztálynak. Vagyis amennyiben nem par excellence úri, annyiban nem is középosztály, hanem mondjuk: dzsentri, leszakadó, lecsúszó, deklasszált stb. Manapság számos „elmélet” (mondjuk inkább így: ideológia) hirdeti: a „középosztály” nem pusztán része az uralkodó osztálynak, hanem maga az uralkodó osztály, illetve azzá válik az ún. „középosztályosodás” során. Például Vásárhelyi Mária (aki a tőkés szerveződési szisztéma egyik ismert magyarországi apologétája) leleményesen két részre osztja a hermanni „úri középosztályt”. Beszél egyfelől „keresztény-úri középosztályról” (ezek ugyebár a rosszak, merthogy ezek magukat a „nemzet gerincének tekintik” stb.), beszél másfelől „modern polgári középosztályról” (ezek a jók, mert ők „képezik” a „polgárosodás motorját”), míg én ennél valamivel rusztikusabban ítélem meg a problémát. Például: Hatvany Lajos József Attilához képest úrnak számít? Azt hiszem, senki előtt nem kérdéses: par excellence úrnak számít. És aminek metaforikus értelme van, tudniillik pl. Hatvany és pl. Bajcsy-Zsilinszky között jelentős a különbség (és akkor még igen finoman fejeztük ki magunkat), sőt bizonyos vonatkozásban Hatvany és Márai között is jelentős a különbség, de „csak” jelentős. Vagyis a történelemfilozófiailag meghatározó differencia Hatvany, Mannheim, Vágó… Horger, Bajcsy-Zsilinszky, Márai…, illetve József Attila között mutatkozik. De mondhatjuk ezt ontopik-viccesen is: a lényegi különbség nem Babarczy „egyik fele” és Babarczy „másik fele” között van, hanem a lényegi különbség a Babarczy-szülők családalapítási megfontolása révén szexuálisan készre komplettírozott Babarczy Eszter és mondjuk, szerény jelentőségem között feszül. Babarczyban ötvöződik (legalábbis az önéletrajza szerint) a Vásárhelyi által leírt „jó” és „rossz”, míg nékem nem kell se a jó, se a rossz, ráadásul a kettő egybehabarva kifejezetten taszító; ahogyan Nietzsche mondja: túl vagyunk jón és rosszon, ahogyan József Attila mondja: már jóról és rosszról nem gondolkozunk. Persze az „úri középosztály” többes számban kifejezett képviselőivel: a Babarczy Eszterekkel, Heller Ágnesekkel, Almási Miklósokkal, illetve az „úri-polgári középosztály” klienseivel (a Vásárhelyi Máriákkal) szembeni osztálykülönbség, osztályellentét önmagában még nem indokolja az egyes számú Babarczy, Almási, Heller, Radnóti… elleni kritikus „fórumozást”. Csakhogy Almásiék intellektuálisan is tolakodnak, kapálóznak, miközben intellektuálisan gyöngék! Viszont agresszívek. Hovatovább nem is kell antiszemitának lennem, hogy Almásiék megtámadjanak, elég csak nem szeretnem az operát ahhoz, hogy nyilvánosan „bunkónak”, „taplónak” minősítsenek. Ráadásul, mondom, valami egészen velőtrázó agresszivitással verdesik szöges csizmáikat az Andrássy úti flaszterhez, miként pl. Almási teszi a Népszabadságban. De akár kedvelhetem is az operát, akkor sincs mentség, már abban az esetben, ha nem „interiorizált” a származásom, ti. ezek akkor is megtámadnak! Miért? Mert, ha nem vagyok „zsidó”, még öniróniám se lehet (Heller szerint), sőt, ha nem vagyok „parvenü”, zsidó sem lehetek (Heller szerint). Ha pedig mindezt szóvá teszem, „mákvirág” vagyok (Radnótiék szerint). Hangsúlyozom: mindebben nem a sértések a lényegesek (legalábbis számomra), hanem az a tény, hogy Babarczyék, Almásiék, Hellerék színvonaltalanul erőszakosak, s amely nívótlanságot (szerintem) bőszült úri osztálytudatuk determinálja, és én pontosan ezért beszélek velük kapcsolatban az urbánus tehén valaga mellett dörzsölődött intellektualitásról.

