Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás)

 

 

                

                         Finom-petés autoke-fallosz

 

 

Gondoljátok meg válasz | 2011.06.15 20:14:10 © (21519)

Néhány napja író olvasó találkozóra voltam hivatalos Ági néninél. Hárman voltunk…één, az Eszter… meg az Ági. A Heller Ági. Odafelé vezető úton Eszter azt latolgatta, hogy vajon lesz megint olyan finom meggyes pite...

©

    

Míg viszont Ungvári professzor nem latolgat, ő pontosan tudja: meggyes pite ide, finom pete oda, Heller Ágnes egy „nagyszerű antikommunista filozófus”.

 

Ezúttal az „antikommunista” epitheton ornans-tól tekintsünk el, Ungváriék nyelvén az „antikommunista” jelző olyasmi, mintha azt mondanák: nem ölte meg az anyját, nem markolt ki az államtól félmilliárdot és így tovább. Egyébként ez pontosan azért van így – diabolikus logikával –, mert évtizedeken át éppen a Heller Ágnesek üvöltötték „félelmes” (©Ungvári) agresszióval, hogy ők itten a legnagyobb királyok: a komonisták! Miközben az Ungvári Tamások „pártonkívüli bolsevikoknak” vallották magukat (Ungvári: „sajnos elfelejtettem belépni a pártba”), ismétlem: ettől most tekintsünk el! Még akkor is, ha amúgy teljesen nyilvánvaló: a lihegő antikommunistázás ugyanoly primitív dolog, mint a vicsorgó kommunistázás, az egyik a másik pandanja. A másik pedig az egyiké.

 

Ungvári alapállítása szerint: „Heller Ági nagyszerű filozófus”. Ami azt jelenti logikusan, hogy: filozófus. Én pedig pontosan ezt vitatom. Nem azt, hogy nagyszerű (sőt készséggel elismerem: a finom pitéje is nagyszerű!), hanem azt vitatom, hogy: filozófus. Míg

Ungvári professzor szerint a könyve bizonyítja Heller filozófusvoltát, s amely könyvbe most kössünk bele! Főként, ha már majdnem akkora a pofánk, mint Öreg néne ifjú pitéje.

Kössünk bele finoman!

„Számos interjúban azzal magyaráztam az újrakezdés indítékát [ti. Heller 1995 utáni „új életének”, „vándoréveinek” motívumát], hogy már eleget tettem a magamra mért kötelességnek. Már megkíséreltem megérteni a 20. század titkát, a lelkesedéstől fűtött, több millió áldozatot követelő, értelmetlen tömeggyilkosságok titkát. Hogyan lehettek emberek képesek minderre? Hogyan létezhetett olyan világ, mely minderre módot adott? Mindig bevallottam, hogy a kérdést nem tudtam megválaszolni, csak annyira, amennyire képességeim lehetővé tették. Igazat mondtam. Legalábbis ma is így érzem. De nem biztos, hogy így gondolom.

Van az életnek egyfajta ritmusa, dinamikája, amely néha változtatásra ösztönzi az embert. Helyváltoztatásra, tárgyváltoztatásra. Az ember végül is az ösztöneit követi. Legalábbis én ezt tettem, akárhogyan magyarázom is” (Filozófiám története 240. oldal).

 

Gyanítom, „filozófus” ennyire egyértelműen, ily brutálisan még nem mondta ki önnönmagáról, hogy: nem filozófus.

 

Heller szerint „az ember végül is az ösztöneit követi”.

Ez az állítás lehet igazság, lehet szamárság (attól függően, mit jelent a „végül is”), na most, legyen abszolút igazság, ha már a Kierkegaard-ra „reflektált” filozófus annak szánta, rajtam ne múljék, ámde akkor is csak egy fostos közhely, márpedig valódi filozófus banalitásokat kizárólag stiláris megfontolással ír. Nem szólva arról, hogy ha az ember „végül is” (értsd: általában) ösztönlény, akkor éppen a filozófus (volna) az, aki specifikusan nem ösztönei által vezérelt. Legalábbis a zsidó-görög-latin-keresztény-modern tradíció szerint, s én pontosan ezzel a mércével mérek, méghozzá azért elsősorban, mert Heller Ágnes nem ezoterikus bölcselőnek, hanem modern, „reflektált posztmodern” filozófusnak tekinti magát (a „reflektált posztmodern” a „modern” helleri megnyilvánulási módja). Ha pedig így van, akkor az etalon csakis a görög-modern tradíció lehet, mely hagyománynak meghatározó mozzanata a logika. Röviden: a zsidó-görög-modern (posztmodern stb.) filozófus csakis az arisztotelészi-hegeli logika révén gondolkodhat. Vagyis ha a „filozófus” nem logikai lény, hanem ösztönlény, akkor lehet nagyszerű ember, lehet nagyszerű antikommunista, lehet hercig, sütisütő nénike, lehet akármi, csak filozófus nem lehet. Esetleg „nagyszerű filozófus”. De még inkább finom pite-filozófus.

