Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás)

 

 

 

                 A maximális Heller Ági minidiskurzusa

 

 

Amit „Heller Ági” nem ért (sem a 40 könyvében, sem a könyvein kívül), de nagyon szeretné, ha úgy látszanók, mintha értené, azt „Heller Ági” elnevezi paradoxonnak. Így lesz „paradoxon” „Heller Ági” szövegeiben számos szimpla agyi-koholmány, úgymint: a „nem dialektikus dialektika”, a „reflektáltan posztmodern” (mint autentikus modern), így lesz Lenin-paradoxon a „nem mindenhol totalizálás”, továbbá a nagy árulás, mint „kis hazugság” és Tilla pöcsén A reneszánsz ember. Hellernél „paradoxon” minden Babarczy-féle „megrökönyítés”, a liberál-baromfiudvarra kicsapott urbánus parasztváladék, melyre a Faragó-féle, Ungvári-féle, Almási-féle szárnyasok tululva repülnek rá, s emelik azt jó magosra, sőt még annál is „egy emelettel följebb”.

Engem általában is elképeszt a báva rajongás, sőt kissé utálom is azokat, akik tudatlanul, bárdolatlanul omladoznak pl. József Attilán (legalább annyira utálom őket, mint azokat, akik „tudósan” „oktatgatják” a zsenit), de ezek legalább jámbor sznobok. Einsteinért is lehet lelkesülni, miközben a rajongó egyetlen sort sem ért a Relativitáselméletből.

E=m.c² – teljesen világos! A Mamát is mindenki „érti”: a „proletáranya kozmikus magasságokba emelése”. Mint a kétszer kettő. Mint a tömeg és a fénysebesség négyzetének szorzata. Hol itt a probléma?!

Idáig tehát világos. Azt viszont már nagyon nem értem (semmilyen vonatkozásban), hogy mi sötétíti el pl. Almási Miklós fejét, amikor a nyilvánvaló ostobaságot „egy emelettel feljebb” való „gondolatnak” minősíti?! Mitől van ez? Mert vagy arról van szó, hogy Almási érti, mi van leírva Heller könyvében, de mert imádja a szerzőt, és mert cinikus a manus (meg van győződve róla: más nem veszi észre Heller baromságát), Almási úgy tesz, mintha valóban zsenialitást elemezne (ha így van, ez nagyon nem szép dolog!); vagy arról van szó, hogy Almási nem érti, mi áll a könyvben, ám akkora marhaságot olvas, hogy azt már maga sem hiszi el; vagy pedig arról van szó, hogy Almási már egyáltalán nem ért semmit. Nem tudom. Mindenesetre tény: a „tudósfilozófus” (Heller) nem győzi konstatálni: megbukott az „Isten” (vö. Bicikliző majom), megbukott Sztálin, megbukott Hruscsov, majd persze Brezsnyev is, Gorbacsov is, s ami azt jelenti, hogy értelmetlenné vált minden. Heller számára. Értelmetlen a világ, merthogy helleri (értsd: egyszerűcske) módon már teljességgel fölfoghatatlannak látszik. Hellerék (Lukács is!!!) a „szocializmus fölépítésében” reménykedtek. Majd látták, mert látniuk kellett: nem sikerül a „szocializmust” fölépíteni. Ezért megrendült a bizalmuk az Élő Istenben is (mindegyikben!), a virtuális „Istenben” is: végső soron abban a logikában, filozófiában, amely a „szocializmus építése” ideológiai-politikai ideájához vezetett: az ún. modernitásban. Na most, Hellerék képtelenek bornírt hit nélkül élni, mivel nem tudják elképzelni József Attila bölcseletének lényegét, miszerint a világ a semmivel azonos, ti. ezek az emberek a világot (mint múltat, jelent és jövőt) a saját életükkel azonosítják (a lengedező szösz-sötétet, az eliramló vonatablakukkal), ezért újabb és újabb „isteneket” fabrikálnak maguknak, nyilván olyat, amelyről úgy vélik, hogy „na, ez talán már megbukhatatlan Isten lesz az eszmei Mindenhatóságban”. Ilyen ideológiai kreálmány a helleri liberális „Ingaisten” is például. Mint „paradoxon”. Heller rájött, hogy a világ nem fejlődik. De nem „körben forog”, mert ha erre jött volna rá, nem volna „originális filozófus” (csak Almásinál), hanem hogy ingázik a világ. Liberálisan ingázik. Heller rájött, hogy nincs egy és oszthatatlan Nagyigazság. Erre jött rá „nagyszerű filozofálása során”. Nem intellektuálisan persze, hanem a történelem hol bikacsökkel, hol kádárkolbásszal „verte a fejébe”, ámde mert képtelen egy és oszthatatlan Nagyigazság nélkül élni, „fölfedezte”, pontosabban: belerágta a sztálinista liberácsőbe a kiekergaard-i lyukat. Heller „rájött”, hogy mégiscsak van egy és oszthatatlan Nagyigazság, nevezetesen, hogy: nincs egy és oszthatatlan Nagyigazság. Igen ám, csakhogy ez egy jókora nulla. Heller mégis filozófusnak képzeli magát tőle, hiszen ő a méretes semmijét (vö. bugristakony a tyúkól előtt) egyenesen a dán filozófustól származtatja: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom” (vö. E=m.c²).

