A „bűntelenség” étek

 

 

nemezis 2 válasz | 2011.05.30 17:13:13 © (21332)

A József Attila életművét kutató irodalomtörténészek ez idáig nem foglalkoztak ilyen alaposan és módszeresen ezzel a területtel. Bori Imre úgy vélte, hogy „maga az élet, a születés ténye, a létezés a bűn". Rába György Franz Kafka bűnszemléletével állította párhuzamba, és egy helyütt az életet nevezte József Attila bűnének.

Előzmény: Állományjavító (21331)

 

Nem az „élet” József Attila „bűne”. Itt ugyanis nagyon szerteszét van eltalálva tőgye közt a szarva.

 

De mindenekelőtt nézzük, miről süketel Tverdota György az ELTE „oktató” (értsd: butító) honlapján: „A bűn és a büntetés kérdése [József Attila] költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: ťmért nincs bűnöm, ha vanŤ (A bűn, 1935). Valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált. Úgy érzi, maga is felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani. Ez a kérdéskör az európai irodalomban Dosztojevszkijtől Kafkáig számos írót foglalkoztatott, minthogy az erkölcsi világrend bizonytalanná válásával a bűn és büntetés fogalmai is elvesztették egyértelműségüket”.

 

Kezdjük azzal, hogy az ELTE irodalmi tanszéke (a továbbiakban Tverdota) vagy elemi szinten sem ismeri József Attila életét, vagy nem tud fogalmazni. Tverdota egyetemi ex cathedra állítja: József Attila „társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”.

Csak ez a félmondat annyi baromságot tartalmaz, hogy tankönyveket lehetne írni róla (minimum 40-et).

József Attila boldogtalan volt? Milyen értelemben? Mi a boldogtalanság? Milyen a boldogság? Lágy, szőke és másfél mázsa? Ha József Attila boldogtalan volt, miért volt az? Mert „sivárságérzete” volt. Világos. De hogyan jön ide a sikertelenség? Hiszen József Attila ezt írja Halász Gábornak: „a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet”. Ez nem a sikertelenség, hanem épp ellenkezőleg: a lényegi siker öntudatának lenyomata.

Minden a tehetséges költőnek „hódol”, illetve annak, hogy „sűrűn visszatérő sivárságérzetét” pontosan ki tudja fejezni, meg tudja fogalmazni: a „proletárság” is, a szerelem is, a Mama is, a természet is… ezek mind-mind a költő „szolgái”.

József Attila tudta, hogy sikeres volt a lényegben: a költői „önkifejezésben”? Tudta. József Attila tudta, hogy költőzseni? Vágó Márta tanúvallomása szerint: tudta.

Miben nem volt sikeres? A polgári érvényesülésben? Abban, hogy nyárspolgárként pénzt síboljon el másoktól? E téren valóban nem volt sikeres. Próbálkozott vele. És persze Tverdotaként (aki a Művészetek Palotájában is cafrangos Doktor Professzorként hirdetteti magát), egy Heller Ágnesként (mások pénzén élősködő fostos kis karrieristaként), vagy ahogy mondani szokás: „tisztes polgárként” valóban „nem állta meg a helyét”, ám József Attila igazából nem is akart filiszterré válni. Azt szerette volna, ha megél a költészetből, illetve még azt sem! József Attila kierkegaard-i konzekvenciával volt liskaita-kommunista (aki ismeri az Ökonosztátot, az Antioroszlánt, tudja, miről beszélek).

 

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

 

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

         

József Attila szerint gyalázat, hogy az ember pénzre váltja fájdalmas énekét. Ezért még a költő sem „boszorka” (vajákos, táltos, bűbájos), hanem csak piaci kofa:

 

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

 

Továbbá:

 

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!

 

Itt sem arról van szó, hogy József Attila „sikertelen volt” (nem tudott verseit írni), nem arról van szó, hogy ne tartaná magát költőnek, hanem arról van szó, hogy a világ van rosszul berendezve.

 

MICHELANGELO
Igen, mert mindig széklábat csináltam,
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,
Nem engedék. Kivántam változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S otthagytam a kínt, ott a műhelyet.

 

Michelangelo sikertelen? A lényeget tekintve sikertelennek érzi magát? Épp ellenkezőleg: pontosan tudja, messze többet ér annál, minthogy „mindig széklábat csináljon”.