 

Heller így fogalmaz a könyvében: „már eleget tettem a magamra mért kötelességnek”.

Mi volt a „magára mért kötelessége”? Hogy akut pitézés közben megértse a huszadik század ördögiségének titkát? Nem. Ennyit nem várt magától, mint filozófustól. Szó szerint idézem: „Már megkíséreltem megérteni a 20. század titkát, a lelkesedéstől fűtött, több millió áldozatot követelő, értelmetlen tömeggyilkosságok titkát. Hogyan lehettek emberek képesek minderre? Hogyan létezhetett olyan világ, mely minderre módot adott?”.

 

Ő „megkísérelte” megérteni. Ja. Én pedig reggel ráültem a klotyóra, megkíséreltem kulázni egy diabolikusat, nem sikerült – ergo filozófus vagyok. Nem szólva arról, hogy a „20. század” nem filozófiai kategória. Nem tudjuk, mit jelent, nem tudjuk, mettől meddig tart, csak azt tudjuk, hogy titka van néki, mely titkot a filozófus megkísérelt megérteni. Csak sajnos nem sikerült. Ettől filozófus. Kakikálnia sikerült aznap, még a meggymag is kipottyant, a titkot viszont nem sikerült megértenie.

 

Heller fixaideája szerint a filozófus attól filozófus, hogy „nem hazudik”, értsd: mindig kimondja a Nagy Őszintét. Nem számít mekkora marhaságot beszél, az a lényeg, hogy „önmagát adja”, mint Lábaközi Mujka a Valóvilágban. Tudniillik (s itt hadd kotyogjak bele Freud doktor szakmájába) egy atavisztikus spicliséggel terhelt lélek nem is emelhet „bölcseleti” szintre egyebet, mint amit Heller ír a könyvében jellemről, jellemtelenségről, tokról, vonóról, mindenről, ami csak eszébe jut: „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus” (Bicikliző majom).

Ez persze jókora marhaság, majdnem lepitéztem tőle, amikor olvastam, ti. Heller – sajátos módon – önmaga fölött mondta ki a végső ítéletet; intellektuálisan közvetve, morálisan pedig totál telibe. Amikor (1997-ben) ítélkezett elevenek és holtak fölött, még nem sejtette: 14 év múltán lebukik, mint Rottenbiller, nem sejtette, hogy kiderül: ő is hazudott a „tollával”. Igaz, nem nyilvánosan, hanem spicli-sub-rosa, ám akkor is a „tollával” (írógépével) hazudott, s amitől még lehet rá „egyházat építeni”, ez kétségtelen, ám filozófus már csak ennen rögeszméjének maximája szerint sem lehet. Vagyis (a fenti Heller-idézetet figyelembe véve) bízvást kijelenthető: Heller Ágnes embernek is gyönge, jellemtelen (merthogy mószerolt a mesterére), továbbá filozófusnak is hitvány. Mert hazudott a „filozófiai vonójával”. Ismétlem: ez a Heller-fixaidea szerint van így. Egyébként pedig a filozófia (értsd: a zsidó-görög-modern bölcselet) nem az „őszinteség-hazugság”, „jellemesség-jellemtelenség”, „vélemény-ellenvélemény” szellemi dagonyáiban, hanem az igaz-hamis, helyes-téves logikai relációban játszik. A hipotézis logikai fogalom, vagyis nem vélemény. Aki azt állítja: „ez az én igazságom” – eo ipso nem filozófus, hiszen már mielőtt elindította volna, lezárta a logikai láncolatot. A filozófus így indít: „ez a hipotézisem”, majd, ha sikerült bizonyítania: „ez az elméletem”, illetve ha nem sikerült a bizonyítás: „ez volt a hipotézisem”. A véleménye érdektelen.