Mit „ír” Kierkegaard? Semmit. Ugyanis, ha valóban ezt írná, akkor a válasz így hangoznék: „legyen, bazmeg, legyen meg a te igazságod”! Ki nem szarja le?! Engem ugyanis három dolog érdekel: mindenekelőtt, hogy mi az igazság, továbbá: nekem mi közöm az igazsághoz (amennyiben én „én” vagyok), illetve az érdekel, hogy másoknak mi a viszonyuk hozzá (amennyiben én nemcsak „én”, hanem társadalmi lény is vagyok). Aki viszont „bölcsen” kijelenti, hogy csak az „én” igazsága létezik, vicces módon, éppen a kárhoztatott egy és oszthatatlan Nagyigazságot alkotja meg (csak nem veszi észre), vagyis: az egy és oszthatatlan Nagymarhaságot. Sietek leszögezni: ez nem Kierkegaard bírálata, Kierkegaard ugyanis bonyolultabb ennél, Heller Kierkegaard-t éppúgy szimplifikálja, mint tette azt annakidején Marxszal és Leninnel. Sőt! A kierkegaard-i „inkognitó” éppen nem a Heller-féle árulással, majd sunyítással azonos (amíg Hankiss le nem buktatja a mártír filozófust), hanem épp ellenkezőleg: Kierkegaard-nál az „inkognitó” olyan nyílt szerep, ráadásul a végletig vitt rendeltetés, melynek ismeretében választhatunk egzisztencia és egzisztencia között. „Az emberek fecsegő vénasszonyok”, állítja Kierkegaard, és mintha csak magam mondanám. Heller Ágnesről. Ha az „inkognitó” szerep, akkor annyiban szerep (Kierkegaard szerint), amennyiben azt az embernek végig kell játszania. Tehát: végig! Nem Szent Péterig, nemcsak a gyalázatos lebukásig, hanem végig. Amikor tehát Heller a spicliszőrével Kierkegaard-hoz dörgölőzik, mindkét „mestere” morog a sírjában.

 

Fejlődik a világ? Nem fejlődik? Heller nem tud a kérdésre válaszolni, de mert nagyon szeretne, pontosabban: szeretne olyannak látszani, mint aki tud valamit, kikotor az elméjéből egy rakás régi, rozsdás, görbült kacatot, azokat úgy, ahogyan vannak, minden rozsdátlanítás, csiszolás, egyengetés nélkül, bemázolja ennen ürülékével (mint „saját igazság”-festékkel), s azt mondja Ungvári Tamásnak: ez az „én” „filozófiám”, ez a „saját igazságom”. Jobb esetben Heller a madáchi Lucifer álláspontját „fedezi föl” „originálisan”, s nevezi azt inga-paradoxonnak; „E báb-istenség most már elkeringhet / Az űrben, új bolygóként, melyen újra / Számomra fog tán élet felfedezni”.