 

Tverdota szerint József Attila „társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”.

 

Kiszolgáltatottá „vált”? Hadd kérdezzem meg: Tverdota olvasta József Jolán könyvét?! Olvasta a Szabad ötletek jegyzékét? Olvasta József Attila bármely költeményét? A Mamát: „nem is nézett énrám”. Az Egy költőre című verset: „Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám”. A Nagyon fájt: „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő”… Tverdota olvasta az Iszonyatot?

József Attila a Thomas Mann üdvözlésében sem pusztán a gyermek (a gyermeki felnőtt) kiszolgáltatottságáról, hanem a világ berendezettségéről beszél:

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”

 

És a végtelenségig sorolhatók a példák, melyekből világosan kiderül, József Attila tudta: az ember már a születése pillanatában kiszolgáltatott; ő is az volt, nem pedig „kiszolgáltatottá vált”, vagyishogy a felnőtt lét ebben a vonatkozásban a gyermekléttel azonos, s amihez sem a személyes bűnnek, sem a bűntudatnak nincs köze.

 

Tverdota szerint József Attila „társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”.

 

József Attila társtalan volt? Magányos volt, nem társtalan – nem ugyanazt jelenti a kettő. József Attilának voltak társai, hol párral, hol pár nélkül volt magányos (bánatos), miként a többi kétmilliárd.

 

Óh emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni ujra érted,
te két milliárd párosult magány!

 

József Attila nem individuumként magányos, bánatos, hanem az emberiséggel (sőt a világegésszel) azonosult lényként:

 

… valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

 

Amit nem ért senki: József Attila nem az ócska kis tanszékvezető professzorok és kvázi professzorok (a doktorkodó Tverdoták, spicli Hellerek, sunyi Faragó Vilmosok, barnult Babarczy Eszterek…) szánalmas sznobériája, üres karriervágya felől értelmezendő, hanem épp fordítva: a világ (benne a fostosok lelkivilága) érthető meg József Attila felől.

Tverdota szerint a költő „Úgy érzi, maga is felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani”.

 

Miből adódik ez a következtetés? Mi szeretett volna József Attila lenni, ami nem lehetett? Tanár? Valóban?! József Attila „úgy érzi, maga is felelős abban, hogy” nem vonta vissza Horger Antal szent színe előtt az inkriminált verset? Tudniillik, ezen múlott. Miben érzi magát felelősnek József Attila? Hogy megírta a verset? Hogy nem tagadta meg, mint a spicli Heller jámbor Mesterét (akinek persze volt annyi esze, hogy „többre becsülje” Hellert, mint Hermann-t)?

Miről beszél az ELTE bölcsészkara? Hogy József Attilánál „savanyú a szőlő”? „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”

Mi bizonyítja, hogy ez József Attilánál hamis állítás, mi bizonyítja, hogy József Attila nem tartotta „adottságait megfelelően kibontakoztatva”, nem tartotta magát alkalmasnak arra, hogy „egész népe” „tanítója”, költője legyen? József Attila „Én egész népemet fogom” szándékának hitelességét Tverdotáék nem cáfolják, tudomásom szerint nem is vitatják, csak éppen azt állítják, hogy József Attila bűnösnek érzi magát, merthogy otthagyta a szegedi egyetemet. Meg a könyökvédős tisztviselői állást.

Érti ezt valaki?!

 

Egyébként is, miféle szöveg az efféle professzori duma: „elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani”?

Mit mulasztott el? Hülyegyerek! Mi az, hogy „létezésének lehetőségei”? Hogy nem lett belőle külkereskedelmi tintanyaló? Még Illyés is csak kvázi hivatalnok volt, és hol van Illyés költészete József Attiláétól?! Miről beszélnek ezek?!

József Attila „létezésének” egyetlen „lehetősége”: a költői, bölcselői zsenialitása. Elmulasztotta volna megvalósítani? Valóban? Elhiszem. De akkor mire van a Tverdota alapította-elnökölte József Attila Társaság? Miért nem Illyés Társaságot, Babits Társaságot gründoltak?