 

Hazudik-e Heller Ágnes, amikor így fogalmaz: „Mindig bevallottam, hogy a kérdést nem tudtam megválaszolni, csak annyira, amennyire képességeim lehetővé tették. Igazat mondtam. Legalábbis ma is így érzem. De nem biztos, hogy így gondolom.”

 

Hazudik? Nincs jelentősége. A szöveg egy halom zagyvaság. Hazudik a filozófus? Nyilván, de mondom: semmi jelentősége, ugyanis, amit ír, teljességgel értelmezhetetlen. Azt állítja: „igazat mondtam”. Mert így érzi. De nem így gondolja. Illetve nem biztos, hogy így gondolja. Illetve az sem biztos, hogy nem így gondolja. Emberi dolog. Feküdjék a pszichiáter díványára, s ott nyivákolja el, mennyire, de mennyire nem úgy gondolja ő, amit egyébként érezni szokott! Valahol a ráncos pitéje környékén. Világos, de kérdem én: mi köze ennek a filozófiához? Kb. annyi, mint tudós petének a meggyes pitéhez. Kierkegaard-ilag: „ez az én kisütésem”.

Heller hazudik, amikor azt állítja, hogy a „kérdést” nem tudta megválaszolni? Objektíve „hazudik” (téves ítéletet alkot), szubjektíve nem hazudik, mert fogalma nincs, miről beszél.

Miért alkot téves ítéletet? Mert bizony bőven vannak a 20. század tárgyában „megválaszolásai”: ex cathedra ítéletei, abszolút igazságoknak szánt kijelentései. Idézek néhányat a könyvből: „a gonosz dolgok forrás a gonosz”, „Lenin a Gonosz zsenije”, a gonosz „totalizálta a pártot, az államot és a társadalmat”, „Leninnek nincs etikája”, ezért „utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást”… a végtelenségig sorolhatnám a helleri „abszolút igazságokat” (értsd: abszolút marhaságokat), ti. Heller idézett állításai nem „véleményszintű megfogalmazások”, hanem kategorikus ítéletek. Bizonyíthatók versus cáfolhatók.

Aki bizonyít, cáfol – filozófus. Aki „érez”, illetve a bizonytalan „érzéseiről” gyomorintott még bizonytalanabb „gondolatait” rotyogtatja elő – nem filozófus.

 

Heller: „Mindig bevallottam, hogy a kérdést nem tudtam megválaszolni, csak annyira, amennyire képességeim lehetővé tették”.

 

Ha a sarlatán „bevallja”, hogy nem tudta megoperálni a beteget, „csak annyira, amennyire a képességei lehetővé tették” (vagyishogy a beteg meghalt), akkor a sarlatán orvos? Merthogy ő „mindig bevallja”? Tegyük hozzá: Hellernek még azt sem sikerült bevallania tisztességesen, hogy egy szaros kis spicli volt, a mesterére vallott, ráadásul kéretlenül, minden presszió, minden zsarolás nélkül, levélben pitézve a Gonosz lábai előtt.

Ungvári professzor (aki egyébként szégyenszemre szintén pedagógus) azt tartja skandalumnak, pressziónak, hogy Heller nem taníthatott az egyetemen, hanem csak egy gimnáziumban dolgozhatott. Mint tudjuk: Angyal Istvánt fölakasztották. S ami még ennél is szörnyűbb Ungváriék szerint, hogy a Heller Ágit egy fővárosi gimnázium katedrájára száműzték. Üldözték szegényt. Ezt persze magam is gyalázatnak tartom, csak éppen fordítva. Szerintem Hellert még egyetemen sem szabad lett volna foglalkoztatni, nemhogy gimnáziumban! Heller intellektuális képessége maximum arra lehetett elegendő, hogy egy csirkefeldolgozó üzemben legyen ládaszámláló segédmunkás.

Heller már-már notóriusan őszinte: „Azt is megmondom, hogy filozófust nem tudok képezni… De filozófiatanárokat tudok képezni, s ez a feladatom” (59).

 

Vagyis a „filozófiatanár” nem filozófus. Aki nem tudja, tanítja. Heller pedig a filozófiai tornatanár.