Holbach „örök körforgásról” beszél, ám a circulus vitiosus ugyanúgy nem halad (sehová), mint az inga, horribile dictu még a liberális („reflektált posztmodern”) inga sem halad. Noha Hellernél a „reflektált” azt jelenti a szóösszetételben, hogy a helleri inga nem áll, hanem halad.

 

Merthogy mégis van modernitás. És még sincsen modernitás, hiszen „megbukott” a modernitás. „Megbuktak” a modern nagy Ultima Causái, megbukott Sztálin, Hruscsov, Lenin, sőt Marx is. Akkor viszont, jaj, mi van? A posztmodern? A posztmodern nem lehet érvényes, mert a posztmodern azt mondja, hogy voltaképpen semmi sincs. Az van, hogy nincs semmi. Márpedig valaminek lenni kell! Két okból. Mindenekelőtt azért, mert a „nincs semmi”-t mások mondják, s azok jobban variálják a dolgot, így én (az „én filozófiámmal” együtt) gyakorlatilag lenullázódom, illetve azért kell lennie valaminek, mert, ha nincs semmi, akkor nemcsak intellektuálisan, de lelkileg is padlót fogok. Megsemmisülök. Merthogy így vagyok öltözve originálisan. Heller végképp megbuggyanna, ha nem dobbanhatna együtt a Világ szívével, ha nem tarthatná hüvelykjét a Történelem Ütőerén, ha nem számlálhatná a politika pulzusát, nem érezhetné a Nagy Verőér primer lüktetését; magyarán: ha nem fecseghetne folyvást marhaságokat a nagynyilvánosság előtt. És pontosan ezért tenyészti ki magában (mint ideológiai Micsurin néni) a „reflektált posztmodern látásmód” fogalomöszvérét, hogy azután vele húzassa magát agyilag.

„Reflektált posztmodern látásmód”. Nem nevezem par excellence fogalomnak (csak félig iázó, félig nyihogó fogalomöszvérnek), ráadásul ez a szóösszetétel egy speciális antiöszvér: nem tartalmaz semmit.

Heller szerint a „reflektált posztmodern látásmód” nem azért jó, nem azért Örök és Oszthatatlan Igazság, mert mond valamit, hanem azért, mert „nem azt mondja, hogy most már végre ünnepelhetjük a különbséget, a történelem végét, az ész gonosz illúzióinak bukását, azt, hogy egyszer s mindenkor tudjuk, hogy az igazság és az igazságtalanság humbug, hogy minden kultúra egyformán értékes vagy értéktelen. S hogy senkinek, aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson kívül áll, nincs autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon” (Életképes-e a modernitás?).

 

Nem ezt mondja. Hanem? Mit mond? Netán azt mondja a „reflektált posztmodern látásmód”, hogy mindenkinek, „aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson kívül áll, van autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”? Vagy azt mondja, hogy „senkinek, aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson belül áll, nincs autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”? Vagy: mindenkinek, „aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson belül áll, van autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”?

 

Nem tudni.

 

Karikatúra a három kérdés, persze, ám annak is karikatúrája, hogy az emberek többsége (gyakorlatilag mindenki!), ha olvas valahol egy hülye mondatot, s nyilván nem érti, legelőször is arra gondol jámbor jobbágytudattal: egy filozófiai óriás mély értelmű nagygondolatával van dolga. Aki viszont mégis megpróbál egy-egy öblös Heller-„gondolat” mélyére kaparni, már a felszín alatt fél milliméterrel koppan a körme.