 

Tverdotáék szerint József Attila valami szörnyű bűnt követhetett el, merthogy ezt – állítólag – maga József Attila is bevallja. Tverdotáék szerint „Valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”. Erre következtettek Tverdotáék. Miből? Az előző mondatukból: „Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: „mért nincs bűnöm, ha van” (A bűn, 1935)”.

 

„Tárgytalan bűntudat” következik Tverdotánál a „valami [tárgyi] nagy bűn elkövetéséből”. József Attila valami nagy tárgytalan bűnt követhetett el. Holott a bűnös költő ezt írja, s éppen A bűn című versében:

 

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.

 

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

 

„Tárgytalan bűntudat” – írják a professzorok, noha a „fösvény eltűnt aranya” nem tárgytalan. Hanem viszont olyan lételem, amely nincs. A meglett ember minden fontos dolgot odahagy azért a valamiért, amely paradox módon nem a „legfontosabb”, hanem az egyetlen emberi lételem, s amely nem más, mint a bűn! Hogy miért? Mert a meglett ember túl van a kereszténységen, túl van jón és rosszon. A meglett ember bűne nem tárgyi, nem tárgytalan, hanem „valami más”. Aki nem tudja elképzelni, mi van a jón és rosszon túl, mi lehet az „értelemnél tovább”, az nem értheti József Attilát, az marad tanszékvezető professzor az egyetemen, marad „nagyszerű antikommunista filozófus” a „nagyszerű antikommunista Hanna Arendt”-ről elnevezett nagyszerűen antikommunista ámerikai tanszéken.

 

A professzorok nem értik (ti. éppen attól professzorok, hogy nem értik) : A bűn c. versben valamivel bonyolultabban van leírva, kifejtve József Attila bűnfogalma, mint más költeményeiben. Igen ám, csakhogy a professzori kar a címre bukik: hóhóó!, höhh!, hᒠakkó’ ebbe’ van benne a bűnről a szó! Majd tökre elámulnak a költő kérdésén: „mért nincs bűnöm, ha van”.

Azért, professzor úr, mert alig győzöm ismételni: nemigen tetszik érteni a költeményt! József Attila nem a keresztény bűnfogalomról beszél. Továbbá ki merem mondani: amit Tverdotáék művelnek: barbárság. Ők ugyebár „idézik” József Attilát, dacára annak, hogy a vers – általában – nem a belőle kirángatott öt szóból áll. Nézzük ezért a többit is, horribile dictu az egész szakaszt!

 

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.

 

Vagyishogy majd a bűn által győzetik le a semmi. Ha megszűnik a bűn hiánya.

 

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

 

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

 

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

 

Az ölés bűn, olyannyira, hogy Beney Zsuzsa a verset így magyarázza: a költő ekkorra már teljesen megbolondult. Vagyis (a szintén professzor) Beney szerint, amikor József Attila ezt írja: „ha kell, embert is ölök” (ti. húszévesen még azt hitte, lehetséges a bűn!), teljesen normális, csak később bolondul meg végleg, amikor például ezt írja:

 

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

 

Beney megdöbben a már végképp megzavarosodott József Attilán: „Elsősorban nem is… a szörnyű és véres megsemmisítési harc tölti el félelemmel, döbbenettel az olvasót, hanem a József Attila költészetében oly elemi biztonsággal megszokott kontroll hiánya. A pusztítás kényszere szinte autonóm erővel tör be a versbe, s teszi azt értelmében, szerkezetében is zavarossá”. Ezt persze a Sasról írja a professzor, csakhogy az idézett versszak a Sas után keletkezett, miután (a professzor megállapítása szerint) „itt érünk el a skizofrén tartalom negyedik s egyben a mi felfogásunkban utolsó manifesztációjához, abban a versben, mely az előzőeknél hetekkel vagy hónapokkal későbben (júniusban) keletkezett. És ez a vers a Sas című látomás”.

Az ő „felfogásukban”. Az „utolsó manifesztáció”: a „zavarosság”. A „pusztítás kényszere”. Majd az utolsó után jött a többi. Amely már nem a pusztítás kényszere.

Csak azért írom, hogy lássék: nagyjából így fest a tudálékosan egyszerűcske keresztény-professzori lélek: amit a professzor nem ért az ő professzori „felfogásában”, az nyilván „zavaros”, azt a „pusztítás kényszere” hajtja. Hát persze. Ráadásul: vagy zavaros, vagy a pusztítás kényszere hajtja, ugyanis a kényszer nem zavaros, hanem egészen egyértelmű.