De legyünk precízek, idézzük a magyarázatot is, noha nem tudjuk, Heller mit akar mondani, mi az álláspontja voltaképpen a kérdésben, ámde sebaj, majd „megkíséreljük megérteni” (már amennyire képességeink lehetővé teszik), szóval Heller ezt írja: „filozófust nem tudok képezni”. És miért nem tud ő filozófust képezni? Mert nem ért hozzá? Vagy, mert nem lehet, senki sem képes rá? Nem tudjuk, ugyanis a filozófus nem árulja el, nem mondja sem azt, hogy lehet, sem azt, hogy nem lehet. Ennyi a bölcseleti álláspontja: ő nem tud filozófust képezni. Mert – talán – nem is lehet. Illetve – talán – lehet. Maga Heller ezt így fogalmazza meg a könyvben: „filozófust nem tudok képezni. Valaki vagy filozófus vagy nem, az rajta múlik. Ebben az értelemben minden filozófus autodidakta, azaz ťautokefálŤ”.

 

Javaslom, tekintsünk el attól, hogy az autodidaktaság nem azonos az autokefáliával, olyannyira nem, hogy egyetlen autokefál sem autodidakta, sőt: az autokefália messze nem autonóm szerveződés (létét főként az állam garantálja), vagyis itt Heller megint egyházi intézménnyé avatta magát; nem tudom, ez valami lelki dolog az öregasszonynál – nem akarok betegséget mondani, mert nem értek hozzá, mindesetre meglehetősen bizarr! (A von Abraham-Mystik-Haus aus művelt filozófus nyilván az „autokefalosz” szóra gondolt filozófiai fogalmazás közben, csak kevesellte benne az l-betűt, ezért döntött úgy – szellemesen –, hogy kis kefálról ír a könyvben, miközben egy nagy fallosznak pitéz a bulvármédiában.)

De maradjunk a tárgynál, tegyük föl a kérdést: milyen „értelemben” autodidakta minden filozófus? Heller szerint „abban az értelemben”, hogy „valaki vagy filozófus vagy nem”. Igen, csakhogy ennek semmi értelme. Valaki vagy mozdonyvezető vagy nem, vagy halbiológus vagy nem…

Na most, ha Heller Ágnes arra gondol, hogy a filozófus ihleti lény, a filozófia olyan, mint a művészet, akkor sincs igaza, ti. művészetképzők is működnek, s nyilván nem véletlenül, a művészetet is tanulni kell. Heller szerint „valaki vagy filozófus vagy nem, az rajta múlik”. Szerintem pedig azt akarja mondani a „filozófus” (csak hát itt sem azt mondja, amit akar, s éppen azért, mert: nem filozófus), szóval azt próbálja elnyekeregni, hogy a filozófiát nem elég tanulni. Ami viszont éppen nem azt jelenti, hogy nem lehet tanítani. Hanem azt jelenti, hogy Heller nem tudja tanítani. Mert nem ért sem a filozófiához, sem a tanításhoz. De, tegyük föl, igaza van Heller Ágnesnek: hogy ki filozófus, ki nem, csak „rajta múlik”, tegyük föl, így igaz, akkor viszont nagyonis indokolt a kérdés: miért van szükség filozófiatanárra, illetve filozófiatanárt képző egyetemi oktatóra, ha a filozófiát nem lehet tanítani? Vagyis Heller egyetlen rövid mondatán belül cáfolja meg önmagát. Azt mondja: „minden filozófus autodidakta”. Ergo nincs szükség filozófiatanárokra, ám szükség van filozófiatanár-képzésére. Miért?

Megmondom. Mert Heller Ágnes gimnáziumi pedagógusnak is alkalmatlan. Utálja a tanítást, nyilván őt is utálják a diákok. Ezért van szükség filozófiatanár-képzésre.

Horn Gyulával kérdezhetnénk: minek nekünk ennyi filozófiatanár-oktató?

