Mottó: Lator László „alighanem azzal az enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra”. (Babarczy Eszter)

 

 

 

                   Ungvári Tamás nem gyakorlati ember

 

 

Mert nem enyhe megvetéssel tekint „Heller Ágira” mint elméletalkotóra, hanem inkább forró imádattal. Talán még nem említettem: Ungvári professzor szerint „Heller Ági írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.

Míg „Heller Ági” szerint „a Fideszben nagyon sok közepes tehetségű és tehetségtelen ember van”, illetve „Heller Ági” szerint az a tisztességes ember, aki „tisztességes embernek választja meg önmagát”.

 

Logikusan pedig: a Fideszben azért sok a tehetségtelen ember, mert a Fideszben senki nem írt 40 könyvet, és senki sem „választotta meg önmagát tisztességes embernek”. Legalábbis nem tudunk róla. Pokorni is csak az apját választotta meg tisztességes embernek, Pokorni szerint mindenki tisztességtelen, aki az ő apját tisztességtelennek nevezi, ti. az öreg Pokornira is egyházat lehetne építeni. Az ifjú Pokornira még nem. Hanem majd egyszer. Talán. Ha lesz hozzá elég tehetsége. Na most, Orbán azt állítja „önmagáról”, hogy ő soha nem hazudott, így aztán Orbánt megválasztották miniszterelnöknek, ám ez semmit nem jelent, mert a miniszterelnök (mint olyan) nem azonos a tisztességes emberrel (mint olyannal), tisztelt házat lehet rá építeni, egyházat viszont aligha. Ráadásul nem Orbán „választotta meg önmagát”, és különösen nem „tisztességes embernek”, és különösen nem abban a 40 könyvében, amelyet nem is ő írt, sajnos, hanem a „Heller Ági”.

Ez a nagy baj!!!

 

Mit jelent az, hogy valaki tisztességes embernek választja meg önmagát?

Pontosan ezt kérdezi „Heller Ági” is a 40 könyvében: „Mit jelent az, hogy valaki tisztességes embernek választja meg önmagát? Kierkegaard azt mondja, hogy a jó és a rossz közötti választást választja”.

 

Fortélyos ember volt ez a Kierkegaard, ügyesen kieszelte a dolgot: a választó a jó és rossz közötti választást választja. Mondanám ezt csöppnyi malíciával, mondanám akkor, ha nem gyanítanám, hogy valami szaglik a kierkegaard-i hivatkozás körül, méghozzá erősen szaglik. De nem Dániában! Hanem vagy Budapesten, vagy Melbourne-ben, nem tudjuk pontosan, szerintem maga a Budapest-Korcsula-Mebourne-New York-Budapast-tengely szaglik, de nagyon ám! És már csak azért is, mert még mindig nem tudjuk: amikor „Heller Ági” tisztességes antikommunistának választotta meg önmagát, említette-e tisztességes antikommunista önéletrajzában, hogy alkotott ő annakidején olyan tisztességesen besúgói levelet is, amellyel ölég tisztességesen volt zsarolható a gonoszmocskospiszkosok által. Tudták-e ezt a „nagyszerű antikommunista Hannah Arendt-ről elnevezett filozófiai tanszék” nagyszerű filozófiai munkatársai? Ez a kérdés. Általában. Míg Ungvári professzortól külön kérdezem: mi a különbség a „nagyszerű antikommunista”, illetve a mocskospiszkos komonista spicli között? Már, ami a nagyszerűeség lényegét illeti.

 

Szóval. „Heller Ági” szerint „Kierkegaard azt mondja”, hogy a tisztességes antikommunista „a jó és a rossz közötti választást választja”. Igen, csakhogy Kierkegaard nem ezt „mondja”, mert ha csak ennyit mondana, ő is besorolhatna állami apanázsért, beállhatna a sorba Gábor György, Heller, Radnóti, Vajda mögé, Kierkegaard is kapna jaó sok laóvét filozófiára, szépen megélne belőle, amíg le nem bukna valami szentpéteri levélen. Sőt a lebukás után is vidáman elélne Kierkegaard, már persze, ha előtte írt 40 könyvet, melyek közül Ungvári professzor egyet sem olvasott el, illetve az egyiknek elolvasta a címét. Majdnem. „Az én filozófiám története”.

 

Ha rajzoltál, festettél, mondjuk, egy portrét, s ha magad akarod leellenőrizni saját művedet, állítsd tükör elé, s azon keresztül vizsgáld meg újra; garantáltan meglátod a tévedéseket. A kép, amelyet tökéletesnek látsz „egyenesben”, tükrön át tekintve valami egészen riasztó, elszomorító torzulmánynak mutatkozik (gyöngébb idegzetű amatőröknek nem javallott kontrollálási mód). Nézzük tehát „Heller Ági” „kierkegaard”-i ihletettségű filozófiai tézisét annak fonákján: aki nem a „jó és a rossz közötti választást választja”, az nem „tisztességes embernek választja meg önmagát”, illetőleg nem választja meg önmagát tisztességes embernek.