Nos, az efféle (stiláris) taplók oktatgatják boldogan a költőzsenit.

 

József Attila költészetében, bölcseletében a központi fogalom: a semmi. Nem az „élet”, sőt még csak nem is a „lét”, hanem a „nemlét”. Az Eszméletben „szereplő” halál sem egyéb, mint a semmi metaforája. József Attila így fogalmaz az [Esztétikai töredékek]-ben: „Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. De ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények és csak mint ilyenek kétségbevonhatatlanok. A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége”.

 

Vagyis a nemlét az, ami „meg nem semmisül”, „meg nem változik”. A költő ezért jól is érzi magát meg nem is.

Azért érzi jól magát, mert van remény a bűnösségre, csak hát… Nem érzi igazán jól magát, ugyanis nincs bűne: a lengedező szösz-semmiben „szurkálja a ködöt”. (Mutatis mutandis: Latinovitsot is a megdöfhetetlen szarpuhaság „zavarta” leginkább a „semmiben”.) József Attilánál a bűnre vonatkozó „van” azt jelenti, hogy lennie kéne, míg a „nincs” azt jelenti, hogy nincs. És hogy miért van szükség bűnre? Ezt Ancsel Éva világosan fogalmazza meg az Írás az éthoszról című művében; a költő-filozófus megkülönbözteti a morál, ethosz (a görögben epszilonnal), illetve az éthosz (a görögben étával) fogalmait, azt mondja: adott esetben éppen az erkölcsös ember a vétkes, vagyis az, aki képtelen morális értelemben vett bűnt elkövetni: az éthosz jegyében. Egyébként ezt a problémát feszegeti Raszkolnyikov is: lehetek-e Napóleon, ha nem vagyok képes bűntudat nélkül gyilkolni? Raszkolnyikov nem egy szimpla bolond („zsebnapóleon”), Raszkolnyikov nem azt állítja lényegileg, hogy a „fölsőbbrendű embernek mindenhez joga van”, hanem ezt kérdezi: elkövethető-e fölsőbbrendű cselekedet a mindennapiság, a hétköznapi morál rögéhez kötötten? Nem ugyanaz a két megközelítés.

Az ártatlan ember lehet tiszta, erkölcsös stb., csak éppen nem ér vele semmit. Egyébként erről nyiszorog Heller is, csak ő önmaga karikatúrájaként: „rám is lehet egyházat alapítani”.

Gyurica úr bűnös, amikor megüt egy mártír haldoklót? Elvileg igen. Míg József Attila szerint éppen akkor vétkezne, ha nem követné el a szörnyű bűnt. Vagyis Gyurica úr vétke nem „bocsánatos”, hanem kifejezetten szükséges bűn. Így értendő, hogy a „bűntelenség vétek” (amely a „mért nincs bűnöm, ha van” értelmi megfelelője), sőt József Attilánál általában is bűn a moralitás: „Engem sunyiságra oktat / az erkölcs”). Egyszerűen arról van szó, hogy József Attila nem keresztény, noha annak hiszi mindenki. Németh Andor is, Tverdota is… az összes tökfej. Természetesen nem a szó felekezeti értelmében nem keresztény (mert annak végképp nincs értelme), hanem részint történelemfilozófiai értelemben, részint mentálisan. Nem pogány, nem ateista, hanem nem keresztény.

Senki nem érti József Attilát. Földes Kossuth-díja után erősen gyanítom: ő is messze távol áll a költő valódi szellemétől. Aki ugyanis érti József Attilát, nem vesz át Kossuth-díjat, nem vesz át semmilyen díjat. Senkitől.

József Attila nem keresztény (így se bűne, se bűntudta), de nem is antikeresztény, és éppen azért, mert se bűne, se bűntudata: túl van jón és rosszon („jóról és rosszról nem gondolkozom”).

 

József Attila a bűnhöz való személyes viszonyát a Tiszta szívvel című versben világosan „elrendezte” (ezt a költeményt sem értik), a bűnhöz való társadalmi viszonyát például a [Mindig jótanácsot sziszegnek..] kezdetű költeményben („Megsütjük mind az okosokat”), vagy például a Szabados dalban, míg a bűnhöz való ontológiai viszonyát a legszájbarágósabban nem A bűnben, hanem a Bukj föl az árból című versében fogalmazza meg. Természetesen szubjektív „köntösben”; általam vannak kiemelve a lét-objektumok.