Tegyük fel (mert ez a legvalószínűbb), Heller itt is egy adott politikai közösségen belüli, de az adott kultúrán („minikultúrán”, „minidiskurzuson”) „kívüli” (értsd: fölötte álló) zsidó „autoritásának” elismerését követeli. Nota bene azt, hogy a zsidó (aki Hellernél az ún. „pária zsidó”), részint mártír-, részint faji fölsőbbrendűsége okán, meghatározhassa annak a „minikultúrának” is a karakterét, amelyen egyébként tudatosan „kívül áll” (vö. „én Ábrahámtól származom stb.). Na, de miért is? Mert egyazon politikai közösségen belül van az őt nem érdeklő, a tőle távol álló „minikultúrával”. Jó, de egyrészt: mi ebben az új, ez ugyanis a trockizmus, illetve az állami trockizmus: a sztálinizmus fölmelegítése, másrészt: mi ebben a filozófia?

 

Ha viszont nem erről van szó, hanem arról, hogy Heller itt sem képes összekapcsolni értelmileg két egymást követő mondatot, s csupán azt akarja mondani, hogy a „reflektált posztmodern látásmód” szerint senkinek sincs joga belepofázni valamely, a politikai közösségen belüli kisebb közösség dolgaiba („ez az én igazságom” stb.), akkor a „filozófuszseni” nem mond semmit.  Túl azon, hogy sületlenséget beszél. Mert, ha Bránerland kormányának nincs autoritása a Puncibüdöskén élő emberek, közösségek „minikultúrájának”, „minidiskurzusának” igazgatására, akkor az nem más, mint az anarchia, s ami (lehet) rokonszenves ideológiai irányzat, de mi benne az új, mi benne az originális?

 

Tehát, összegezve: Heller vagy azt állítja, hogy „senkinek, aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson kívül áll, nincs autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”, ám a „minikultúrán” belül van joga valakinek (bárkinek?, mindenkinek?) arra, hogy ítélkezzék, vagy pedig – a szövegösszefüggésből ez derül ki!!! – azt állítja Heller, hogy csak a „reflektálatlan posztmodern látásmód” szerint nincs joga senkinek egy közösség életébe kívülről beleszólni.

 

Akár így, akár úgy, agyrém. Mert – még egyszerűbben –, ha Heller azt akarja mondani, hogy senkinek semmilyen vonatkozásban nincs autoritása, akkor is marhaságot beszél, ha viszont az értendő a szöveg alatt, hogy valamely „minidiskurzuson” belül lehet autoritás, akkor Heller állítása szögesen ütközik Heller „Kierkegaard”-jával, aki szerint állítólag: nem azt mondjuk, „hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”. Miért ütközik a kettő? Mert az „én” nem „minidiskurzus”. Hacsak nem magában dumál az illető. Illetve, ha a helleri „én” nem individuális, hanem absztrakt alany, vagyis ha a „minidiskurzus” is „én”-nek számít. Ez elvileg elképzelhető, ám akkor sem kerülheti meg a „filozófus” a kérdést: mi történjék, ha a különféle kisebb-nagyobb „én”-ek elvileg egyenrangú „igazságai” gyakorlatilag ütköznek egymással? Méghozzá szükségképpen. Nos, akkor újra Darwinnál vagyunk: az erősebb liberalizmus baszik. Mi ezt nem tagadjuk! – rikkantják a liberálisok –, a liberális polgári inga hol jobbra, hol balra leng: „A paradoxon temporalizálása egyfajta ingamozgáshoz vezet. A relativizmusra fundamentalizmus, a különbségre egyetemesség következik” (Életképes-e a modernitás?).

Mit jelent ez magyarul? Mit jelent a „paradoxon temporalizálása”? Ezt jelenti: „elvagyunk, mint a befőtt”, „úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna valahogy”, „derűre, ború”, „minden rosszban van valami jó” és így tovább... Nincs gond, mert „a relativizmusra fundamentalizmus következik”, Weimarra Auschwitz (de jó!), Auschwitzra Truman-doktrína, Marschall-terv, arra Korea, karibi válság, Vietnám, Kissinger Párizsa, COCOM-lista, SS-20-as rendszer, arra csillagháború… egészen szeptember 11-éig… leng a liberális paradoxon-inga. Végső soron a Jó és a Gonosz között, csakhogy… Mindez részint banalitás, részint nem válasz az alapkérdésre: miként és főként mitől lendül majd vissza az ökológiai inga?

