A fölösleges ember!

 

Kitaszítva minden szerkesztőségből. Nem hisz semmiben, tehát képes bármit elhitetni magával, bármit az égadta világon. Önmagát is megcsalja, mikor P Szűcs Julit hibáztatja sikertelenségéért. Megjegyzem, aki vagy nem, vagy nem is akar emlékezni rá. Az elfogadott társadalmi értékek világából kilépve, magára hagyva, nem számíthat másra, senkire-semmire legfeljebb sajátos tehetségére. Mert az egyetlen tehetség, mely kibontakozhatott üresen kongó lelkében az az ékesszólás adománya.

 

Megszabadulva minden társadalmi kényszertől és képmutatástól az Index fórumán talált éltető otthonra. Ahol a rövidzárlat hirtelenségével szikrázik fel a benne rejlő fortyogó penészes indulat. Itt igazán elemében van! Néha egy-egy jobb érzésű moderátor törli, de amúgy szabadon garázdálkodhat. Védett személy.

 

Ez a világ tökéletes megoldást kínál a civilizáció valósága elöl kilépőnek. Itt nyugodtan lehet kacsaseggezni, nem akad fenn rajta senki. Vagy ha igen, legyint… tovább megy. Valamivel alább azt írja: „Tessék elhinni: a gúnynak végzetes konzekvenciái vannak!” Ebből azt kell értenem, ha eddig nem értettem volna, hogy neki csak egy könnyű játék, hogy valakit, bárkit, - személye véletlenszerű -, ellehetetleníteni a gúny eszközével. Ez azért nem semmi! Ez annyira emberi magatartás, hogy aki ezt nem követi az végzetesen eltéved az élet útvesztőjében. Ez az igazi „Struggle for life”, és persze Gyurica úr nem akar alulmaradni.

 

Ezért Gyurica úr folyamatosan képzi magát. A nagysikerű humorista, csütörtök esti nagysikerű műsorában, nagysikerrel mondta el, hogy a gatyája elöl hugyos hátul szaros. Gyurica színvonal! Persze karéjban ültek ott a gyuricákok, élvezték a műsort nagyon. Kérték is a művész urat, hogy a szaros gatyát mutassa is meg, ne csak beszéljen róla.

Torlasz emelkedett a műsor megértése elé, bénán ültem csüggedten, ennyire nem lehet alámenni…

Nem értem meg ezt a világot, nyilván nagyon messzire kerültem tőle. Ez a műsor nem emlékeztetett semmiféle műalkotásra… és az emberek… Nem, kétségkívül emberek voltak. Az volt a legrosszabb az egészben, a tudat, hogy valóban emberi lények. Térdüket csapkodták, üvöltöttek, arcuk rettentő kifejezést öltött. Eltűnődtem. Az emberi voltuk gondolata, - mely a mienkhez hasonló – a távoli rokonság gondolatától riadtam meg.

 

 

 

 

A fölösleges emberek reakcióját nagyrészt annak az egyedülálló csoportnak a reagálása határozza meg, amely arra kényszerült, - ha nem is teljesen -, de igyekszik távol tartani azokat, akik az alapértékeket, hmm… rugdossák.