 

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

 

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

 

Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre menyköveddel.

 

És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

 

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

 

Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

 

Kb. akkora véleményem van a professzorokról, mint Brechtnek Lukács professzoriságáról: nem tartom őket semmire, ám még így is mélyen elcsodálkozom azon, hogy a professzorok egy ennyire világos szövegből semmit sem értenek! Ezt írják az egyetem honlapján: „A bűn és a büntetés kérdése [József Attila] költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: ťmért nincs bűnöm, ha vanŤ (A bűn, 1935)”.

A „csapj a kezemre mennyköveddel” nem „büntetés”, professzor urak, ha ugyanis a kiskutya olyasmit tesz, ami kárt okoz (tépi a papucsot stb.), akkor a gazdája ráhúz egyet a pálcával, de nem keresztény büntetésdiből, professzor urak, hanem két okból: (1) azért, hogy a kutyus már most hagyja abba a rosszalkodást, illetve (2) jegyezze meg: „nem szabad” a cipőt szétrágni. Sokan a gyereket is így „nevelik” (értsd: idomítják), József Jolántól tudjuk: a Mama is ezt tette; József Attila erre utal a veresben: a szigorú anya „mennykövével” (s lehet az fakanál, sodrófa, vagy akár a puszta keze) megóvja gyermekét attól, hogy kárt okozzon, akár önmagában, akár a testvérében stb. A versben tehát szó nincs esetleges („tárgytalan”) „nagy bűnről”, „bűntudatról”, „büntetésről”, bűnbánatról és hasonló klerikális baromságról. Arról beszél József Attila, hogy: nincs isten. De kéne, hogy legyen. Vagyis: létezik isten, de hiányként létezik. Az „emberarcú hiánya” a versben az ún. „világhiány” bölcseleti kategóriájának költői megjelenítése. Arról beszél József Attila, hogy nincs bűn, pedig kéne, hogy legyen. Nem a bűn, hanem az ártatlanság égeti el az embert, ti. az ártatlanság nem más, mint a kozmikus semmi (nemlét) emberi alakzata. Bűnhiány. Az ártatlanság visz a pokolba, nem a bűn.

Ahogy József Attila bölcseletében nem a lét, hanem a nemlét, a semmi, úgy nem a bűn (bűnösség, bűntudat, bűnbánat stb.), hanem a bűntelenség a centrális kategória. A bűntelenség mint hiány. Nem hiányzó (mert az a bűn), hanem a bűntelenség: a hiány kifejeződése. Istenhiány. „Világhiány”. Ezért van, hogy az „ártatlanság” az, amely a „pokolnál jobban éget”. József Attila nem a világegészt vizsgálja, hanem a világhiányt.

A „bűntelenség vétek”. Más szóval: a bűntelenség: gyöngeség. Nincs ereje az embernek elkövetni azt a bűnt, amelyet az ethosz tilt, míg az éthosz megkövetel. Nietzsche szerint ezért van szükség Erőre, Übermensch-létre.

 

Lehet, nem vagyok eléggé művelt (sőt biztosan nem), ám erősen gyanítom: csak József Attilánál olvasható, hogy a költő (a művész) egyszerre volna Ikarosz és Prométheusz:

 

Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre menyköveddel.

 

József Attila itt formálisan alárendeli magát az istennek (mint gyermek a vele ordibáló anyja akaratának), miközben tisztában van ennen istenvoltával (értsd: művészvoltával), mert miként Ikaroszt sem az istenek büntették meg, úgy Prométheuszt sem lehetett megtörni. Vagyis nyilvánvaló: a két hérosz „bűne valami más”. Ikaroszé egyértelműen „együgyű dolog”. És ezt csak azok a Tverdoták, Hellerek nem értik, akik (ilyen-olyan csipszar kis filiszterekként) naponta megtöretnek valamiért. Cafrangokért, „sok vacak éremért” (mint immár Hobó is), hódolnak párezer forintért, a „nagystílűbbek” néhány millióért… Riszált „bűntelenségük” étek. Abból élnek, hogy bűnteleneknek mutatják magukat. Legrosszabb esetben is kis bűnösöknek: „csak kicsit hazudtam” (Heller). És pontosan ezért van, hogy Heller mentegetődzését voltaképpen mindenki elfogadja. Az ellenségei is. Hellert nem köpik le az utcán. Ha mégis, nem azért, mert egy „jónevű senki”, hanem mert „zsidó”. „Tolvaj”. Babarczy szerint „anti-antiszemita”. És pontosan ezek az emberek és pontosan ezért képzelik (akarják képzelni!) József Attilát olyan keresztényléleknek, aki „valami nagy bűnt követhetett el”, ráadásul buta is volt, mert maga sem tudta, mért nincs bűne, ha van.