 

Soros György még azt hirdette fénylő tekintettel, hogy a Gonosz megsemmisül, ha legyőzik a „Gonosz Birodalmát”. Legyőzték. A birodalmat. Majd kiderült, a Gonosz független az ő birodalmától. A Gonosz ott van mindenütt: az arabokban, a cigányokban, az antiszemitákban, az antiliberalizmusban, az antikapitalizmusban, Leninben, Marxban, Gyurica úrban és úgy általában mindenkiben, aki nem esik hasra a zavarosan-homályosan megfogalmazott, ám egészen szimpla „liberális” dogmák, közhelyek, kvázi közhelyek, lózungok előtt. És persze a „liberálisok” hipokrízise előtt. „Tolvajbanda” – üvöltik a „liberálisok”, majd amikor rájuk üvöltik ugyanazt, voltaképpen ugyanazért (!!!), „banda”, na, akkor aztán jól megsértődnek a korábban tolvajbandázók, mondván: „hogy lehet így beszélni egy világhírű filozófusról?!” (©Farkasházy). Jó, de mit ír világhírű könyvében a világhírű filozófus? „A paradoxon temporalizálása egyfajta ingamozgáshoz vezet”. Igen: a két „tolvajbanda” között. És akinek ez nem nagyon tetszik (csak kicsit, annyira kicsit sem, mint amilyen kicsit szokott Heller hazudni), nos, az lesz a Gonosz.

Heller így verbalizálja „nagyszerű filozófiáját”: „leng az inga”, majd egy plusz l-betűvel vizuálizálja: leng a linga.

Temporizált liberális paradoxon. Majd újra lendül az inga, az „e” „o”-vá lényegül, így érkezik el a tomporizált szebb jövő, hogy azután annak fekáltartalma visszalendüljön eredeti helyére, a helleri filozófiába.

 

Ne legyen félreértés, nem azt igyekszem bizonygatni, hogy Heller Ágnes egy ökör (vs. „neviggyéé-tekel-azta-kéét-tehe-neet”), ez ugyanis számomra evidens, hanem azon csodálkozom, hogy gyakorlatilag mindenki (még egyszer mondom: mindenki!) zseninek, jelentős, nagyszerű, originális, okos, bölcs filozófusnak tartja ezt az unalmasan szófosóka nénikét. Mondanak rá persze mást is: „lenyúlta”, ellopta”, „elárulta”, „hazudott” stb., ám akik éppen azért gyűlölik, mert intellektusként abszolúte respektálják az öregasszonyt. Mondom, az ellenségei is. És ez az, ami nehezen megy a fejembe. Mert az, hogy Heller potenciális szentnek tekinti magát, érthető. Bácsfi Diána sem volt kevésbé hangyás. Egyébként pontosan erről van szó: ami az antiszemitáknak a zsidó, az a liberálisoknak (legalábbis a helleriánus részének) az absztrakt Gonosz. Súlyos kérdések vetődnek föl az életben. És nincs rájuk válasz? Hogyne volna!? A hibás a zsidó. Ott. A felelős a Gonosz. Amott. Miben különböznek, már ami a dolog lényegét illeti?

Nagyon fontos: mindehhez nincs köze a Babarczy-féle „anti-antiszemitizmusnak”, ti. Babarczy secko jedno (Bácsfi és Heller között az ingagolyó), annyi a különbség, hogy amíg az antiszemitáknál a zsidó a démon, Helleréknél az absztrakt Gonosz (konkretizálva: a fasiszta és a bolsevik sátán), addig Babarczynál az „anti-antiszemita” a diabolus. Tyúkeszűek mind.

 

Heller azért gyűlöli a totalitárianizmust, mert alkalmatlan rá.