Így van. És? Akkor most ebből mi következik? Hogy az illető nem tisztességes ember? Mert nem választotta meg önmagát tisztességesnek?

 

Az irracionalizmus mondandójának lényege szerint vannak dolgok, melyekről nem lehet beszélni, ám amitől azok a dolgok még érvényesek. Nemcsak a tragédia, a misztikum is érvényes. A döntő különbség, hogy a tragédiára vannak szavaink, míg a misztikumra nincsenek: „a lényeges elmondhatatlan”, „feledd a szavak hiú cserfelését”, „jól csak a szívével lát az ember” stb. Vagyis ahol a tragédia átlényegül misztikummá (Lukács), az ember elnémul. Ceterum censeo „Heller Ági” azért nem filozófus, csupán fecsegő vénasszony (Kierkegaard), mert eszelősen – ráadásul primitív módon – igyekszik fogalmakat kreálni ott, ahol csak a zseniknek lehet szavuk; Heller szerint „a gonosz dolgok forrása a gonosz” stb.

 

„Heller Ági” szerint a tisztességes ember mindenekelőtt a választást választja (választ jó és rossz között), s természetesen mindig a jót választja, csakis a jót. Ez a hamis banalitás a helleri „etika” alfája és ómegája, egyetlen centiméterrel sem több.

Azért hamis a helleri közhely, mert a valós kérdés nem így vetődik föl. Hanem több dimenzióban. Például: mi a konzekvenciája annak, ha a „jót” választom (vagy a rosszat)?

Döntő kérdés. Talán ezért, talán másért, mindenesetre „Heller Ági” nemcsak Kierkegaard-ra „hivatkozik” 40 könyvében, hanem Szókratészre is, arra a mártírgondolkodóra, akiből „Heller Ági” formál idétlen nőci-filozófust (a maga képére nyilván). „Heller Ági” úgy filozofál, mintha unikális Babarczy Eszterként csetelne a neten, nem túlzok, aki nem hiszi, olvassa el, szó szerint idézem: „Szókratész/Platón kétszer, legalább kétszer fut neki, hogy racionális érvekkel bizonyítsa be: jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. De ez nem sikerül neki. Azaz sikerül, mert persze be lehet bizonyítani, de ugyanolyan erős érvekkel és ugyanolyan logikai egyértelműséggel azt is be lehet bizonyítani, hogy jobb igazságtalanságot elkövetni, mint elszenvedni. A tisztességes (jó) ember számára Szókratész tétele igaz, míg a tisztességtelen, rossz ember számára ennek ellenkezője az igaz, vagy legalábbis úgy cselekszik, mintha az ellenkezője lenne igaz. Platón úgy bizonyította be végül Szókratész tételéről, hogy nem pusztán a tisztességes ember számára igaz, hanem egyetemesen, hogy teremtett egy másik világot, a metafizika világát, s ebben megálmodta a Legfőbb Jó eszméjét, melynek Léte és e Létről való tudásunk garantálja a szókratészi tétel igazságát. A modern gondolkodás a metafizika dekonstrukciója után visszakerült a premetafizikus Platón helyzetébe. Megint csak azt mondhatjuk: a tisztességes ember számára Szókratész tétele igaz. Az az ember, aki önmagát mint tisztességes (jó) embert választotta, arról ismerszik meg, hogy ő az, aki számára Szókratész tétele igaz, s gyakorlatilag is igaz. Ő tehát az, aki a morális abszolútumnak kötelezte el önmagát azzal, hogy így választotta meg magát.”

 

Babarczy-nívó. Mert mit jelent az, hogy „gyakorlatilag”? Megmondom: vagy semmit, vagy „Heller Ági” állításának épp az ellenkezőjét jelenti. Ugyanis Szókratész (mármint az igazi, s nem a „Heller Ági” által elképzelt von Küche aus gondolkodó) azzal „kötelezte el önmagát a morális abszolútumnak”, hogy „gyakorlatilag” a konkrét bürökpoharat választotta. Konkrétan. Nota bene választotta, ugyanis választhatta volna az életet is!

„Heller Ági” Szókratésznak „ad igazat” von Kochlöffel aus (Kanttal szemben), ugyanakkor cáfolja Szókratészt (csak éppen nem veszi észre): „Miért döntünk akkor inkább a személyiségetika mellett, mint a kanti morálfilozófia mellett? Mert ez emberre szabott, a véges, múlandó emberre; mert nem áll keresztben az önmegvalósítás igényével és a boldogság ígéretével, mert az ismételhetetlen személyiségre épít, s mert bízik abban, hogy mindenki különbözőképpen, mindenki a maga módján lehet tisztességes”.

 

Tehát „Heller Ági” szerint a szókratészi morál a „személyiségetikával” azonos, az „ismételhetetlen személyiség” Szókratészt választja Kanttal szemben, ti. „a tisztességes ember számára Szókratész tétele igaz”. Nem a „maga módján”, hanem kategorikusan.