Hellerék ugyanis mindent tudnak. Különösen azt, hogy szerelmesek vagyunk beléjük. Mitől is? Attól, hogy sikerült rájönniük: „a gonosz dolgok forrás a gonosz”? Hogyne. Az ember rücskösre unja magát Hellerék szellemi közelségében, na de hát ez is a szerelem jele ugyebár. Mindez persze Babarczy konkrét fixaideája, ám egyáltalán nincs kizárva: Heller is az iránta érzett borderline szerelem megnyilvánulási módjának tartja az iránta táplált gyűlöletet, megvetést, illetve a szövegeit illető pamfletszerű kritikát.

 

Na most, az a legviccesebb a dologban, hogy Hellerék nem bűntelenek (számtalan szaros kis vétkük van), ám nem is bűnösök, értsd: egyetlen olyan bűnük nincs, amely katartikus erejű lehetne. Még ama (kvázi) „páriaságukat” is összemocskolják. És pontosan ezért nem köpik le az utcán Heller Ágnest. Valahol mindenki spicli. Bessenyei eleinte nem értette (csak érzékelte a színpadon), a közönség nem a karakteres Otellónak, hanem a jellemtelen Jágónak drukkol. Később jött rá – mondta Bessenyei –, hogy similis simili: az emberek nem Otellók, nem Savonarolák, nem Giordano Brunók, hanem Jágók: Hellerek, Hankiss-ok, Csurkák, Szabó Istvánok, Bayer Zsoltok, Tamás Gáspár Miklósok, Bencsik Andrások, Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák… „Csahos kutyák, nem farkasok”. Legjobb esetben is Sancho Panzák. Azzal a különbséggel persze, hogy Hellerék (hitványságuk réven) fölsőbbrendűeknek érzik magukat, míg Sancho Panza nem tartja magát magasabb rendűnek. Hellerék ugyebár nem megszállottak, nem fanatikusak, de még csak nem is fundamentalisták. Hanem reflektált liberálisak.

 

A Jágók nem abszolút, hanem relatív hősök. Igazából nem is hősök, csak szimpla színpadi haszonélvezők. Nem tragikus szereplők, hanem „liberális páriák”, magyarra fordítva: öntelt paraziták. Heller abból él, hogy „világhírű filozófus”. Élősködő, mert nincs filozófiai teljesítménye. (József Attila szerint az ember piaci kofa: „pénzre vált reményt”, míg Heller – szerintem – piaci légy: pénzre vált reménytelen tehetségtelenséget.) És ezt mindenki tudomásul veszi. Természetesnek tekintik az emberek. Jobb esetben „csak” elhiszik egymásnak, hogy Heller „filozófuszseni”. Sőt még morálisan is respektálják egymást! Például Hankiss nem azért buktatta le Hellert, merthogy az „nyolc évig lopott”, ti. Hankiss a „lopást” nyolc évig simán tolerálta (ő még Hellernél is silányabb jellem), Hankiss azon háborodott föl, hogy Hellerék nyolc évig loptak, most pedig nem hagynák őket is lopni egy kicsit, szaladgálnak följelentgetni az „EU-ba” meg mindenhová. Ez az antiliberális nemzeti skandalum. Hankiss tipikus Jágó: régóta tudott Heller „keszkenőjéről”, csak ugye várta a megfelelő pillanatot: „eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt, a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott” (Magyar Hírlap).