Egyáltalán nem mellékes (és nem a „kétfrontosság” miatt mondom, hanem mert tény): az „újlipótvárosi” tehén és a „levédiai” tehén segge egyaránt szaros (már, hogy elegánsan fejezzem ki magam), vagyis ebbéli vonatkozásában a von Lipot-Neustadt aus, illetve a von Turul-urwüchsigpußta aus attitűd között nem lényegi a különbség.

 

Az újra- és újrateremtődő, immár ismét élesedő osztálydifferenciák objektív léte miatt fontos, hogy válaszoljunk a hermanni ihletésű kérdésre: az „úri középosztálynak” volt-e, van-e „értelmes” része? A válasz nem professzori, hanem egyértelmű, világos: volt is, van is, csak nem látszik, ti. az „értelmes szomorú” emberek egyik főjellemzője a csöndesség, visszafogottság. Kevés aktív, szarkasztikus hajlandóságú ember akad az „értelmes szomorúak” között. Márpedig a Vásárhelyi Mária által is megpiszkált anomáliákra vagy a sztoikus, epikureus hallgatás az adekvát reakció, vagy az irónia. Ezt Eörsi is pontosan tudta. Nem véletlen, hogy Vásárhelyi éppen (és csak!) ezen tulajdonságáért gyűlölte Eörsi Istvánt. Indokolt tehát a kérdés: meghatározó a közéletben az ironikus (vs. sztoikus) „értelmes szomorúak” jelenléte? A válasz egyértelmű: nem meghatározó. A nyilvánosságot a Babarczy Eszterek, Heller Ágnesek, Almási Miklósok, illetve a Bayer Zsoltok, Hankiss Ágnesek, Morvai Krisztinák uralják. Döntő kérdés továbbá: szociológiailag meghatározható-e, behatárolható-e az „úri középosztály” „értelmes” része? A válasz: nem. Vásárhelyi például még a puszta fogalom definíciójában is bizonytalan: „a középosztály fogalma számos dimenzióban értelmezhető”; de Vásárhelyinek nem is a definiálás a célja, hanem a politikai minősítés: „Hogy a középosztály a demokráciákban mindig is a politika első számú kliense volt – nem véletlen”.

Valóban nem véletlen. Semmilyen kliensi viszony nem véletlen. És akkor tegyük is hozzá mindjárt: Vásárhelyi Mária a testet és lelket nyomorító társadalmi rend, a kapitalizmus egyik „első számú kliense”. Véletlenül? Szükségképpen? Nincs jelentősége. Ugyanis arról van szó, hogy amíg engem pl. Babarczy Eszter, mint kliens, semmilyen vonatkozásban nem érdekel, legalábbis személyesen nem, addig Vásárhelyi Máriával merőben más a helyzet – már csak a korosztályi azonosság okán is. Magyarán: Vásárhelyitől nem fogadom el a kliensi, szolgálói, talpnyalói attitűdöt. Na most ettől ő nyilván nem nagyon szúrja magát szíven (én se tenném a helyében), de nem is kell. Tartozzék az urak közé, legyen az urak kliense, ha csak így képes boldogulni, én pedig mindezt elmondom, leírom róla. És ezzel nem a „világnak”, nem az „ördögnek” tartozom, hanem kizárólag magamnak. Hát, hacsak nem Helleréknek van igazuk, s én valóban sátán vagyok, valamifajta Totalizáló Ősgonosz. Ez esetben persze magamnak is, az ördögnek is adózom értelemszerűen. Tehát, hogy egész világos legyen: Vásárhelyitől sem morális ok miatt taszít az ő kliens-volta, hanem azért, mert igen-igen gyönge banalitás (mondhatni: közhely-baromság), mely szerint: ha csak rossz alternatívák léteznek, muszáj választani „a két rossz közül” (nyilván a „kevésbé rosszat”). Ócska duma. Nem így van, sőt épp ellenkezőleg! A szellem emberének az a döntő specifikuma (mondhatjuk így is: kiváltsága!), hogy nem kell, nem kötelező „választania”. A szellem embere (értsd: a nem kliens) megvizsgálja a kapitalizmust (objektíven, teljességében, tudományosan stb.), s ha a kapitalizmust rossznak találja, akkor azt mondja a szellem embere, hogy a kapitalizmus rossz. És nem azt, hogy nincs nála jobb. Ez utóbbi ugyanis már nem gondolkodás, hanem klienskedés. A krumplileves, az krumplileves. Nem pedig „kevésbé rossz” a fás karalábéleveshez képest. „Csupán” erről beszélek.

