Akarok írni róla, össze kell szednem a gondolataimat :))) - bár azt hiszem, az általatok ajánlott holnap mindenre kitér. Most röviden csak annyit, hogy semleges érzésekkel álltam neki, bár sejtettem, hogy amit ennyien imádnak,  hétköznapi nem lehet. Az első évadon átevickélve elkezdtek hozzám nőni szereplők, érzések, hangulatok. Aztán az is kiderült, hogy semmi nem fekete vagy fehér és akit utáltál, nagyon is lehet szeretni, s fordítva is igaz ez. Én nem szoktam leragadni olyan dolgokon, hogy mennyire élethű ez meg az a jelenet, honnan szedték, mihez hasonlít, -a militáns dolgok egyébként is messze állnak tőlem IRL. Hagytam, hogy sodorjon és azon kaptam magam, hogy egy heti élelmet összegyűjtve elzárkózom setét szobám mélyére és átveszem a Galactica lüktetését.

Szerintem mindenkit ugyanazt adja ez a sorozat, mégis másként. Ahogy közeledett az utolsó évad, már ritkítottam a napi adagot, hogy ne érkezzek a végére olyan hamar... de csak eljött ez a pillanat... elképzelni ugyan el tudtam, mit adhat még a sorozat, de mégis kicsit megdöbbentett a vége. Sírtam, nevettem, anyáztam, nemááááár-felkiáltásokkal ösztökéltem Adama-t és a többieket... egy igazán felejthetetlen kép égett az agyamba az utolsó részből, spoiler nélkül nehéz leírni, de szerintem sejted: amikor a sötét hirtelen színessé válik, és olyan tárul eléjük, amit nem vártak, csak talán a lelkük legmélyén reméltek.

Igazi epic sorozatot raktak össze, a szereplőgárda tízpontos. Ja, hogy röviden akartam... :D