Eszébe jutott: anno olyannyira elborzasztotta a dolog, hogy anno eszébe se jutott közölni. Csak most! Mert a „bűntelenség” étek. A másik bűnössége nekem étek. Az enyém pedig a másiknak. Ez a helleri „reflektált posztmodern látásmódból” fakadó relatív ingamozgás lényege, materiális meghatározója.

 

Hegel írja az Esztétikában: „A művészet, mivel maga is az igazsággal mint a tudat abszolút tárgyával foglalkozik, szintén a szellem abszolút szférájába tartozik, s ezért tartalmánál fogva a szó sajátosabb értelmében vett vallással, valamint a filozófiával egyazon talajon áll”.

Nos, kérném tisztelettel, pontosan erről szól a Bukj föl az árból!

Az igazság is, a művészet is, az Isten is, a bölcselet is abszolútum. Már abban az esetben persze, ha az adekvátan (részint Ikaroszként, részint Prométheuszként) van művelve. Nagyon fontos (s ezért vélem József Attila versét zseniálisnak): Ikarosz nem pusztán nagyralátó, nagyratörő stb., hanem alapvetően kíváncsi, amikor a Nap felé röpül. Ikarosz tudja, hogy „gyúlékony”, pontosan tudja ezt, belehalhat abba, amibe Szókratész is, Bruno is belehalt, miközben azt is „tudja”, hogy a művészi kíváncsiság ugyanúgy abszolútum (vö. Hermann elemzésével), miként a kiergaard-i „inkognitó” is az. Ikarosz „inkognitója” a repülés, a Nap felé, egészen a kiergaard-i végletig. Amire persze lehet öntudatosan hétköznapi, „húsvér-emberi” válasz, hogy Ikarosz, Prométheusz, Szókratész, Giordano Bruno, József Attila… egzaltáltak, fantaszták, „az élet valójában nem róluk, hanem az élet az emberi dolgokról szól”, eszünk, iszunk, pénzeket síbolunk, „elvtársi segítséget” kérünk spiclilevélben a „Gonosztól”, miközben a liberális inga (metaforikusan is!!!) leng, hol jobbra, hol balra, aztán megint jobbra… Szóval én ezt mind értem. Sőt el is fogadom! „Csupán” azt mondom, hogy mindehhez József Attilának nincs köze. Semmi.

Petri is Jágó. Így nyilatkozott a Beszélőnek, előtte persze a tipikusan „pária-liberális” riporteri fölvetés: „A Hazám viszont mintha leszámolna ezzel a mítosszal. A vers annak a tudatosítása, hogy a vers címzettje nem figyel ránk, kiszállt abból a buliból, ami ezt a költészetet mozgatja. Hogy ez a proletariátus nem viselkedik úgy, ahogy ez a mítosz előírja neki. József Attila megrója a proletárt, amiért az nem akar proletár lenni…”

Mire Petri: „Nemcsak a proletárt, hanem a parasztot is megrója. Ahelyett hogy a forradalmi programnak megfelelően csinálnák a forradalmat, csak úgy élni akarnak. ťHol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotozniaŤ. Ha ezt összehasonlítjuk a Majd emlékezni jó lesz című 1935-ös verssel, akkor feltűnő, hogy akkor még teljesen a marxi rendszeren belül mozog…”.

 

Hát, Jágó nem botozza meg az atyja sírját, az biztos. A „liberálisok” szerint József Attila „megrója a parasztot”. Az a József Attila, aki megpróbálta a „liberálisok” „szívébe”, eszébe „rágni” (csak hát se szívük, se eszük!), hogy „nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet”. Egyébként ez a Bukj föl az árból című versben is benne van („Ordíts reám, hogy nem szabad!”).

 

József Attila nem liberális, így néki autentikus mércéje a megértés, a türelem; miközben szimpla lózung, kvázi tolerancia az, amitől a „nagyhasú, huncut okosok” részint „realistáknak, józan, politikus gondolkodóknak”, részint „nagyszerű filozófusoknak”, részint „páriáknak” képzelik magukat, és persze egymást.

József Attila szellemileg túl volt „jón és rosszon”, messze látótávolságon kívül. Ezért tekintenek rá (is) a földszintes emberek „egy emeletről feljebbről” (©Almási).

 

Hadd kérdezzem meg (ceterum censeo), Almási Miklós nem szégyelli magát néha? Naaa, legalább egy kicsit!