Babarczyra nem haragszom, mert nem tartom a szellem emberének.  Vásárhelyire haragszom. Vásárhelyi nem tudja szociológiailag behatárolni sem az „úri középosztályt”, sem az „értelmes középosztályt” (értsd: az „úri középosztály” progresszív részét), s őt mégis szellemi embernek tartom. Miért? Mert az a döntő különbség Vásárhelyi és például Almási között, hogy amíg Vásárhelyi tisztességesen hezitál a fölvetődött kérdés kapcsán, illetve egy lapos banalitásba menekül („a középosztály a politika kliense”), addig Almási professzor sértő hótbaromságokat zagyvál összevissza zsidókról, svábokról, már jó, hogy azt nem állítja: csak a kuláknak van öniróniája!

Vagyis Almási professzor nem hezitál, ő aztán keményen, férfiasan meghatározza az „értelmes középosztály” fogalmát! Noha nem tesz egyebet, mint hogy az „úri középosztály” „értelmes” (progresszív) részét lazán azonosítja magával az „úri (Almási szerint nem úri) középosztállyal”. Ócska Barba-trükk.

 

Milyen volt az úri középosztály? Hermann szerint korlátolt: „a legsivárabb szellemi képességekkel rendelkezett”. Hermann az idézett esszében Kosztolányira hivatkozik, pontosabban Kosztolányira utal, míg hivatkozhatna, utalhatna Adyra is, Mikszáthra is, Móriczra, Szabó Dezsőre, Illyésre, Nagy Lajosra… de mindenek előtt: József Attilára! Aki nem véletlenül fogalmaz így: „Egy jómódú lányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem”. És ezt a két sort a Vágó Márták, Vásárhelyi Máriák, Németh Andorok, Tverdota Györgyök (a mai napig) képtelenek megemészteni. József Attila „tévedését” szubjektív okokkal, emberi bántottság-, sértettségérzettel, „szerelmi kudarccal” „magyarázzák”. Noha József Attila nem fatalista, nem arról beszél, hogy két, ellenérdekű osztályhoz tartozó ember eleve nem szeretheti egymást, nem lehetnek egymáséi stb., hanem egy történelemfilozófiai paradigmát rögzít. Részint arról beszél, amiről Marx A tőkében: a kapitalizmus lerombolja az igazi szerelem előtt tornyosuló feudalisztikus akadályokat (és ez jó dolog), részint arról beszél (egyebek közt Marx nyomán), ami a Kádár Kata balladájában olvasható. A szerelem még a halált is legyőzheti („Az ëgyikből neveködött / Fejér márván liliomszál, / A másikból neveködött / Vörös márván liliomszál / Ott is addig neveködtek, / Amíg ësszeölelköztek”), ám az osztálykülönbséget nem győzheti le („Miklós anyja hogy mëglátá, / Mind a kettőt leszakasztá, / Talpa alá bétipodá / S tövisbokorra rakatá”).

Tessék elolvasni, pontosan erről ír József Attila a Végül című versében! Ismétlem: a költőnek nem „emberileg” van igaza (József Attila bolond volt, nem hülye), ráadásul az igazság objektív, nem szubjektív, így József Attilának történelemfilozófiailag van igaza. Hát, hacsak nem arról van szó, hogy a székelyek is mocskosrohattpiszkos szemétegymocskopiszkos rohattszemétkomonisták voltak – ugye, kedves Mária?!

Ismétlem: én nem Babarczy személyétől idegenkedem (elsősorban!), nem azért nem akarok „csetelni” vele (sem), mert taszító dzsentri-burzsoá allűrjei vannak, hanem azért (elsősorban!), mert intellektuálisan korlátolt. Aztán, hogy a személyes korlátoltság az objektív „úri középosztály” egyik szubjektív megjelenési formája? Általában így van, de nem kizárólagosan. Erről szól József Attila (minden) verse. A Klárisok is! A [Magad emésztő] is!!!

 

Mindegy, hagyjuk a szociológus Vásárhelyit, Hagyjuk a polihisztor Babarczyt, faggassuk inkább magát az esztétaprofesszort: mi a szociális összetétele az „értelmes középosztálynak”?

 

Hogy mi a válasza Almási professzornak? Erről írok legközelebb.