Az igazság totális. Heller nem képes igazságalkotásra, ítéleteinek bizonyítására, mindegyre belesül a szövegeibe, így aztán logikai teljesség helyett a liberalizmust vicsorítja elő eszmei totalitássá. Hellernél a liberalizmus a hülyék, a tudatlanok szabadsága: „ez az én saját igazságom”. Mindenkinek lehet igazsága. Ami valóban így van, ti. igaza nem lehet, csak annak, aki bizonyítani tudja az állításait. Hellerien „paradox” igazsága viszont mindenkinek lehet.

Heller annakidején (vulgármarxista korában), Lukáccsal szólva: Marx Himalájának csúcsain ugrabugrált a férje által „lehülyézett” nyulacskaként (Bicikliző majom), míg manapság a liberalizmus pincéjében surrog mint redvás spicli-patkány (már amennyiben hiteles a nemrég közzétett mószeroló dokumentum). Heller azt hiszi, hogy megint a Himaláján rikácsol, sőt most peckesül csak igazán a csúcsok Csúcsán! Ámde van itt egy lényegi különbség: annakidején rettegtek tőle a szerencsétlen Ungvári Tamások (Ungvári elszólása szerint), míg ma nem fél tőle senki. Olyannyira, hogy én itt nem is erkölcsileg patologizálom Hellert (mint a jámbor Makoveczék például), hanem intellektuálisan, már ahogy azt a fortélyos Ungvári professzor kívánja tőlem (vö. a mottóval).

 

Hetekkel ezelőtt kérdeztem: Heller Ágnesnek melyik állítása, megállapítása, ítélete bizonyítja, hogy szellemi integritás (egyáltalán filozófus) volna? Nos, azóta mondtak itt már mindent. Jöttek a helleriánusok Buddhával, József Attilával, Kovács Zoltánnal, pszichológiával, mucsaizással, „Ági néni valószínű gondolatával” meg a bánat tudja, még mivel, ám a kérdésre senki nem válaszolt. Pedig csak egyetlen mondatot kellett volna ideírni. Vagy kettőt, vagy ötöt, vagy hatot… De akár százat is simán elbír ez a fórum.

Kérdeztem: mi bizonyítja Heller originalitását? Eleinte csöndes kussolás volt a válasz (hetekig), most vicsorgó kussolás van.

Egy darabig.

Hellernek nincs filozófiai ítélete, Hellernek „saját igazsága van”, ugyanis, nem győzöm hangsúlyozni, a „kierkegaard”-i szabadelvűség nem más, mint az ostobák szellemi szabadsága: „nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”.

 

Még valamit, s csak azért, mert Almási professzor szerint a taxis a bunkó (míg Heller emeletekkel áll minden taxisok fölött, még talán P. Szűcs Julianna fölött is minimum egy szinttel), tehát az emeletes Heller szerint a „reflektált posztmodern látásmód” „nem azt mondja, hogy… az igazság és az igazságtalanság humbug”.

 

Na most, hogy az emberek általában keverik az „igazság” és az „igazságosság” fogalmát, hogy az „igazsággal” az „igazságtalanságot” és nem a „hamis ítéletet” (esetleg a „hazugságot”) állítják alternatívába, rendben van. Illetve ez sincs rendben, de ne legyünk maximalisták! Viszont, hadd kérdezzem meg: maximalizmus volna az elvárás, miszerint legalább az emeletes filozófuszseni ne földszintesen fogalmazzon?! Mint egy alsókültelki lapostahó. Komolyan mondom: most rögtön bekarikázok Pestre, s az Andrássy úton, az Operaház előtt, az első arra járó taxis elé vetem magam! Hátha női sofőr az illető. A feminin taxisoknak ugyanis differenciáltabb az énekhallásuk. (Ismertem egy csajt, a Balettintézetben dolgozott valamikor, na, az elég jól bírt énekelni is, csak viszont ő elé már maga Gyurkovics Tibor vetette oda a korpuszát, méghozzá éppen az Andrássy úton! Nem taxiban persze, hanem a járdán, a Vörösmarty Cukrászda előtt, vagy hol, nem emlékszem pontosan, de a helyszín talán nem is annyira fontos; csak Almási professzornál és nála sem a Balettintézet, hanem a par excellence Opera vonatkozásában.)