Mert szükség van rájuk, hangzik a Magyar Bálint-i, Csepeli György-i válasz, ugyanis a filozófiáról alkotott kakaóbiztos tudás része az általános műveltségnek. Ezért van szükség filozófiatanárokra. Igen, csakhogy ez nem filozófiatanítás (hiszen filozófiát kizárólag filozófus taníthat, sőt még az sem, mert a filozófus ugyebár „autokefál” stb.), hanem (esetleg) a filozófiatörténet ismertetése, oktatása. Míg viszont Heller nem filozófiatörténésznek, hanem filozófusnak mondja magát. Miért? Szerintem azért, mert filozófiatörténésznek is kevés. Nincs meg hozzá a megfelelő tárgyi tudása. Például Lenint, Marxot egyáltalán nem ismeri. Azért merem ezt kategorikusan kijelenteni, mert utánanéztem, az állítás bizonyítható.

Továbbá Heller Ágnes Platón-Szókratész szövegeit vagy totálisan érti félre, vagy félremagyarázza. Ha félreérti, nem filozófiatörténész, ha félremagyarázza, elvileg lehet történész, mégsem az, hiszen Heller maga sem tartja magát filozófiatörténésznek.

Heller úgy filozófus („autokefál”), mint az a „képzőművész”, aki nem képes rendesen megrajzolni egy portrét, helyette összevissza pacsmagolja a vásznat, miközben persze „beleviszi a lelkét az alkotásba”, majd büszkén jelenti ki: „ez az én művészetem”. Abctrakművészi kefál vagyok! Hát persze!

Együnk hozzá meggyes petét, s igyunk rá bordeaux-i ondót!

 

Hónapokkal ezelőtt ajánlottam először: zsírozzunk! Tessenek idézni Hellertől egyetlen olyan mondatot, gondolatot, amely bizonyítja, hogy: Heller Ágnes filozófus; s én rakok rá tíz valóban szellemes Hermann-idézetet! Hát mit mondjak, túlkalibráltam a zsenit, ugyanis, nagyon úgy tűnik, Heller szövegeivel nem lehet zsírozni. Legföljebb vazelinezni. Kategorikusan állítom: nincs Heller Ágnesnek olyan gondolata, amely, nemhogy a csintalani „zsenialitását”, nemhogy az Almási Miklós-i „eredetiségét”, hanem egyáltalán, a filozófusságát bizonyítaná.

 

Heller Ágnes nagyjából így jellemezhető: egy szimpla, filozófiai-politikai zsargonban fecsegő kékharisnya. Szellemi szélhámos. Aki ráadásul embernek is hitvány, ti. heveny akasztások idején arra az embertársára vallott, méghozzá írásban, aki a fölakasztott miniszterelnök egyik közvetlen politikai szövetségese volt. Kérem, 1959-ben senki nem tudhatta (nemhogy Lukács, de még a Kádár sem!), hogy nem épp ő lesz-e a következő halálraítélt és fölakasztott politikus e hazában. Persze lehet, hogy Heller tudta, ő már akkor „autokefál” volt, egy pravoszláv Szent Péter személyesen, miközben Almási professzor kakasa hármat kukorékol, Heller nyilván tudta, hogy Lukácsnak nem eshet bántódása, csak éppen elfelejtette közölni, elmulasztotta rögzíteni az ő originális filozófiájában.

 

Hangsúlyozandó: Hermann István jelleme itt teljességgel indifferens, mert az ugyan elképzelhető (életszerű), hogy Heller levelének valamely részét Hermann fogalmazta, mégis érdektelen a jelleme, ti. Hermann soha nem nevezte magát páriának, üldözöttnek, autokefálnak (legalábbis tudomásom szerint), nem beszélve arról a „csekélységről”, hogy Hermann-nak van filozófiai teljesítménye. Heller jellemének minősítését Heller magatartása involválja, részint azzal, hogy ő nagy hangon osztályoz: páriáknak, parvenüknek, gyűlölködőknek… nevez másokat, ítél meg eleveneket és holtakat; részint pedig azzal, hogy Hellernek csak „jelleme” (értsd: jellemtelensége) van, intellektuális teljesítménye nincs.

Tessék elhinni: aki azzal magyarázkodik most, emancipált nőként nyüszítve, hogy az ő átkos férjeura fogalmazta az ő „autokefallosz” levelét annakidején, nos, az ilyen pária asszony még női filozófusnak is kevés értelemszerűen.

 

Vagy nem? Én készséggel elhiszem, hogy Heller valódi filozófus, elhiszem – ha látom. Lehet idézni filozófiát. Hellertől is, Babarczytól is. Lehet bátran vitastílust vezetni. Én nem vagyok semmi jónak elrontója.