nemezis 2 válasz | 2011.06.18 10:37:15 © (21548)

Nem gondolod, hogy ez az "önmegvalósítás" pártolókon keresztül történő elérésének a sajátos útja?

Ha viszont az, akkor természetes, hogy a felkínált lehetőségek során a pártolói  elvárásoknak való megfelelés a legfontosabb és nem az, hogy pontos, elemző munkával esetleg kiírja magát a köztudatból.

Előzmény: Gyurica úr (21547)

 

 

Érdektelen, hogy én mit gondolok (az is érdektelen, hogy te mit gondolsz), az pedig, hogy egy érdektelen emberről mit gondolunk, hatványozottan érdektelen. A jelenség (lehet) érdekes.

 

Egyébként tökéletesen leírtad a női és férfi-„önmegvalósítás” közötti lényegi különbséget.

A nő akkor büszke, ha „nőiségével” (legyünk vulgárisak, de pontosak: a puszta valagával) potens pártolót, támogatót szerez, míg a férfi arra büszke, ha maga képes erős támogatóvá válni, akár úgy is, hogy keresztültör, keresztülgázol mindenkin és mindenen, sőt különösen akkor. Vagyis az érvényesülő, „önmegvalósító” nő a szükséges törtetést általában valamely férfival (pártolójával/pártolóival) végezteti. A nő a támogatójára (főnökére, a családban a férjére) büszke, míg a férfi a támogatottjára (pl. a tanítványára, a családban a fiára, illetve annak érvényesülésére). A nő a támogatójának igyekszik megfelelni, a férfi a támogatottjának, illetve a támogatásnak mint olyannak.

 

Mindez persze az átlagnőre és átlagférfira vonatkozik, s nyilvánvalóan a társadalmi érvényesülések, karrierek, „önmegvalósítások” viszonylataiban, a családon belül más a helyzet. Arra gondolok, hogy a becsvágyó nő az ő sikeres férjére inkább akkor büszke, ha – paradox módon – kevéssé támogatja a férfit (nem igazán gondos feleség stb.), míg az „áldozatos asszony” nem becsvágyból, hanem szeretetből adja oda magát a férjének, sokszor teljes mértékben.

 

Te láthatóan jól ismered Babarczy Esztert, így pontosan tudod: Babarczy szimpla átlagnő, egy tehetségtelen „Julia” Sorel, aki mostanság kezdi megtapasztalni, hogy hát bizony múlik az idő, vagyis egyre kevesebbet ér már (maradjunk vulgárisak) a puszta valaga, így aztán rohamosan devalválódik patyomkin-szellemi teljesítménye is. Noha – optimális esetben – éppen fordítva kéne történnie, hiszen a tudás, ismeret, tapasztalat, a szakmai rutin az életkor előrehaladtával szaporodik nyilván. Már amennyiben Babarczynak van szakmája (úgy tudom, nincs, illetve nem tudok arról, hogy volna).

 

nemezis 2 válasz | 2011.06.18 10:37:15 © (21548)

a felkínált lehetőségek során a pártolói  elvárásoknak való megfelelés a legfontosabb és nem az, hogy pontos, elemző munkával esetleg kiírja magát a köztudatból.

Előzmény: Gyurica úr (21547)

 

Ez hülyeség. Messze nem a „köztudatról” van itt szó!

Esterházy, Almási, P. Szűcs, Verebes, Heller, Kovács Zoltán… támogatják, pártolják Babarczyt (Esterházy, Almási például úgy, hogy kvázi kritikusokként totál hülyét csináltak magukból), na most kérdezem: Esterházyék „elvárása” lett volna, hogy az ő szorgos kis pártoltjuk barom szövegekkel „írja be magát” a „köztudatba”? Kizárt.