Kérdezem: Szókratész nem tudta, hogy ő is „ismételhetetlen személyiség”? Nem tudta, hogy az ő élete is megismételhetetlen? Tudta. Mégsem a „maga módján lett tisztességes”. Merthogy az öngyilkosság abszolútum. Ezt tessék nekem elhinni! Nem próbáltam még, hanem kikövetkeztettem; mármost a logika – olykor – van annyira érvényes, mint az empíria.

Heller: „Szókratész tétele igaz, s gyakorlatilag is igaz”.

Gyakorlatilag úgy igaz, hogy Szókratész nem más ilyen értelemben, mint Kierkegaard (majd annak nyomán pl. a fiatal Lukács György) szellemi elődje. Szókratész par excellence „viszi végig az Én harcát” az Én tragikumát, vagyis nem a misztikum abszolútumában, hanem a tragikum abszolútumában, az öngyilkosságban „oldódik föl”. A szókratészi „gyakorlat” abban különbözik az irracionális spekulációtól, hogy amíg az irracionalizmus szerint a tragikum áttűnhet a misztikumba, a kierkegaard-i „kvantitatív” dialektika a kierkegaard-i „kvalitatív” dialektikába, a ráció a szorongásba stb., addig a szókratészi „gyakorlat” egyszerűen élére állítja a kérdést (vagy a hegyére, mint Kolumbusz a tyúktojást): nem lenni! Szókratész nem szorong, nem meditál, nem hezitál (mint Hamlet), hanem így felel a kihívásra: adott a szituáció, melyben minden, amit eleddig mondtam, írtam, csak az öngyilkosság révén válhat hitelessé. Platón szerint Kritón erősen győzködi Szókratészt: húzza el a csíkot valamerre, a barátai majd segítenek, akár önfeláldozás árán is, mert a legendás bölcselőnek életben kell maradnia. Kritón szerint. Míg Szókratész elhárítja az ajánlatot, méghozzá azzal a végzetes szellemességgel, mely szerint különbség tétetik az athéni gondolatvilág, illetve egy konkrét (téves) athéni ítélet között. Szókratész azt mondja: éppen azáltal bizonyítom, hogy igazam van, hogy minden vonatkozásban azonos vagyok az athéni gondolattal, vagyishogy a téves ítéletet is elfogadom. Egyébként – nagyon érdekes – pontosan ezen a logikán alapul Rajkék, Kádárék „fanatizmusa” is, illetve mindazon kommunistáké, akik a koncepciós perekben önmaguk ellen vallottak a „magasabb eszmény” jegyében. Legalábbis egy általuk képzelt magasabb eszmény jegyében, ami viszont a dolog „személyiségetikai” vonatkozásán nem változtat: Rajkék döntése, önfeláldozása pszichésen is, logikailag szókratészi alapzatú. Miként az őskeresztény tanúságtévők önfeláldozásai is. Kritón és Szókratész, illetve Pilátus és Jézus vitájában lényegi megfelelés mutatató ki, Pilátus éppúgy győzködi Jézust (az életben maradásra), mint Kritón Szókratészt, s Jézus éppazon logika mentén választja a halált, mint Szókratész. Erről persze az ócska kis spicliknek fogalmuk sincs, nem is lehet, Szókratészt éppúgy nem értik, mint azt a világot, amelyben benne rohadtak nyakig, részint hiéna-agresszivitásukkal, részint patkányszerű menekvéseikkel együtt. És pontosan ezért írja „Heller Ági” az ő megdicsőült önszerecsenségét mosdató „etikájában”: „Szókratész/Platón kétszer, legalább kétszer fut neki, hogy racionális érvekkel bizonyítsa be: jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni”.

 

Annak, hogy mi „jobb”, mi nem „jobb”, semmi köze a szókratészi tragikus racionalitáshoz. Szókratész szerint a jóság (mint olyan) nem játszik, a szókratészi „igazságosság” nem a puszta igazságtalanság puszta alternatívája. A magyar köznyelvben, sőt a filozófiai nyelvben is fatálisan keverednek ezek a fogalmak: igazság, igazságosság, igazságtalanság, míg a platóni szövegösszefüggésből világosan kiderül: a szókratészi igazságosság/igazságtalanság nem valamely konkrét ítélettel, sőt még csak nem is a törvénnyel, hanem a törvényességgel azonos. A rendszerrel. A várossal.

Szókratész ezt válaszolja Kritónnak: soha nem hagytam el a várost, soha nem akartam más törvényességet, mint az athénit, miért épp akkor tenném ezt, amikor ki akarnak végezni?!

Tehát szó nincs arról, amiről „Heller Ági” hadovál, vagyis: jóról, igazságtalanságról, azok elszenvedéséről, miegyebekről. Szókratész következtetése kristálytiszta logikán alapul. A görög gondolkodó mintegy szarik a jóra, rosszra, gonoszra… azt mondja: ő nem követ el hitszegést, árulást, nem követ el „egyezségszegését” csak azért, mert született egy rossz, számára végzetesen rossz ítélet.

Kérdezem: értheti Szókratész logikáját, etikáját egy sokszorosan hitvány spicliember? Válasz: nem értheti. És nem is érti, s ami a szövegéből („nagyszerű filozófiájából”) „fényesen” kiviláglik.

Lesznek még rá konkrét példák.