 

Továbbá: „pontos elemző munkával” két okból nem „írhatja ki magát” valaki a köztudatból: (1) „pontos elemző munkából” nem azért van kevés, mert nem kell, nincs rá szükség, hanem azért, mert kevesen képesek rá, illetve (2) a „pontos elemző munka” s a médiabaromkodás elvileg nem zárják ki egymást. Például Heller Ágnes attól még írhatna jó szövegeket Szókratészról, hogy idióta módon viselkedik a bulvármédiában. Az persze más kérdés, hogy a gyakorlatban (s általában) a komoly (vagy a viszonylag komolyabb) ember nem ereszkedik le totál kutyába csak azért, hogy eggyel többször szerepelhessen a tévében. Sem Ranschburg, sem Ormos, sem Gombár, sem Lengyel, sem Bauer, sem Petschnig, sem Ungvári, sem Szilágyi Ákos, sem Moldova, sem György Péter és hosszan sorolhatnám a neveket, pedig ők sokkal inkább benne vannak a „köztudatban”, mint Babarczy, jobban ismerik őket, s mondom, anélkül, hogy elaljasultak volna, Törőcsik Mariról, Jordánról, Sebőről, Varró Dánielről már nem is beszélve.

Általában az történik, hogy az abszolút tehetségtelenség, illetve a kóros ambíció, törekvés, exhibicionizmus egymást hergelik az emberi lélekben, így a szimpla karrierista úgyszólván bármire képes, hogy feltűnősködhessék, megjelenhessék, „villoghasson”, és amihez a „pártolók elvárásainak” semmi közük.

 

Babarczy azt hitte, hogy ha a világ a fejetetején áll, akkor minden fordítva működik. Azt hitte (ha hitt egyáltalán valamit), hogy ha gagyi feltűnősködéssel „beírja magát a köztudatba”, akkor az olcsón szerzett közismertségét később majd intellektuálisan is megalapozhatja. Merthogy nem akadt oly vén marha a környezetében, aki szólt volna: kizárt, hogy ez így történjék! Két okból is. Mindenekelőtt azért, mert aki a szellemi bugyigyűjteményével „írta be magát a köztudatba”, az ezzel el is köteleződött, tehát vagy folytatja, sőt fokozza a ripacskodást, vagy eltűnik a süllyesztőben. Nem szólva arról, hogy médiabaromkodás közben nem lehet intellektussá válni. A „fejlődés” mindig fordított irányú. A médiában, annak közelében csak butulni lehet. A tanulás, képzés, önképzés színterei az intellektuális műhelyek, könyvtárak stb.

 

Azért írom mindezt, mert, noha Babarczynak már régen annyi (szerintem), olvashatják ezt a topikot fiatalok (egyetemisták, gimnazisták), márpedig ők tanulhatnak belőle (szerintem). Mi ugyanis már tudjuk: az élet rövid, ugyanakkor elég hosszú ahhoz, hogy érdemes legyen várni, nem kapkodni, közben persze tanulni, dolgozni, az értékekre figyelni, vagyis nem talmi, hanem valódi emberré alakulni. Mondom ezt elsősorban azoknak, akik kibírják, hogy a szomszédjuk hetente hétszer is szerepel a tévében, míg ők egyszer sem, a sógoruknak három autója is van, míg ők villamossal (vagy horribile dictu biciklivel) járnak munkába, ismétlem: ha mindezt kibírják, örüljenek neki, mert a szerénységnél nagyobb ajándékot nem kaphat a sorstól senki. A szerénység éltet, míg a nagyravágyásba, irigységbe bele lehet pusztulni. A legrosszabb esetben persze, ám a rangkórság mindenképp kórság: akut lelki szenvedés forrása.

 

Hogy ezek közhelyek? Azok. Babarczynak mégis itt siklott ki az élete. Már abban az esetben persze, ha egyáltalán vannak értékelvárásai önmagával szemben. Tehát – nem győzöm hangsúlyozni – mindezt nem a cinikus embereknek, hanem azoknak az értékorientált fiataloknak írom, akik most választanak utat. Tiszta lelkiismerettel tanácsolhatom: ha csak egy kicsiny szikrája megvan bennük a szerénységnek, a szépség, a tisztesség iránti odaadásnak, ne Babarczy Eszter útját válasszák! Éhen halni nem fognak (mert, ha igen, akkor úgyis minden mindegy), ugyanakkor államelnöki cafrangra sem ácsingóznak majd soha. Másként fogalmazva: elkerülhetik a szellemi-lelki éhen pusztulást.

 

Ennyi a mára rendelt szentevangélium…